Éva megfiatalodik, Emese hozzáöregedik; Éva kitárulkozik, Emese meg védelmezőn körülfogja; Éva egyre magabiztosabban kezd „táncolni”, Emese pedig, aki vérprofi, bizonytalanul lépeget Éva életében, hogy végül Szabó Rékával együtt megtalálja a megfelelő tánclépéseket, a koreográfiát.

Az igazán jó alkotások után egy érzés marad belül, hogy valami elmozdult. Ez az első. A változás ténye. A kilengés ténye. Valami helyet követel, valami átrendezi a belső teret. Gondolatok, netán szavak, csak kis késéssel, ahogy a hang kullog a villámcsapás után.

Beszél Fahidi Éva az éjjel-nappal működő krematóriumokról, amelyeknek megállás nélkül dolgozniuk kell, hogy bírják a tempót, felvegyék a megsemmisítés ritmusát, mert a magyar hatóságok példás gyorsasággal szállították le az embereket (még a szám feltetoválására sincs idő), a gázkamrák is példás gyorsasággal állították elő a halált, ezért kénytelenek voltak a nyílt terepen elégetni a hullákat. És hát az a bűz!, teszi hozzá Éva, majd megáll, csend. Nem is nagyon lehet megszólalni. Hiába olvastuk ezerszer, hiába láttuk vásznon ezerszer, ha egy hang és egy arc hitelesíti a történetet, nem színész, hanem valaki, aki folyton csak önmagát játssza, akkor az ezerszer ismert történet felkúszik a torokra, szorít és szorít. És akkor, még épp a szorítás közepén, megint megszólal Éva: Éhes vagyok.

Zseniális pillanat.

Szerencsére nem az egyetlen A létezés eufóriája című dokumentumfilmben, amely az egymásra tükrözések (néha tán túl sokszor is, túl félreérthetetlenül is, legtöbbször ugyanakkor igen erőteljesen), az egymásba csavarás-szövés remek példája. Mert egyszerre beszél születésről és halálról, újjászületésről és újraélt halálról, alkotásról és pusztításról, teremtésről és dekonstruálásról, hogy divatos kifejezéssel éljek. Fahidi Éva már-már botrányos módon kilencvenévesen állt először színpadra táncolni, és botrányosan őszintén elmesélte-táncolta, hogy min ment keresztül Auschwitz-Birkenauban, és ez olyan botrányosan jól sikerült, hogy minden természetessé vált: kifejezően és gördülékenyen beszélni arról a gépezetről, amelyhez Kertész Imrének új nyelvet kellett kitalálnia. (A polgári nyelv és fogalmak rugalmatlanságáról, pontosabban arról, hogy mennyire más nyelv kell a holokausztról való beszédhez, hogy legalább az alapokat fel tudjuk fogni, a filmben is van egy torokszorító jelenet.) És mesél Cuhorka Emeséről, a remek és nemzetközi porondon ismert táncosról, aki a maga természetes és harsogó fiatalságával közelít a méltósággal senyvedő/romló öregséghez, az élet legunalmasabb, folyton újrajátszott botrányához, melyet Éva is igen önironikusan kezel. És ebből szimbiózisok sorozata sül ki: Éva megfiatalodik, Emese hozzáöregedik; Éva kitárulkozik, Emese meg védelmezőn körülfogja; Éva egyre magabiztosabban kezd „táncolni”, Emese pedig, aki vérprofi, bizonytalanul lépeget Éva életében, hogy végül Szabó Rékával együtt megtalálja a megfelelő tánclépéseket, a koreográfiát.

És közben az ismert borzalmak.

A hazatérés, a kredencfrász (Popper Péter telitalálata: sok zsidó, bár más sejtette, hogy valami igen rossz van készülőben, mégsem menekült el, mert nem akarta feláldozni, hátrahagyni a megteremtett egzisztenciát), amelynek kapcsán elhangzik a talán legerősebb monológ, Éva perlekedése a befutott, módos apával, hogy miért maradt otthon, miért „áldozta” fel a teljes családját, miközben végig értük dolgozott, és persze a szelekció az auschwitzi rámpán vagy a meztelen női testek kavargása. A film ezeket a pillanatokat keveri a gyermekkor megmaradt varázspillanataival, a tükör előtt meztelen táncoló, közben önmaga testét is felfedező/megtaláló süldő lány eufóriájával. Szabó Réka legfőbb érdeme – a szilánkok egymásra vetítésén túl – az arányérzék. Mert pont ez efféle pillanatokat a legkönnyebb túlbeszélni vagy túlhallgatni, kimerevíteni vagy túlmozogni, még akkor is, ha nem mindennapi segítséget kap Évától, aki hihetetlen megéltséggel és könnyedséggel hordozza az alkotás újabb és az emlékezés régi terheit. Úgy könnyű persze, hogy folyton le kell tenni, mert ha nem, szakad a kar, reped a borda.

Nem akarok én oda kilyukadni, hogy ezt mindenkinek látnia kell, és minden iskolában le kell vetíteni a tananyag illusztrálásaképp, mert nem kell. Épphogy az efféle muszájok ellen dolgozik a film. Ahogy Éva is. Már az elején, amikor a régi házuk előtt elhelyezik a botlatóköveket, talán be kellene mennie, az ajtót készségesen ki is nyitja az ott lakó galambősz néni, s tán úgy lenne fotogén és kerek az egész, ha látnánk őt odabent meghatódni, elmorzsolni a megbocsátás vagy ki tudja milyen könnyeket, de nem. A világért se!, mondja, és látjuk elimbolyogni őket a háztól. Nem ilyen. Nem ezen muszájképek, muszájfogalmak mentén kell keresni a holokauszt értelmét vagy a nyomasztó örökség tanulságait, ahogy Kertész mondja.

Nem muszáj tehát megnézni, de aki mégis leül elé, és hagyja elsuhanni az alig másfél órát, azzal az érzéssel kell fel, amivel kezdtük. És nagyon sok képet, hangot, villanást visz majd magával. A tapogatózó, lassan építkező, még koreográfia nélküli lépéseket, a rútság erkölcstelenségéről szóló monológot, vagy ahogy Emeséből a végén mégis kiszakadnak Éva könnyei, , és még sorolhatnám.

Jó film, néha nem is lehet ennél többet mondani. Még az apró hibái is az erejét növelik – tán csak ennyit ráadásként.