Aznap, amikor – „társadalmi konszenzus” mellett – negyvenről ötven évre emelték Magyarországon a honvédségi behívhatóság korhatárát, este, a Tesla Labor Kazinczy utcai termében a háborúról beszéltek. A Narratíva néven együttműködésre szövetkező függetlenek első produkciójukként Brecht 1941-ben született darabját mutatták be, Ungár Júlia fordításában.

Kovács D. Dániel nyugtalanító rendezői döntése megfosztja a nézőket a nekik általában kijáró kegyelmi sötéttől. Egész idő alatt látjuk egymást. Négy oldalon, négy szektor emelkedő soraiba elosztva ülünk egy hodályban, enyhe félhomályban. Középre, valami fölismerhetetlen, fekete kupacra meredünk. Talán a világítás teszi (fény: Jankó Mátyás), hogy olyan az egész, mintha tűzvész nyomait látnánk. Csak a füstszag hiányzik. A tér képzeletbeli, központi tengelye körül forgatva vonszolja majd Kurázsi (Pető Kata) a megélhetést adó „kocsit”, ami igazából egy kellékeket rejtő, kibelezett, fekete zongora, egyik oldalába illesztett, működő billentyűzettel, az időnként szükségessé váló ülőkékkel, s víztiszta pálinkásüvegekkel.

Fotók: Bergh Sándor

Míg a remélt nézőtéri sötétre várunk, bekúszik közénk az előadás. Ahogyan az epikus színházban illik, bejelentik, hogy most tíz tételnyi Brechtet fogunk látni, s akik itt jönnek, azok épp katonákat próbálnak toborozni a készülő háborúba. Kurázsit is a háború szele hozza ide, üzletelni próbál. A bársonyhangú Pető Kata torkából olyan kemény károgás szakad ki, mintha maga is a frontra sereglő varjak egyike volna. Fiai, Eilif (Kárpáti Pál), Stüsszi (Fekete Ádám), és néma leánya, Kattrin (Piti Emőke) élvezettel hallgatják, amint anyjuk, őket védve, kiosztja a fejvadász toborzókat. Samudovszky Adrián e.h., Koroknai Sándor és Váradi Gergely e.h. megszámlálhatatlan alakot öltve hozzák elénk a csatatér figuráit, az ezredest, az őrmestert, a zsoldosvezért, a fegyvertárost meg akit csak szükséges.

Schnábel Zita játéktere a minden oldalról való megtámadhatóság, a totális védtelenség érzetét kelti. Látjuk a szögletes aréna középpontjában vergődőket, s még nyomasztóbb, ha észrevesszük, hogy a velünk szemközti nézők is ebben a lerohanható, huzatos térben ülnek. De hisz akkor miránk is ránk ronthat bárki, bármikor! Kissé erőhiányosan, szakadozottan indul a játék, lépeget előre, de nem emelkedik. Aztán egyre szálkásabb mondatok illeszkednek a tépett jelenetekbe, s a vijjogó, csikorgó Dessau-dalok elkezdik karistolni a sötét levegőt. (Zenei közreműködő: Kákonyi Árpád, hang: Keresztes Gábor.) Az előadás akkor látszik megérkezni önmagához, amikor Yvette, a kurtizán, a remek Kurta Niké, énekelni kezd. Az ő csalinkázó, délelőtti részegségének párája belengi a teret, s felhangzik a tanítás: „Le kell tudni nyelni a szart, különben lezüllesz.”

Yvette híres, „piros körömcipője”, Kattrin vágyainak netovábbja, itt és most sárga tűsarkú topán. Tüzes aranyszín ebben a sötétlő térben minden, ami kincs, ami érték egy ember számára: sárga Stüsszi rejtegetett pénzesládája a zsolddal, a számolandó pénz, az aprócska buba pólyacsomagja Kattrin reszkető kezében, sőt, még a hit egy darabkája is, a Pap (Egger Géza) gallérjának közepén. A végső törekvések tárgya, az ennivaló, a hús, a „konc”, a gazdagság és az elérendő jólét jelképe azonban nagyon is valóságos: egy gigantikus méretű, valódi kopasztott kappan tetemét emeli magasba Kurázsi, mikor a legjobb árat próbálja kisajtolni érte.

A Kurázsi-előadások rendezői általában zászlókkal és címerekkel igyekeznek tájékoztatni a nézőket, hogy éppen melyik szemben álló oldal osztja a halált. Kovács D. Dánielt, a rendezőt és Bíró Bencét, a dramaturgot azonban a háború oldalaktól független, sivár és iszonyú lényege, s az ijedt köznép bénultsága foglalkoztatja. A még kissé egyenetlen előadás megrázó jelenete, amikor Kurázsi „órát ad” az egybegyűlteknek, és az elmaradt jutalma miatt üvöltöző kiskatonát – a kiváló Samudovszky Adriánt – esélyeiről felvilágosítva úgy lenyugtatja, hogy az le is ül zavarában. Rá is csap nyomban: „Már ül. Látja, megmondtam. Már ül. Igen, jól kiismerik magukat bennünk. Üljenek le! És már ülünk is. És ülve nem lehet lázadni…Előttem, ne zsenírozza magát, én se vagyok jobb, semmivel se. Minden bátorságunk megvásárolták…” S ekkor hangzik el a Dal a Nagy Kapitulációról.

Mint ahogyan a brechti próza vált át versbe, a játék hétköznapi mozgásvilága is fölstilizálódik olykor, egy pillanatra szoborrá válik némely figura, kimerevül egy sarkított jelenet, hogy még jobban belénk vésődjék a kép. Darabos, zord commedia dell’arte ez a játék időnként, működésbe lendülve pedig fekete-sárga clowniádaként viharzik előttünk.

Különös erővel viseli a növekvő jelképiséget „K. mama”, a játék Kurázsija. Pető Kata az, aki – első pillanattól uralva a jeleneteket – meg tud küzdeni a körkörös láthatóság és hallhatóság kívánalmával: akár egyetlen mondaton belül is körbe fordul, s elér minden nézőt. Feszes, törékeny, fekete ruhás alakja mintha a háború sarából állt volna össze. Szürke szeme képes a belülről jövő fényerő változtatására. Szúr, mint a penge, s fölragyog, ha ellebben előtte valami vágyni való. Az éhség és az aggodalom azonban Kurázsit nem engedi távolra nézni. Ő, akárcsak korunk jó pár vállalkozója, utálkozva és orrát befogva csak élni próbál. K. mama egyezkedik és üzletel, méltatlan helyzetekben, méltatlan emberekkel tárgyal, hol, kisebb, hol nagyobb javakra alkuszik, még fiai életére is, aztán mindent elveszít.

Bámulatos, hogy közös jeleneteik rövidsége ellenére mennyire érződik, hogy a Szakács (Hajduk Károly) és Kurázsi milyen mélyen értik és érzik egymást. Elhangzik a Salamon-dal, amiből megtudjuk, hogy „irigylendő, ki becstelen…”, s lassan a történet vége felé járunk.  Anna Fierling az ő reménybeli társát, a hozzá egyedül illő Szakácsot is elereszti, hisz nyomorék lányát nem hagyhatja magára. Tanításának lényege: „Add meg magad, csak élj! Más nem fontos.” De Kurázsi gyerekei meghalnak. A produkció szórólapján a címben az „és” szó finoman át van húzva. A hivatalos cím tehát: Kurázsi gyerekei. Vagyis – a sikeresen toborzottak, a vágóhídra tévedtek, a leendő hősi halottak sorsa van előttünk.

A tizedik tétel elején egészen elképesztő színházi pillanat következik be. Öreg parasztnőként, szinte az időből előlépve, Lázár Kati jelenik meg, s megáll a tér egyik sarkában. Vele együtt belép az estébe a magyar színháztörténet valamennyi nagyasszonya, mindenki, aki itt valaha Kurázsit játszott. Oktávot lép a játék, föl, a magasba. (Hasonló megdöbbenést, a teátrális erőnek ilyen megnyilvánulását egyszer éltem át, akkor, amikor Purcărete fantáziadús Gulliver előadásában, óriásbábok és mindenféle mutatványok után, egyszer csak – magával hozva valami, a hátsó sorig érezhető szénaillatot – a Nemzeti Színház színpadára lépett egy igazi, óriás, hidegvérű ló.)

Az őrjöngő zászlós, parancs szerint, keres valakit, aki a városba vezető ösvényt megmutatja nekik. Amikor már a mindennél fontosabb tehén és az ökör leölésével fenyegetőzik, mely állatok most a holt fiúk lelkeiként jönnek elénk, a parasztok megadják magukat, s egy legény elindul a katonákkal a település felé.  „Isten óvja a várost, és mindenkit, aki benne van” – sóhajt föl az asszony. Imádkozni kezdenek. A városmentő, nagy zárójelenetben ebben az előadásban nem dobot ver Kattrin, hanem magasba mászik, és vinnyogva, majd mind erősebben kiabálni és énekelni kezd, míg lassan vele énekli mindenki: „Ég a város…” Tüzet vezényelnek. A város megmenekül, de Kattrin meghal. Piti Emőke tanulmányt érdemlő, remekül fölépített Kattrin figurája az elmúlt évek egyik legnagyobb epizódalakítása.

Kurázsi, hogy lányát illőn eltemessék, pénzt ad a parasztoknak, majd elindul, mert azt gondolja, van hova, hisz van még egy fia. Mi már tudjuk, hogy nincsen. De hallgatunk. Ülünk, mint a leordított, kushadó kiskatona. „Isten óvja a várost.”

Hol? Radnóti Tesla Labor
Mi? bertolt Brecht: Kurázsi és gyerekei
Kik? Narratíva
Szereplők: Pető Kata, Kárpáti Pál, Fekete Ádám, Piti Emőke, Hajduk Károly, Egger Géza, Kurta Niké, Lázár Kati, Koroknai Sándor, Váradi Gergely e.h., Samudovszky Adrián e.h.
Zenei közreműködő: Kákonyi Árpád. Hang: Keresztes Gábor. Fény: Jankó Mátyás. Tér: Schnábel Zita. Jelmez: Pattantyus Dóra. Látvány asszisztens: Bartos Letícia. Dramaturg: Bíró Bence. Konzulens: Hegymegi Máté, Pass Andrea, Szenteczki Zita. Művészeti titkár: Kiss Réka Judit. Kommunikációs munkatárs: Kónya Klára, Ötvös Veronika. Produkciós munkatárs: Csató Kata, Hegedűs Judit. Rendezőasszisztens: Egyed Mónika. Rendező: Kovács D. Dániel