Kérdés, hogy a magát szélsőségesnek, extrémnek, rendkívülinek elnevező és feltehetőleg (mind)erre törekvő ifjúi társaság debütáns művét miért Frenák (camp)esztétikája határozza meg? (…) „Ez az előadás csak a táncról szól, semmi másról” – áll többek között a Just Dance and Nothing Else rövid sillabuszában, és az opus azt teljesíti, amit a címében is vállalt.

„Az új generációs társulás első előadásában vizionális perspektívába helyezi korunk társadalmi, szociológiai és politikai kórképeit, megidézve egy vágyott, de nem megélt illuzórikus kor nosztalgiáját” – olvasható az „intellektuális maszturbáció”-t elvető és a kortárs táncban „saját útját” kereső Radikal Dance műismertetőjében. Az Esterházy Fanni, Mauer Milán, illetve az ír Eoin Mac Donncha és a portugál Anibal dos Santos által verbuvált „szabad formáció” bemutatkozó darabjának rendezője a koncepcióért is felelős Frenák Pál. A Compagnie Pal Frenakot 1989-ben megalapító, majd 1999-től hazánkban működtető táncos-koreográfussal a kvartett mindegyik szabadúszó tagja dolgozott/dolgozik – a legrégebbtől, 2015 óta, Mauer Milán. Kérdés, hogy a magát szélsőségesnek, extrémnek, rendkívülinek elnevező és feltehetőleg (mind)erre törekvő ifjúi társaság debütáns művét miért Frenák (camp)esztétikája határozza meg? A válaszféle ott áll a (hagymázas) sillabuszban: „A FreNAK által adott szabad művészi játszótéren a mesteri kéz egyetlen célja a táncosok segítése önmaguk azonosságának és hitelességének megtalálásához, nem szégyellve a fiatalság fragilitását és az ezzel vállalt közös rizikót” (sic!).

Cage. Fotók: Huisz István

A nyitóképben a félmeztelen Mac Donncha tüllből és csipkéből készült, mélyvörös ruhát visel hosszú fekete kesztyűvel. Barokk szopránáriára tátog, kezében füstölő cigaretta. (A darab végén is ebben a kosztümben siklik a színre. Legutoljára a cigaretta parázsfényét látni, tán utalásként a Hamvadó cigarettavég című Karády-klasszikusra.) Felette egy forgó, majd lassan leereszkedő fémketrec – mint egy a Frenák-oeuvre-t jellemző, központi szcenikai és térszerkezeti elem. Többek között azért problémás előadást építeni erre az objektre (és/vagy köré), mert a ketrec (a címbeli cage) elcsépelt szimbólum, metafora. Ezért ‒ túllépve az ismert jelentésrétegeken, nyilvánvaló asszociációkon ‒ ki kell(ett volna) találni valami újdonszerűséget. A Cage azonban e tekintetben is híján van a leleménynek, és nem szolgál nóvummal: a rácsokon gyakran függeszkedő, tánctechnikailag minőségi táncosok túlnyomórészt a ketrecben vannak, ott adják elő az ismétlődő mozgáselemekből álló, egyívású és monoton szólókat, kettősöket, triókat. A nagyérdeműnek minderről nem igen jut(hat) az eszébe más, mint a börtön, a zárt intézetek és az állatkert. Vagyis a bezártság, az elszigeteltség, (talán) a stigmák s az ebből fakadó erőszak(osság), bántalmazás, a kitörésre vágyó elemi és állati ösztönök.

Noha a koreográfiát a Radikal Dance jegyzi, csupán az nem fedezi föl benne Frenák összes védjegyét, vízjelét (spirális, szinkron- és minimálmozgás, lábemelések, akrobatikusság, függeszkedés, teátrális gesztusok etc.) és közhelyeit, aki még nem látta egyetlen munkáját sem. A látványosnak szánt etűdöket fölskiccelő, egyórás mű Frenák-klisék és -rekvizítumok esztétikus tárháza, nyomelemekben sem fedezhető föl benne eredetiség, ötletesség, saját hang. Nincs sem érzelmi, sem szellemi tartalma, amikor Esterházy Fanni a Moveover című Janis Joplin-koncertfelvételre tátog és tombolgat afféle vampként, vagy amikor halálfejes, kapucnis felsőrészben szenveleg a When I am laid in earth című Purcell-áriára a Dido és Aeneasból. A mindvégig arányt tévesztő, maníros Mac Donncha szólószerűsége a Karády-féle Hiába menekülsz-re merő modorosság. Dramaturgiailag is indokolatlan, amikor tizenhét fiatal lány görkorcsolyázik be fekete, testhez álló dresszben, fejfedőjükkel az ISIS-terroristákat és/vagy a nikádot viselő, muszlim nőket megidézve.  Vajon melyikek és miért? A darab legvégén Esterházy és dos Santos héjanász-kettőse az iszappal vagy sárral beborított ketrecben (lásd: Make Love, Not War!) roppant megengedő módon legföljebb harminc éve volt radikálisabbnak nevezhető. Ez áll arra a szcénára is, amikor dos Santos meztelenül futkározik a térben. Hasonlóképp megannyi, önismétlésbe fulladó Frenák-műhöz: a Cage nem több felszínes illusztrálásnál. Hatásvadász – miközben sem érzelmileg, sem intellektuálisan nincs hatással a nézőjére, és nem mutat túl önmagán. Még csak nem is érzéki.

A Radikal Dance sok tekintetben abszurd bemutatkozása híján van mind a szabadságnak/ fölszabadultságnak, mind a legcsekélyebb rizikóvállalásnak. A komfortzónájukban mozgó társulatalapítók/előadók önmagukat zárták ketrecbe, szorították korlátok közé. Rejtély, hogy mindehhez miért vették igénybe „filozófiai konzultáns” segítségét (is). Nemhogy radikálissá, de önállóvá, felnőtté sem lehet válni úgy, ha Frenák Pál jelenti, fémjelzi a művészi identitásukat, ha nem mutatkoznak többnek öntudatlan epigonnál, Frenák-médiumnál.  A társulat megalakulásának, működésének értelmét is megkérdőjelező, zsákutcás helyzetből leginkább úgy lehet(ne) kijutni, ha rátalálnak saját magukra, a saját világukra. A Gestalt-terápia egyik alapítója, Arnold R. Beisser pszichiáter szavait citálva: „A változás akkor történik, amikor valaki azzá válik, aki, és nem akkor, amikor azzá próbál válni, ami nem”. Mesterük 1999-es darabjának címével szólva: Out of the Cage!  Amennyiben azonban a mentorukkal azonosítják önmagukat és a művészetüket, csupán annyit szükséges jelezni, hogy Frenák Pál Társulatból már van egy; ennek „leányvállalatát” létrehozni nem tűnik racionális döntésnek.

Just Dance and Nothing Else. Fotók: Huisz István

A Gangaray Dance Company alapítója, Hámor József 2012-ben hívta életre Maday Tímea Kingával a Gangaray Artistic Programot (G.A.P.), a professzionális kortárstánc-képzésre és tehetségkutatásra hivatott, 10 hónapos, önköltséges intenzív kurzust.  A hazai és nemzetközi kortárstánc szcéna egyik legkeresettebb és karakteresebb képviselője, Fehér Ferenc munkája kvázi-vizsgadarab: az alkotótársnak is tekintett tizenegy lány, fiatal nő e műben/művel ad számot tudásáról, fejlődéséről, előadóművészi képességéről. „Ez az előadás csak a táncról szól, semmi másról” – áll többek között a Just Dance and Nothing Else rövid sillabuszában, és az opus azt teljesíti, amit a címében is vállalt.

Noha azt állítják, hogy a történetet mellőző munkának nincs dramaturgiája sem: van tánc- és van zenei dramaturgiája is; miként a koreográfiának is van rendszere, miközben az előadók gyakran rögtönöznek, például a szólóikban. A negyvenperces darab koncentrált, szabad, megkonstruált és improvizatív; sajátja a manírosságtól mentes természetesség, az energikusság, a flow. A sokszínűsége ‒ líraisága, harciassága, törzsi és rituális jellege ‒ mellett jellemzője a játékosság.  Erénye még Fehér több etűdből, blokkból álló zenei kompozíciója; kivált nagyszerű a kraftos felütés: az energikus intróra valószínűleg többen inkább táncra perdülnének, mintsem hogy a ritmusra bólogatva, ülve hallgassák végig. Szép epizód, amikor a táncosok az egyik külföldi lány által megszólaltatott tamtamdobra, majd a dobbal és tapssal is kísért dalra szólóznak – visszatérve a tánc ősi-szertartásos, spirituális gyökeréhez is.

Fehér ismerten ragyogó technikájú, virtuóz táncos és pompás előadó: a négy külföldi és a hét magyar táncos nincs (sincs) birtokában ilyen kivételes, klasszis képességeknek, ezért a produkció híján van a kimagasló, említésre érdemes egyéni teljesítményeknek is. Meggyőző viszont az összmunka, a kiegyenlített színvonal, az erős jelenlét, és mindaz, ahogyan a táncosok a koreográfus egyedi, gyakran groteszk(be hajló), komorságtól sem mentes világát magukra adaptálták, tolmácsolták, ahogyan csapattá váltak. A végig tempós, sőt svungos koreográfia bár tartalmaz Fehér-védjegyeket – többek között ilyen a majom- és/vagy előemberszerű mozgás, hajlott háttal, lazán lógó karokkal ‒, mindeközben számol az előadók sajátosságaival, nőiségükkel is.  A részleteiben is igényes, minden ízében kortárs darab szerencsés együttműködés eredménye, módot és teret ad az önkifejezésre. Noha a Just Dance and Nothing Else nem nevezhető felhőtlen örömködésnek, kivált nem belterjesnek, jó nézni; dinamikus, szellemes, átgondolt, kidolgozott, és jó energiák működtetik. A bemutató után az egyik fiatal, külföldi néző   ‒ vélhetőleg G.A.P.-es – így summázta a látottakat: „crazy”. Fehér Ferenc oeuvre-jének ismeretében: ha nem is teljesen az, coolnak joggal nevezhető.

Mi? Frenák Pál Társulat – Radikal Dance: Cage
Hol? Trafó
Kik? Koncepció, rendezés: FrenAK. Koreográfia: Radical Dance. Táncolják: Esterházy Fanni, Eoin Mac Donncha, Maurer Milán, Anibal dos Santos. Szcenográfia: Smiló László, Paradigma Ariadné. Alpintechnika: Zoltai György. Zenei szerkesztő: Halász Gábor. Fény: Marton János. Hang: Hajas Attila. Filozófiai konzultáns: Horváth Nóra (filozófus, egyetemi docens – Széchenyi István Egyetem).

Mi? Gangaray Dance Company / G.A.P.: Just Dance and Nothing Else
Hol? Bethlen Téri Színház
Kik? Koreográfus, zene, fény: Fehér Ferenc. Előadók, alkotótársak: Aneta Bočková, Bente Bulens, Czeitler Dorottya, Francesca Pesce, Jójárt Barbara, Kiss Helga, Kozma Zsófi, Lilach Helmer, Medgyaszai Karina, Piller Noémi, Varga Dóra.