Az igazgató ugyanis estére gyakran teljesen „elázott”, így szerepeit Gyöngyinek kellett átvennie. A mulatozás mellett Kőmivesnek volt még egy káros szenvedélye: a vadászat. Kedves vadászebeivel többet törődött, mint a társulattal.

A címben idézett mondat Miklósy Gyula színházigazgatótól származik, aki az 1860-as évek elejétől vezetett társulatot. Bár kijelentése nyomán úgy vélnénk, hogy sikerek szegélyezték pályáját, a valóságban szörnyű gondok között élte le életét. Naplója tanúsága szerint legtöbbször társulatának tagjai miatt fájt a feje, akikkel állandóan konfliktusba keveredett. Nehéz volt igazgatói tekintélyét megőriznie. De vajon a magyar színháztörténetben mindig ilyen ellentmondásosan alakult a színidirektor és a társulat kapcsolata? Vajon csak a gyengekezű direktornak akadtak gondjai? Netán épp a zsarnoki hajlamok okoztak összeütközést? De lehettek ma már aligha felfejthető okai is a kapcsolat alakulásának…

Kistársulat alkalmi színpada az 1850-es évek végén, Magyarországon. A kép megjelent az Üstökös 1858. szeptember 11-i számában.

Már a Pest és Budai Magyar Játszó Társaság 1793-ban megfogalmazott törvényei, a Játékszín regulái egyértelműen előírták, hogy a „Felsőségtől helyben hagyott Directio” rendelkezéseivel tilos ellenkezni. Legyen szó a szerep kiosztásról, a szerep átosztásáról, a párhuzamos szereposztásról. Azt is tiltották, hogy a szereplő jellemén változtasson színész; vagy, hogy a figurát „hellytelenül” játssza. Szigorúan büntették azt a tagot, aki az igazgatásnak bármiben ellenszegezte magát.

Ám hiába biztosítottak a törvények teljhatalmat, az első hivatásos magyar színtársulat története azt is bemutatja, hogy ha a valóságban hiányzik az erős vezető, könnyen anarchiába fulladhat a közös munka. Az első magyar együttes hangadó tagjai megosztották egymás között a felelősséget és a feladatokat, s ezzel a színtársulat is több pártra szakadt. Bayer József színháztörténész A magyar nemzeti játékszín című kötetében (Budapest, 1897) szemléletesen mutatta be, hogy ebben a helyzetben milyen anarchiát teremtett egyetlen, összeférhetetlen személy: Sehy Ferenc. Akiért, mint a legtehetségesebb színjátszóért, rajongott a közönség. Az utókor azonban csak bűnügyeire, ármánykodására, kicsapongó életmódjára, féktelen viselkedésére emlékezik; na meg arra, hogy milyen dicstelen szerepet játszott – besúgóként – a Martinovics-féle összeesküvés leleplezésében.

Sehy Ferenc, az első magyar hivatásos színtársulat tagja. Részletfelvétel Bartholomeus Mambrini akvarelljéről, a Martinovics-mozgalom „fájáról”. A kép eredetije a BTM Kiscelli Múzeumban található.

Felmerülhet a kérdés, hogyan maradtak fenn ezek a történetek; s vajon napjaink színházi botrányairól miért tudunk kevesebbet. Kézenfekvő válasznak tűnik, hogy a kortársak éberen őrködtek a közadakozásból működő színjátszó társulat erkölcsei felett. Az úttörő színészek történetét feldolgozók úgy vélekedtek, hogy Sehy Ferenc bomlasztó tevékenységének nagy szerepe volt abban, hogy a társulat tagjai közül többen elkedvetlenedtek, s elhagyták a színészi pályát, ami végül az együttes megszűnéséhez vezetett.

A tanulságot – hogy erős akaratú, teljhatalommal felruházott, egyszemélyes vezetőre van a színházakban szükség –, kevesen fogalmazták meg; s még hosszú ideig bizottságok, bizottmányok irányították az állami színházakat.

A legelső vállalkozó színházigazgatóban Kótsi Patkó Jánost tiszteljük, aki Kolozsváron 1793-ban kifizette az első kolozsvári színtársulat adósságait, megvette a német színtársulat díszleteit; kibérelte s páholyokkal látta el a Fő téren álló Pataki-ház báltermét, és színpadi ruhákat vásárolt. Amikor elsoroljuk Kótsi Patkó érdemeit, s megemlítjük színházelméleti írásait, arról mintha megfeledkeznénk, hogy 1794-ben fellázadtak ellene színészei. Pedig az esetet fehéren-feketén megírta Ferenczi Zoltán A kolozsvári színészet és színház története című művében: „E tagok most 1794. június 24-én folyamodást adtak be a főkormányzóhoz, melyben eléadják, hogy a jó gazdálkodás reményében Kótsi Jánosnak adták az igazgatást; de ő vesztegetése s magaviselete által becsét a játszószínnek veszedelembe hozta. Az utolsó időkben ismételve el is akarta őket hagyni; a művek cenzúra alá bocsátását elmulasztotta, tiltott darabokat adatott, erkölcstelen betoldásokat engedett meg, mindnyájokkal rosszul bánt. Mindezekért elhagyták őt, s külön akartak játszani: de ekkor Kótsi e napon (június 24.) Pestre indult tagokért új társulat alakítása végett. Kérik, hogy mert az eredeti játszó engedélyt ők kapták, ezt tiltsa meg neki […]”.[1] S hogy mi lett az eset vége? A főkormányszék természetesen közbeavatkozott, s bizottságot küldött ki, melyet teljhatalommal ruházott fel. Ezzel az intézkedéssel sikerült a társulat felbomlását megakadályozni, s az előadások újra megkezdődhettek, bár néhány tag kilépett.

Kótsi Patkó János színész, színházigazgató portréját valószínűleg Láng Ádám színész készítette.

Természetes, hogy a vándorszínészet korából jóval kevesebb forrás maradt fenn arról, hogyan viselték magukat a színházigazgatók, s hogyan védekeztek a társulat tagjai. Déryné érdekes epizódot jegyzett fel emlékiratában. Kolozsváron „öszvekoccant” egy kicsit sógorával, a „hóbortos” Kilényi Dáviddal, ezért szerződése lejártával vendégszereplésre indult, azzal biztatva a „dühöngő” igazgatót, hogy „ismét visszajövök”.[2] Nem sokkal később viszont arról számolt be, hogy Komáromba érkezvén nem találta társulatánál Fekete igazgatót, aki őt vendégjátékra hívta. Amikor Déryné a társulat vezető művészét, Dézsit arról kérdezte, hogy mi történt a direktorral, a színész így válaszolt: „Asszonyom! Ez a Fekete jó ember, de szörnyen gyáva. Itt jó társasággal voltunk, de publikum kevés járt, s nem tartotta ki magát. Fekete kétségbeesett, megosztotta a társaságot, s felével elment Nagy-Győrbe, s most ott nyomorog; itt pedig a közönség megharagudott, hogy csak úgy kevés számba hagyta itt a társaság egy részecskéjét, most már mézes pogácsával se tudnók becsalni!”[3]

Sok hasonló feljegyzés született erről a korszakról. Gyöngyi Izsó, aki a Vígszínház epizodistájaként vált ismertté, visszaemlékezésében pontos képet festett a vándorszínészet koráról s igazgatóiról. Különösen Kőmives Imréről, aki sok hasznos tanáccsal látta el a fiatal színészt. S neki köszönhette azt is, hogy oly sok szerepet megtanult. Az igazgató ugyanis estére gyakran teljesen „elázott”, így szerepeit Gyöngyinek kellett átvennie. A mulatozás mellett Kőmivesnek volt még egy káros szenvedélye: a vadászat. Kedves vadászebeivel többet törődött, mint a társulattal. Így aztán a hasznavehetetlen igazgató társulatának tagjai elszivárogtak.

Érdemes hosszabban idézni Gyöngyi Izsó könyvéből azt a pillanatot, amikor a vándortársulattól vándortársulathoz csapódó színész úgy érezte, hogy végre révbe ért, ám annál keservesebb volt kiábrándulása: „Levelet hoz a posta, írja a levelet Rajkay Friebeisz István színházi ügynöksége, akarok-e elszerződni Polgár Gyula színigazgatóhoz, Losoncra. […] Ha a szerződést aláírom, 20 forint előleg, 4 forint útiköltség. Igen. Akarok szerződni, alá is írtam a szerződést, és Virágvasárnapját követő hétfőn megjött postán a 24 forint. […] Polgár Gyula az igazgató, de csak névleg, mert a tulajdonképpeni igazgató: Szüzanné, egy furcsa nő; hát, mit kerteljek: a direktor úr babája és társa, egy vén pesti közismert kerítőnő, egy lélekkufár, aki a színészetnél sem tagadta meg magát. Ami jövedelem volt, azt bezsebelte a direkció. A tagok húsz krajcár majdlingot kaptak. Majdling? Hogy mi az? Az osztrák–német színészektől származik ez a színészkifejezés, nyári színészkedés Majdlingban; a direktor nem tud rendesen fizetni, nincs miből, hát azt a pár hatos bevételt elosztják naponkint a tagok közt, hogy egy kis kenyérkét vehessenek maguknak. […] Losoncról négy hét után mozdultunk, egy félhavi gázsit megkaptunk, a többit a balassagyarmati bérletből ígérték, pedig jövedelem volt tisztességes Losoncon, de a direkció jól élt, nekik sok kellett, a tagoknak nem jutott.”[4]

Érdekes, hogy Gyöngyi Izsó szinte csak azt sérelmezte, hogy nem kapták meg a gázsit; de arról, hogy az igazgatók hogyan viselkedtek, nem nagyon beszélt. Nem részletezte például azt sem, hogy Süzanné miért volt lélekkufár, bizonyára nem pusztán azért illette e jelzővel, mert a jövedelmet elsikkasztotta.

Részletesebben szólt viszont barátjának, Sárdi Károlynak keserű történetéről. Sárdival Dalmainé Disznósi Júlia truppjában hordta együtt a színlapot, kelléket: „Nehéz sóhajok törtek olykor elő széles melléből, egyszer aztán kitört belőle a keserűség, és megnyilatkozott. Szökési tervvel foglalkozott, mert, hogy öntudatra ébredt; restelkedett, immár kilenc hónapja a Dalmainé Disznósi Júlia hálójában vergődik. Gyönyörű, bogárszemű asszony volt Dalmainé, bár hervadt, de még mindig szép, túl volt már a negyvenen; Sárdi alig volt húsz esztendős, megcsömörlött.”[5]

Az emlékiratból viszont az világosan kiderül, hogy a színészek érdekeit senki sem védte ebben a korszakban. Az Országos Színészegyesületet ugyan már 1871-ben megalakult, s a munkaadók (színigazgatók) és a munkavállalók (színészek) közös autonóm szervezeteként működött. Amikor a szerződések megköttettek, a színészek vállalták, hogy alávetik magukat az egyesület színházi törvényeinek. Ha a fegyelem fenntartására szolgáló paragrafusokat végigolvassuk, kiderül, hogy csaknem valamennyi előírás a próbák és az előadások rendjének fenntartására vonatkozott, s elsősorban az igazgatók érdekeit védte. Hiszen azt is előírták, hogy nem lehetett az igazgatóság cselekedeteit „célzatosan bírálgatni, becsületét vagy hitelét a közönség, vagy tagtársai között” kisebbíteni, nem lehetett az előadások színvonalát a közönség előtt „ócsárolni”, ezzel a színház, pályatársai és az igazgató érdekeit veszélyeztetni. Vagyis nem lehetett a társulatok belső ügyeit a nyilvánosság elé vinni. Ezért a vétségért elbocsátás járhatott. Arra azonban egyik törvénycikk sem tért ki, hogy a kiszolgáltatott színész milyen jogorvoslatra számíthat abban az esetben, ha igazgatója nem fizeti rendesen a gázsit. Erre pedig gyakran sor került, ahogyan arról Gyöngyi Izsó is beszámolt.

A vándorló színésztársaságok világa önmagában is a nagycsaládokéra emlékeztetett, hiszen több generáció élt együtt, egymásra utaltan, gyakran egymást segítve. Az igazgató már-már családfőként viselkedett: ő adta ki a munkát, ő fizetett a bevételből. A helyzetet tovább bonyolította, hogy ugyanebből az összegből kellett saját kiadásait is fedeznie. Az ínséges időkben feleségének és gyermekeinek is nélkülöznie kellett.

A vándorszínészekről készült rajz az 1930-as években készült, a Schöpflin Aladár szerkesztésében kiadott Magyar színművészeti lexikonban jelent meg.

A legtöbb direktor szívesen tetszelgett abban a szerepben, hogy színészeinek úgy viseli gondját, mintha valamennyi családtagja lenne. Mivel viszonylag sok színházigazgató írta meg pályája emlékezetét, a közvélemény hajlamos volt elfogadni ezt a nézőpontot. S ugyan ki vallotta be emberi gyengeségeit? Ezt még Miklósy Gyula sem tette meg, aki szinte fenntartás nélkül feljegyezte gondolatait naplójában. Amikor 1886 végén jubileumi albumához a volt tagok alig küldték el arcképüket, így méltatlankodott: „Huszonöt éven át tehát olyan igazgató voltam én, ki nem bírta egyetlen tagjának sem szeretetét és tiszteletét?! És én feláldoztam nekik éltemet, családomat, nyugalmamat és becsületes nevemet! Igen, ha gazdag volnék, habár becstelen úton is, tisztelnének, becsülnének mindenütt! Ilyen a világ!”[6]

Miklósy azt is szemléletesen bemutatta, hogy társulatában hogyan áskálódtak az idősebb hölgytagok, a „cápák”, főleg amiatt, hogy leányának, Ilonának jó szerepeket ad; sőt még kosztümöt is varrat hozzá. Nagyobb botrány azonban nem tört ki. S ha a magyar színháztörténet vérzivataros századain végigtekintünk, azt tapasztaljuk, hogy általában a társulaton belül maradtak az ellentétek, nem lettek nyilvános ügyek a munkaadók és a munkavállalók összeütközéséből. Akad persze néhány olyan helyzet – kivétel nélkül a gázsi elmaradása miatt –, amikor a színészek (csoportosan vagy egyénileg) sztrájkba léptek.

Az 1932–1933-as évadban Alapi Nándor lett a Paulay Ede utcai Kamara Színház (ma Újszínház [sic!]) igazgatója. Alapi az Országos Kamaraszínház megszervezésével és előadásaival bizonyította, hogy rátermett igazgató; ám hiába teljesített sikeres küldetést vidéken, a budapesti sorozatos előadásokba belebukott. Az ígéretes társulat, amelynek többek között Both Béla, Ignácz Rózsa, Peéry Piri, Olty Magda és Egri István is tagja volt, 1933 májusában sztrájkkal próbálta Alapit fizetésre bírni. A nagy port felvert ügy végére bíróság tett pontot: Alapit kötelezték, hogy a sztrájk napjáig járó gázsit fizesse meg.

Talán még nagyobb figyelmet kapott az az eset, amikor 1933. március 9-én, Nagyváradon Földényi László végső elkeseredésében úgy tiltakozott sanyarú anyagi helyzete miatt, hogy Madách Imre Az ember tragédiája című művének előadása közben otthagyta a színpadot. Ádám szerepét a párizsi színtől kezdve Balázs Samu vette át.

Zárhatnánk ezt a körképet azzal, ahogyan oly sokáig meg is tették, hogy a színházak államosítása egyszeriben végett vetett a színészek anyagi bizonytalanságának. S még azt is megjegyezhetnénk, hogy az üzemi tanács, a szakszervezet (no meg a pártszervezet) áldásos tevékenységének köszönhetően sikerült az igazgató és a színészek közötti ellentéteket elsimítani. Sajnos, a valóságban nem így történt; ám a súrlódásokat ekkoriban inkább politikai és világnézeti ellentétek idézték elő. De erről talán máskor.

[1] Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. 90.

[2] Déryné emlékezései. Az előszót, jegyzeteket írta, és sajtó alá rendezte Réz Pál. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1955. (Magyar századok) 329.

[3] Déryné emlékezései, i. m. 335.

[4] Gyöngyi Izsó: Színész egy félszázadon át. Budapest, Hajnal Kiadás, [1921.] 57–58.

[5] Gyöngyi Izsó: i. m. 42–43.

[6] Miklósy Gyula naplója (1886–1888). A bevezető tanulmányt írta, a kéziratot sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Rajnai Edit. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018. (Studia theatralica, 5.) 95.