Ha emberek szeretnénk maradni a gyászban, és nem elveszteni benne a szívünket vagy a kíváncsiságot, hogy milyen a kilátás a fa tetejéről, akkor érdemes barangolni ebben a két mesében az SZFE fiatal alkotóival.

Hodászi Ádám: Néhány napja egyik munkatársam kirakott egy Youtube-videót a Facebookra és írt hozzá egy három soros posztot, hogy nagyon szomorú, mert meghalt az apukája. Sokan lájkolták, mások kommenteltek egy szívecskét, vagy odaírták: őszinte részvétem. Nekem nehézséget okozott jól reagálni. A közösségi média nem pitypangos mező, pláne koronavírus idején, könnyű benne elveszni. De még a munkahelyen vagy a szeretteink körében sem könnyű ilyenkor mit mondani. Mert a halál tabu, nehezen beszélünk róla őszintén, nehezen beszélünk róla bárhogyan. A háromfejű király és a Kacsa, Halál, Tulipán című előadások ereje éppen az, hogy emberséggel, jó ízléssel, humorral, szeretettel tud gondolkodni az elmúlásról. Az ember akkor igazán ember, amikor játszik – mondja Schiller. Ha emberek szeretnénk maradni a gyászban, és nem elveszteni benne a szívünket vagy a kíváncsiságot, hogy milyen a kilátás a fa tetejéről, akkor érdemes barangolni ebben a két mesében az SZFE fiatal alkotóival.

Kacsa, Halál, Tulipán. Fotók: Éder Vera

Hajnal Márton: Még mielőtt belemélyedünk, hadd kezdjem én is személyes síkon. Számomra a halál sokszor – meglehetősen egocentrikus módon – azelképzelhetetlen, a reprezentálhatatlan, amire már nem fogok tudni emlékezni és így reflektálni sem. Az abszolút hiány, amit csak elfedni lehet. Innen megközelítve egy mesének, amely lényegéből adódóan fantasztikummal takarja el a valóságot, sokkal egyszerűbb dolga van, mint nekünk a hétköznapokban. A Kacsa, Halál, Tulipánban a címszereplő madár társalog a Halállal, a haláltánc műfaját megidézve megszemélyesítve a végzetet. Egy potenciálisan alkuképes, személyiséggel felruházott halál, még ha nem is tudjuk jobb belátásra bírni, hogy tartósan vagy legalább még egy rövid időre máshol tegye tiszteletét, sokkal kevésbé ijesztő. A háromfejű király, persze másképpen, de ugyanígy különböző metaforikus és mesebeli rétegeket tesz a gyászmunka elé. Talán nem véletlen, hogy mind a két előadásban megjelenik a bújócska, a halál vagy a valóság elől elrejtőzés gesztusa. Egyébként nem csak a téma és a mese köti össze a két produkciót: bábelőadásokról van szó, és érdekes az is, hogy hogyan játszanak bennük az élővel és életre-keltettel.

H.Á: Kacsa és Halál talán nem is csak társalognak, hanem kialakul köztük valamilyen viszony. Talán barátok lesznek. Bódi Zsófia író/dramturg és Fodor Orsolya író/rendező apró gesztusokkal, érzékeny mondatokkal kezdi építeni a két karaktert. Kacsa tipeg a stégen, Halál ül a stég szélén. Egyik báb, másik maszk. A fa dobogókból kiinduló tér az egyetemi színpadok, színjátszó fesztiválok világát juttathatja eszünkbe. Közben pedig a Virág Vivien tervezete tóparti konstrukció egyszerre otthon, ahol el lehet bújni, magasság, ahová lehet vágyakozni, akadály, amin át lehet kelni és sok más minden. Izgalmas játékhelyszín pár méteren. Kacsa lép egyet, lép még egyet. Hannus Zoltán gyakorlott mozdulatokkal kacsázik, minden figyelme a bábon, egyedül van, játékos magányban. Barna Lilla tekintetét alig látjuk, de mozdulatai törékenyek, óvatosak. Szinte nem is mozdul. Csak ott van. Már akkor is ott volt, amikor bejöttek a nézők. Vagyis a felvétel elejétől kezdve. A Halál az elejétől kezdve velünk van, csak az a kérdés, mikor vesszük észre. A fejlődéslélektan úgy mondja, természetes, hogy kicsi gyerekként ijesztő észrevenni. A Kacsa is hanyatt-homlok menekül. Aztán lekerül a maszk, és Hannus Zoltán és Barna Lilla egymás szemébe néznek. Innen már lehet mozdulni egymás felé.

H.M: Igazad van. Akár még szájbarágósnak is gondolhatnánk, hogy az előadásban a végzet teljesíti ki és világítja meg az életet: a Halál veszi rá a kacsát, hogy legyőzze a félelmeit, másszon fel végre a fára vagy szembesüljön saját mindennapjainak és tavacskájának a szűkösségével. Valójában azonban az egész kapcsolatot áthatja valamiféle bájos kedvesség, amely sokkal erősebben meghatározza az alaphangot, mint ez a tanmese jelleg. Leginkább talán abban a jelenetben éreztem ezt, ahol a kacsa átölelve felmelegíti a Halált: az egyszerűen telitalálat volt számomra. Ezzel a „talán barátsággal” szemben A háromfejű király alaphelyzetében éppen a kapcsolatok szétesésétől indulunk: még maga a címszereplő is háromfelé szakadt a felesége elvesztése felett érzett gyászban. Ráadásul elküldi a szolgáit, és gyermekeiről lényegében megfeledkezik, akiknek útra kell kelniük, hogy megtalálják az apjuk szívét. Engem egyébként az foglalkoztat ebben az előadásban, hogy ellentétben a Kacsa, Halál, Tulipán rendkívül egyszerű és ezért minden korosztálynak érdekes alaphelyzetével, itt a sok metaforikus réteg kikezdi egymást. Egy család halálfeldolgozását látjuk, amit belehelyeztek egy mesebeli környezetbe, amelyben a Hoppmester egy másik mesét talál ki a gyerekeknek, akik ezt tovább játsszák. Azért, hogy minden sík működni tudjon, mindegyiket kicsit elmossák: például a tündér (aki egyben az elvesztett anya is) nem elég varázslatos egy meséhez, míg az inkább felnőtteknek szóló gyászmunka szakaszai zavarosak lesznek a meseszerű küldetésekbe helyezve.

H.Á: A Tündér jelenetei számomra sem voltak elég varázslatosak a meséhez. Lett egy olyan gondolatom, hogy a hétköznapi szépséget, egyszerűséget szeretnék ezzel a civilséggel az anyaghoz csepegtetni az alkotók. Mint amilyen az kutyatej gömb alakú burkának elfújása, amire a Tündér előtűnik. Tóth Zsófia megkapóan tiszta tekintetű, picit törődött, picit elfogódott, sok melegséget sugárzó állapotot hoz mindegyik megjelenésében.

Izgalmas a felvetésed a sok metaforikus rétegről. Az előadások hossza felől tudok kapcsolódni. A Kacsa, Halál, Tulipán éppen csak felvonásnyi játék, sőt, talán annyi sem, a felvételen harminc perc után lelkes tapsban hajolnak meg a szereplők, A háromfejű király majdnem a duplája, egy óra hosszú. Előbbinél azt éreztem, hogy annyira jó ebben a szeretettel teli világban lenni, hogy maradnék még; utóbbinál viszont, bár legalább annyira szeretettel teli világ, mégis az lett a benyomásom, hogy elkezd sietni az anyag. Ahogy írod, a két testvér küldetésre indul, mert apukájuk szíve elveszett, ettől aztán morcos, mérges, kedvetlen, a Hoppmester viszont úgy gondolja, Mimóza és Porcsin biztosan megtalálják a sűrű erdőben. Hogy ez egy új mese-e a mesén belül vagy ez a világ így működik – a háromfejű fakirályok szíve néha elkallódik az erdőben és keresni kell –, izgalmas kérdés. A Király utolsó értetlenkedése és a Hoppmester fülébe suttogott magyarázat ad egy választ, ami visszafelé is igaz, de miközben a küldetések zajlanak, nekem nem válik el az új mese valósága, és ezért hálás is vagyok, hiszen így a jelenetek tétjei pont olyan metafizikai súlyúak, mint a korábbi történések. A hiányérzetem is ebből adódik, hogy az egyes küldetések kijátszására nem jut elég játékidő. Persze lehet, hogy itt is csak a felnőtt néző mesére éhsége szól közbe, mint a Kacsa, Halál, Tulipán esetében. Hiszen igazán bravúros, ahogy az egyes küldetések eltérnek a széles körben ismert mesei formuláktól, és arra építenek, hogy a testvérpárnak észre kell vennie a látszat mögött a valóságot. Színpadi értelemben is. A nagyon éhes alak test-bábbal kel életre: Váradi Gergelyt felhúzott pólóval látjuk, hasára fekete száj rajzolva, ahogy behúzza és kinyomja: mozgásba lendül. Megetetni a köldökén át próbálja Porcsin, de Mimóza ötletére a színész száján keresztül próbálkoznak és sikerrel is járnak. Ács Petra és Fröhlich Kristóf elegánsan nyúlnak vissza a gyermeki gesztusokhoz, saját felnőttkori naivságukkal vegyítve keverik ki a mesehős típusú állapotot.

A háromfejű király. Fotók: Éder Vera

H.M: Ha már látszat és valóság, reflektáljunk egy kicsit a felvételek és az előadások viszonyára is. A háromfejű királyban vágásokkal oldották meg, hogy átlássuk a nézők között játszódó történéseket, sőt egy-egy montázs mintha még segítette is volna az előadás hatásmechanizmusát. Például amikor egy szereplő eltűnt, akkor a valóságban a színésznek le kellett sétálnia a színpadról, a felvételen viszont úgy játszottak a beállításokkal, hogy az eltűnés a nézőt is meglephette. A háromfejű…-vel ellentétben a Kacsa, Halál, Tulipán apró terét lényegében vágás nélkül beláttuk, minimális svenkekkel. Ami itt különleges volt, azok az előadás utáni bejátszások. Míg élőben minden néző kapott egy borítékot egy-egy mesével, amely valamiképpen kapcsolódott a halálhoz, addig a felvételen több mesét is felolvastak. Egyrészt izgalmas volt megtapasztalni a halálmotívum újabb és újabb felbukkanásait ilyen gyors egymásutánban a világirodalom különböző szegleteiben, másrészt az, hogy a meséket mindig más olvasta fel a saját otthonában a kamerába nézve, kicsit már előrevetíti a veszélyhelyzetből adódó izoláció sajátos esztétikáját: az alkotás egyben a néző virtuális beengedése is a magányos alkotó privátnak ható, „civil” terébe. Ahogyan egyébként a befogadás is sajátos: én például a kéthónapos kislányom mellett néztem az előadást, aki egyébként látszólag nagyon élvezte A háromfejű... zenéjét.

H.Á: Nagyon szuper, hogy a kislányod élvezte! Remélem én is hallgatok majd a gyerekemmel Cseri Hanna dalokat. Évekkel ezelőtt egy diákszínjátszó fesztiválon hallottam őt először énekelni, aztán jött a zenekar, a CseRihannák, és most a Vilmos Noémivel és Bánky Sárával írt számok is csodásak. A Kacsa, Halál, Tulipán zenei világa is behúz a képernyőn keresztül, Csernovszky Márk futamai és effektjei szépen kipárnázzák a történéseket, megtámasztják, mikor arra van szükség, elemelik, mikor jobb felülről nézni mindent.

Mind a két előadás alkotói együtt dolgoztak drámainstruktorokkal, így a mese által felvetett témákat a feldolgozó foglalkozáson tudják tovább mélyíteni, közösen végigjátszani a gyerekek. Ehhez valóban izgalmas kiindulás a Kacsa, Halál, Tulipán esetében a világirodalom különböző halál-meséihez való visszanyúlás. Milovits Hanna és Rábavölgyi Tamás ezzel nyitja szélesre a mese valóságot fantasztikummal helyettesítő spektrumát. Kíváncsi lennék, A háromfejű király esetében Nyáry Pál és Hollósy Réka milyen úton indult el. A hétköznapiság és a fantázia folyamatos egymásba játszása sokfelé fújhatja a gyermekláncfű fehérzászlós termését, amit a feldolgozó foglalkozáson követni jó mókának tűnik.

H.M: Ha jól sejtem, a második esetben nem vagy nem kizárólag a halál tematikából indulnak ki, mert szerencsére elég távol áll A háromfejű királynak az alaphelyzete a gyerekek hétköznapjaitól. Ehelyett sokkal jobban kapcsolódhatnak ahhoz az aspektushoz, hogy a fiatal főhősöknek kell támogatniuk vagy megvigasztalniuk a felnőtt édesapjukat. Az előadás 6 és 11 év közöttieknek (és családjaiknak) ajánlott, ebben a korban (az iskoláztatással összefüggésben) már hangsúlyos szerepet kap a szülőktől való függetlenedés, valamint a kompetencia érzése, erre pedig szépen rímel az apától bizonyos fokig elszakadó, de neki hatékonyan segítő gyermek. Nekik talán jobban működik a valóság és mese fent leírt keveredése is. Az viszont kérdéses számomra, hogy egy ekkora gyermek mennyire tudja értékelni a már említett, összetett anya/tündér figurát, valamint az elvont próbatételeket. Mindamellett fordítva is izgalmas a kérdés, miszerint egy felnőtt milyen metaforákba csomagolva tudja átadni a problémáit a gyermekének. Azt hiszem, jócskán fel kell nőni a Hoppmesterhez ez ügyben.

H.Á: Ráadásul a Hoppmesternek micsoda feladati vannak! Szakács és dada is, Rohonyi Barnabás lazán dobja fel egyik figurát a másik után, pontosan rajzolva őket viccesre és szerethetőre. Komplex apa-figura, aki mellett a háromfejű fakirály élettelen bábnak tűnhet. Szép metaforája ez a gyásznak. Lengyel Benjámin, Major Erik és Váradi Gergely egymásra figyelve, energikusan működtetik a figurát, sok hiány-megértéssel. Bartha Bendegúz Varázslója pedig sok titkot rejt, ami talán fel sem tűnik kajlasága és precízsége mögött Valamiféle Madár Úr bábjában.

Vass Alexandra író/dramaturg és Kenéz Ágoston író/rendező igazán sűrű anyagot készítettek, van benne kutyatej, gyermekláncfű, kákics, csorbóka, oroszlánfog. És ha a mezőn sétálva úgy találjuk, hogy ezek a virágok szinte ugyanolyanok, akkor Bab Bercivel szólva, a szinte szót nyugodtan el is hagyhatjuk, hiszen ezek mindegyike pitypangot jelent. Teljesen igénytelen növény, jó talajon simán nő, nem kell vele semmi különöset csinálni. Innen a név a pitypang típusú gyerekre. De az orchidea vagy éppen tulipán típusú gyerekkel is minden rendben lehet, nézzenek ilyen izgalmas előadásokat.

Hol? Ódry Színpad, felvételről
Mi? Kacsa, Halál, Tulipán – Wolf Erlbruch Ente, Tod und Tulpe c. mesekönyve alapján
Kik? Szereplők: Hannus Zoltán, Barna Lilla. Író: Bódi Zsófia, Fodor Orsolya. Rendező: Fodor Orsolya. Dramaturg: Bódi Zsófia. Látvány, bábok: Virág Vivien. Zeneszerző: Csernovszky Márk. Hangeffektek: Csernovszky Márton. Ének: Csernovszky Fanni. Koreográfus: Kovács Domokos. Rendezőasszisztens: Rohály Hanna. Konzulens: Gimesi Dóra. Drámainstruktorok: Milovits Hanna, Rábavölgyi Tamás. Fotó: Songoro Laura
Hol? Ódry Színpad, felvételről
Mi? Kenéz Ágoston: A háromfejű király
Kik? Ács Petra, Fröhlich Kristóf, Lengyel Benjámin, Major Erik, Váradi Gergely, Rohonyi Barnabás, Tóth Zsófia, Bartha Bendegúz.
Zene: Cseri Hanna, Vilmos Noémi, Bánky Sára. Drámainstruktorok: Nyáry Pál, Hollósy Réka. Dramaturg: Vass Alexandra. Rendezőasszisztens: Rohály Hanna. Közreműködik: Kenéz Sára. Külön köszönet: Palya Gábor Dávid, Kulcsár Viktória, Gulyás Dóra. Rendező: Kenéz Ágoston.