Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Téri Gáspár, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre az utóbbi években a kortárs tánc műfaja mellett egyre sűrűbben tűnik fel a színház és a performansz, illetve az újcirkusz területén, jellemzően kollaboratív projektekben. Pályájuk alakulásáról és a kollektív alkotás, az alkotói együttműködés irányába történő elmozdulásukról Szabó-Székely Ármin beszélgetett velük.

– Még mielőtt a kollektív alkotásról kérdeznélek titeket, a másik végéről kezdeném: szólót csináltatok-e valaha?

Molnár Csaba: Én egyszer csináltam. Vasi (Vass Imre – a szerk.) sokszor.

Vadas Zsófia Tamara: Én sosem. Olyat igen, hogy zenész is volt a színpadon, de az duett. Az első iskolai táborban a Budapest Kortárstánc Főiskolán volt ilyen feladat, hogy szólót kell csinálni, de én nem azt csináltam.

Cuhorka Emese: Pedig kötelező volt. Azzal kellett elkezdeni az egész képzést, „megszületni” mint kortárs táncos.

V. Zs. T.: Mindig próbáltam kikerülni. Utána pedig az volt, hogy egyáltalán nem érdekelt ez a műfaj. Most egyre jobban érdekel. Szokták mondani, hogy a táncosoknak ez egy nagy feladat, hogy mindenki akar egy szólót.

– De a Sleeping Beautyban[1] egyedül voltál.

V. Zs. T.: A színpadon igen, de ettől még nem gondolom szólómunkának.

C. E.: Életemben először igazi színpadon egy szólóval léptem fel, nem is tudom, hogy mertem. A zenélő doboz volt a címe.[2] Épp most találtam meg, tizenhárom évvel később, a próbafolyamat jegyzetfüzetét, amikor egy mostani szólóm rapszövegét kerestem.

Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre, Molnár Csaba

Téri Gáspár: Az számít, hogy vannak mások is a színpadon, de semmilyen kapcsolatom nincs velük az előadás alatt? A Bábelben[3] végig egy faszerkezetet, egy fordított tornyot építettem, közben a többiek táncoltak és jeleneteket adtak elő, amit felülről láttam. Olyan mértékben váltam le az egész előadásról, hogy másfél órán keresztül mintha egy teljesen önálló történés zajlott volna a részemről. Még Gergye Krisztián T.E.S.T. II-je[4] jut eszembe, ami egy szólógyűjtemény volt hét férfi táncosra, az előadáson belül hét önálló szóló követte egymást.

V. Zs. T.: Mire vonatkozik a kérdés? Mert ebből a szempontból a Hodworks Szólókja[5] is idesorolható.

Vass Imre: Szerintem nem, ezek az előadások együttműködésből jöttek létre. Én most például egy olyan szólón dolgozom, amiben én csinálok mindent. Én csinálom a zenét, a fényt stb.

– Ha egy szabályos táncos pályát nézünk – kortárs táncosét is –, akkor inkább az a jellemző, hogy a táncos koreográfusokkal dolgozik, társulatban vagy függetlenül, és ebből a „koreografált létből” való kilépést vagy a pályája meghatározó szakaszainak összegzését egy-egy szólóelőadásban fogalmazza meg. A hagyományos alkotói pozíciók szerint egy önálló szóló létrehozása jelenthet valamiféle függetlenedést, önfelmutatást a kontrolláltabb előadói működéshez képest. Nálatok viszont mind a kollektív alkotás irányába történt elmozdulás, tehát nem maradtatok pusztán előadók, de nem is afelé mentetek, hogy egyértelműen koreográfusként pozicionáljátok magatokat.

V. Zs. T.: Érdemes különbséget tenni táncosi minőségek között. Mi eleve nem a klasszikus táncosi pályára lettünk kondicionálva, hanem arra, hogy a táncos maga koreográfus is, nem feltétlenül válik külön a kettő, muszáj, hogy szellemileg te is odarakj valamit. Csoportokban dolgoztunk az iskolában is. Kevés olyan szakmai helyzetben vagyunk jelen, ahol megmondják, hogy mit csinálj, és te megcsinálod. Nekem a felelősség és a szellemiség megosztása mentén válik külön a kollektív és az egyéni alkotás. Én azt gondolom, nem sajátíthatom ki valakinek a szellemi munkáját, hiszen azért jövünk össze, hogy mindannyian beletegyük a magunk részét. És emiatt sosem mondanám ezekre az előadásokra, hogy az én munkám, hiszen két-három másik ember szellemi terméke ugyanúgy benne van. Ez azt is jelenti, hogy közösen döntünk, és közös a felelősségvállalás is.

T. G.: A kollektív alkotás szerintem alapvetően valamiféle módszer. Együtt alkotó emberek hierarchiamentes kölcsönhatása. Minden alkotói folyamatnak lehetnek kollektív pillanatai, de attól az még nem kollektív alkotás, ahhoz, hogy egy ilyen együttlét megteremtődjön, nagyon speciális attitűdű emberek kellenek.

M. Cs.: Az iskolai kollaborációkra visszagondolva, ez egy organikus tanulási módszer is volt. Például nagyon megtetszett, ahogy valaki mozog, és neki is megtetszett valami bennem, és akkor csináltunk egy tizenöt perces etűdöt, amiben a „kicserélés”, egymás tanítása volt a lényeg. Azóta is folyamatosan vannak kollaborációim, és tapasztalatom szerint kettő-négy ember tud organikusan együtt dolgozni. Tíz ember is tud kollaborálni, de ahhoz már kellenek különböző külső rendszerek, amikhez mindenki alázattal viszonyul.

– És a négyhez nem kell? Mert kívülről nézve két táncos vagy egy zenész és egy táncos együttműködése kézenfekvőbb: inspirálják egymást kreatívan, és közösen létrehoznak valamit. Négy főnél már nem világos, hogy hogyan működik a kollektív alkotás.

V. Zs. T.: Nagyon fontos a szám. A négy szerintem már sok, nehézkes. Egy kollaborációnál a közös anyag, érdeklődés megtalálása mellett legalább annyira fontos a metodika meghatározása is: hogyan akartok dolgozni? Kialakulhat közösen a rendszer, de annak mindenki vesse alá magát.

Téri Gáspár

– Hogyan alakul ki egy ilyen metodika? Megbeszélés alapján?

M. Cs.: Szerintem egy-két embernél ez magától működik, az érdeklődések mentén. De négy embernél is működhet, ha mindenki érzékeli a szerepkörét. Csak egy ponton ki kell mondani, hogy mi az, amit csinálunk.

V. Zs. T.: A Deeper[6] esetében a bejáratott metodika nem volt más, mint a barátságalap. És emiatt megvolt az a bizalom, hogy ki mikor nyúl alá a másiknak, melyik ponton lép be, és veszi át a folyamatot. Hogy az egyik már kihullott, de akkor te a fényt még beállítod stb. De van, amikor nagyon konkrét metódusra van szükség, mert azt igényli a projekt. A Nibirunál[7] például, ahol gyerekekkel dolgoztunk, kitaláltuk az „instant alkotás” módszerét, ami azt jelenti, hogy minden egyes workshop alkalmával készül valami anyag, ami aztán bekerül az előadásba.

– Tudtok még ilyen konkrét módszereket mondani? Például hogyan döntitek el, hogy mit csináltok az első próbán? Meséltétek, hogy a Nyúzzatok meg![8] folyamata alatt ki volt osztva, hogy ki melyik próbanapért felel.

M. Cs.: Ezt csapata válogatja. A Deepernél valameddig működött, aztán nem.

V. I.: A Deepernél nem beszéltünk meg semmit. Nem osztottunk le szerepeket, viszont menet közben kiderült, hogy ki mit tud jobban. Ezt mi észleltük, és nagyjából el is fogadtuk. Valamikor ez nem oké, és a másik elnyomva érzi magát. Amikor nekifuttok egy kollaborációnak, akkor az feltevés, hogy egyenrangúan fogtok dolgozni, de arról nem esik szó, hogy később már nem feltétlenül az egyenlőségről szól a munka.

T. G.: Szerintem ott a lényege az egésznek, hogy milyen hozzáállású emberek kerülnek össze. Ha „szereprugalmas” vagy, és nem egy leosztott feladatkört viszel végig, hanem el tudod fogadni, hogy akár percről percre változhat a szereped az alkotásban, akkor tudsz kollektívan dolgozni. A metodika lehet ideig-óráig garancia, de valójában a belső személyes attitűd és az erőviszonyok változása határozza meg, hogy egy munkafolyamatban fenntartható-e a kollektivitás. A Kérész Művekben[9] például tényleg volt egy olyan metodikai ajánlattétel, ami szinte garancia arra, hogy megtörténik a kollektív alkotás. Mindenki hozott az előadás napjának délelőttjén egy-két ötletet, amiket aztán este közösen valósítottunk meg. Ennek Goda Gábor volt a szervezője, szerkesztője. De nekem eddig a kollektív alkotás „deluxe” élménye Mészáros Máté United Space of Ambivalence-e[10] volt.

– Ez összefügg azzal, hogy Máté is benne volt az előadásban?

T. G.: Azzal függ össze, hogy katalizált egy folyamatot, ami elkezdett magától működni. Elkezdtek kikopni az instrukciók, a rendelkezések, és kialakult egy nagyon furcsa kollektív pszeudotér a résztvevőkben. Minden egyes kreációs szakaszban mindenki pontosan tudta, hogy mi történik, nem volt kérdés. Mert olyan emberek voltak együtt, akik érezték, hogy mi az anyag, megtalálták magukban, hogy ők ebben hol vannak, és onnantól kezdve csak konzekvensek voltak saját magukhoz, miközben iszonyú érzékenységgel reagáltak a pillanatnyi viszonylatokra. Mind az előadásban, mind az egész folyamatban.

M. Cs.: De kollektívnak nevezhető egy előadás, ha van egy kiemelt alkotója?

T. G.: Hogyne. Ezért hívom katalizátornak, és nem koreográfusnak vagy rendezőnek.

V. Zs. T.: De ha kívülről nézem az előadást, olvasom a leírást, nem tudom, hogy ez így zajlott.

T. G.: Persze, ez a belső érzetem. A nézőnek nem is kell tudnia.

M. Cs.: Én különbséget látok aközött, hogy létrejön egy kollektív tér, amiben önműködően generálódnak anyagok, de van egy külső ember, aki kívülről terelgeti az egészet, és aközött, hogy deklaráltan kollektíven készül valami.

V. Zs. T.: Számomra a kollektív alkotás kritériuma inkább a közös döntéshozatal és felelősségvállalás.

Cuhorka Emese. Fotók: Éder Vera

– De milyen a közös döntés? Mindenkinek egyet kell érteni mindennel?

C. E.: Nekünk Csabival a Mestermunkában[11] nem volt olyan, hogy a „te napod” vagy az „én napom”, a döntések csinálás közben, belülről születtek. Nem kellett megbeszélni, hogy mi felé tartunk, helyrerendezni a témát, az valahogy természetesen írta magát, inspirálódtunk egymástól. Most, hogy babát várok, és be kellett tanítani az előadást, volt lehetőségem kívülről ránézni, és a bentről megélt világ szerint folytatni a munkát. Ez nagyon érdekes volt, azt éreztem, hogy azért tudok kívülről jó döntéseket hozni, mert annyi időt eltöltöttem vele belülről. Luxus ilyen pozícióba kerülni. Általában csak az egyik jár: vagy bent, vagy kint.

– Van hátránya egy ilyen kollektív helyzetnek?

V. Zs. T.: Veszélyes is tud lenni. Ha kibillen az egyensúly, olyan feladatok hárulhatnak a másikra, amelyekbe az nem tud megfelelően belelépni. Az egész a balanszról szól, a döntések, a felelősség, a helyadás és a szerepek észlelése a fontos.

C. E.: Nagyon egészségesnek kell lenni hozzá. Hogy ne roncsolj, vagy ha roncsolsz, felismerd. Nagyon nagy felelősség.

V. Zs. T.: És „szerencsés csillagzat” is kell. Mint egy párkapcsolathoz. Hogy minden félnek szándéka legyen valami közöset létrehozni. Nem lehet húzni a másikat, ha nem akarja. A passzivitás veszélyes.

T. G.: Igen, de lehet, hogy tíz év végrehajtói helyzet kell ahhoz, hogy legyen három perc kollektív szándékod és élményed.

– A Sunday-ben[12] teszi fel Vakulya Zoltán a kérdést: „Mögé tudok-e állni az előadás minden pillanatának?” A kollektív alkotás mögé könnyebb beállni?

C. E.: Nekem igen. A Hodworksnél Hód Adrienn is katalizátor a próbafolyamatban, és a legvégén kezd el úgy működni, mint egy rendező, aki szelektál az adott munka anyagaiból. Emiatt minden anyaghoz, ami bekerül, van közöm, legfeljebb a szelekciónál érezhetem azt, hogy nem fedi le eléggé az én személyes élményemet a folyamatról. Ilyenkor arra törekszem, hogy ne maradjon olyan rész az előadásban, amivel ne tudnék valamilyen szinten kapcsolatot kialakítani.

– Táncos, koreográfus, rendező, alkotótárs, katalizátor… A kollektív alkotás számotokra a hagyományos pozíciók megkérdőjelezését is jelenti?

M. Cs.: Amikor Az ökört[13] csináltuk, bennem volt egy törés. Mert ott koreográfusként én generáltam, raktam fel egy helyzetet, de azt éreztem, hogy valószínűleg jobban jártam volna, ha szabadabban, kollektíven tudunk dolgozni. Azóta egyre kevésbé érdekel, hogy egyedül alkossak valamit, hogy csak ilyen módon használjam az emberek kapacitását, és rendezőként egyedül én döntsek a végén.

– Ez olyan, mintha megszűnt volna a terepeteken a koreográfus. Mert azt rendezőnek hívjátok, ha valaki egyedül hoz döntéseket, ha viszont nincs ilyen személy, akkor kollektív alkotásról van szó. Ez persze összefügg azzal, amilyen fajta előadó-művészetet csináltok: táncosként nem valaki által koreografált kombinációkat tanultok be, hanem a performativitás irányába haladtok.

V. Zs. T.: Átértelmeződik a koreográfus ebben a kontextusban.

V. I.: Szerintem a koreográfusi gondolkodás az, ami egy előadás szerkesztésénél megmarad, és nem az eredeti pozíció. Ilyen értelemben a Deeperből például hiányzott egy szerkesztő koreográfus. Egy posztkoreográfus.

V. Zs. T.: Az a kérdés, hogy mit értünk koreográfia alatt. Kitágult a fogalom: beletartozhat a pedagógia, a rendezés, a koncepciókialakítás. Én a koreográfus és a rendező között nem minden esetben látok különbséget, de tudom, hogy léteznek olyan koreográfusi módszerek, ahol mozdulatokat fűznek össze egy rendszer szerint, és az jelenti a koreográfiát. Szerintem egy animáció elkészítése is lehet koreográfia, vagy egy operatőri munka…

– Te valójában a dramaturgiáról beszélsz.

V. Zs. T.: Igen!

M. Cs.: A szerkesztésről.

V. I.: Te is koreográfus vagy, Ármin!

– Szerintem is. Mindenki koreográfus ennél az asztalnál.

[1] Vadas Zsófia Tamara–Tóth Márton Emil–Gryllus Ábris: Sleeping Beauty Project (2017, MU Színház)
[2] Négyszer szólók (r.: Glázer Attila, kor.: Hód Adrienn, 2007, MU Színház)
[3] Bábel (r.: Goda Gábor, kor.: Scott Wells, 2011, Artus/Nemzeti Táncszínház)
[4] T.E.S.T. II. (kor.: Gergye Krisztián, 2008, KET)
[5] Hodworks: Szólók (kor.: Hód Adrienn, 2017, MU Színház)
[6] Marcio Kerber Canabarro–Molnár Csaba–Vadas Zsófia Tamara–Vass Imre: Deeper (2018, Trafó)
[7] Vadas Zsófia Tamara–Gryllus Ábris–Tóth Márton Emil: Nibiru (2019, Trafó)
[8] Dányi Viktória–Molnár Csaba–Vadas Zsófia Tamara: Nyúzzatok meg! (2013, Trafó)
[9] A Kérész Művek az Artus 2010 óta tartó „performansz-kocsma” sorozata. „A társulat művészei előre megadott témára, egyetlen intenzív nap alatt hoznak létre új, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen performansz-eseményt.” L. https://artus.hu/2019/05/20/keresz-muvek/.
[10] Mészáros Máté: United Space of Ambivalence (2018, SÍN)
[11] Cuhorka Emese–Molnár Csaba: Mestermunka (2019)
[12] Hodworks: Sunday (kor.: Hód Adrienn, 2018)
[13] Molnár Csaba: Az ökör (2017, Trafó)