Ebben a veszteglésben a tér tehát kulcsfogalom. Valahogy le kell győzni (?), át kell hidalni (!) az egészségügyi intézkedések következtében kínzóan beszűkült teret.

Alighogy kezdetét vette a vesztegzár (valahogy sosem jön számra a karantén szó), a Magyar Nemzeti Táncegyüttes Fb-kezdeményezésére (Legényesezz otthon!) a néptáncosok már ropták is a táncot. Otthon a szobában, erdőn-mezőn-teraszon, üdítő természetességgel, mert nekik valahogy mindig olyan könnyen megy, legalább annyira, mint olasznak az erkélyről éneklés. Bárhol vannak, elég egy hegedűs, egy brácsás (vagy egy rossz, recsegő felvétel a hangszóróból), és buli van, élet van meg virtus. Látni köztük ügyesebbet-technikásabbat-frissebbet, a nagy táncegyüttesek igazi virtuózait, mások meg komótosan-lustábban kenik. S bár a videók zöme pocsék minőségű, nem bírom elkapcsolni, hogy helyettük zokninyuszi-varró videót nézzek a YouTube-on hirtelen rám szakadt nagy munkanélküliségemben. Nem kapcsolok el, mert a félelem- és halálszámlálók, vakcinológusok meg virológusok meg maszkok apasztotta lelkemet épp bizalomra hizlalom. Jóllakottan talán már lesz kedvem mosogatógépet bepakolni, lepedőt cserélni, magot vetni a kertben, és várni a napsütést, míg kel a kovász.

A Közép-Európa Táncszínház társulata

Igen. Míg a karanténban táncolók száma rohamosan emelkedett, úgy fogyott el előbb a kézfertőtlenítő, majd pedig az élesztő a boltok polcairól. Akinek volt lélekjelenléte, s időben beraktározott a nehéz időkre – mint pl. Dabóczi Dávid, a Közép-Európa Táncszínház (KET) táncosa –, az videón megmutathatta, hogyan készíti el ő a mindennapi betevőt. A többieknek meg maradt a beavatódás a kovászolt kenyér misztériumába. A Közép-Európa Táncszínház és a Duda Éva Társulat villámgyorsan reagált a bezártságra. Pontosabban lereagálta a kényszerhelyzetet, és „játszóhelyét” egyszerűen áttette a Facebookra. Itthon, társulati szinten minden bizonnyal e kettő volt a legaktívabb a közösségi felületen. A KET hétről hétre (keddről keddre) jelentkezett újabb ötletekkel, videókkal KARANTéma címen. Hargitai Mariann egypercese, a Don’t stop Mariann például szórakoztatóbb és leírhatatlanul szebb alternatívája Győrfi Pálnak és a »maradjotthonnak«. Szilvási Anna hervadásűző húsvéti vízbe csúszdázása is emlékezetes. Általában véve az volt a benyomásom, mintha a KET Anzselika Habpatron babérjaira kívánna törni…

A Duda Éva Társulat Egypercesei közül elsősorban Rácz Réka rövidke videóit emelném ki. Rácz remekül felismerte, hogy rém unalmas tud lenni akárcsak egyetlen percnyi néznivaló is, ha abban nem történik más, mint szimpla táncosi önfelmutatás. Kedveltem a Zsiráfot, a Melegvizet, a Tartást, és leginkább az Egyensúlybant, melyben Rácz könyvkupacok tetején balanszíroz. Ügyesen kivitelezett egypercest készített Csuzi Márton is. Mozart Lacrimosájára úgy „halad” fekve, lábbal fölfelé egy csigalépcsőn (különleges kameraeffekt nélkül), mintha valamiféle láthatatlan erő húzná. Persze van úgy, hogy a home videó kedves infantilizmusával hat: Füzesi Csongor Dávid Hasselhoffja sárga gumikacsát ment ki egy tál vízből.

De tulajdonképpen miről szól(t) ez az egész bezártság? Hogyan hat ránk, egyénekre, s hogyan a csoportra? Elfogadjuk? Ha nem, milyen formában merjük, tudjuk nem-elfogadni? Mit hiszünk el és mit nem? Milyen irányt vettek/vesznek az alkotóerők?

A bezártság ellenére készült egy szép táncfilm, Nagy Csilla táncos és Lajti Balázs operatőr munkája. Friss zöld búzamező közepén női alak (Nagy Csilla) mozdul élénk piros fölsőben, virágos ruhában, míg messze a háttérben nagyfeszültségű távvezeték látható. A lírai 4 percest az utolsó kép színezi talányossá: női láb nyúlik az égbe aranyozott tűsarkúban…

Nagyon örültem, mikor megláttam, hogy a Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) egyik hallgatója is közösségi felhívással élt, és meghirdette a „Titokbalettot”, vagyis hogy „Balettozz ott, ahol talán most senki se lát!”. Sajnos alig akadt bátor jelentkező. Pedig szívesen megnéztem volna, ahogy a volt Balettintézetben fölszabadul és megmutatkozik a kreativitás. Máskülönben minek tanul az ember művészetet? Feltételezem, azért, hogy jobb/igazabb/teljesebb legyen az élet. Ezért is kell belőle minden napra. Ha Barcelonában éri utol az embert/művészt a vesztegzár, akkor ott kell reagálnia a jelenre. Ladányi Andreáé elegáns, olykor riasztó reakció. Egy lakóépület teraszán táncol, festi papírra mozdulatait, alakítja életterét folyton változó galériává művésztársaival, Borlai Gergővel és Bánki Ákossal The Space Matters (A tér számít) címen hétről hétre az Instagramon.

A tér számít, és sok testtel, mozgással, tánccal foglalkozó ember próbálta online órákkal, edzésekkel leküzdeni a teret. Számomra egyelőre abszurdnak tűnik az online mozgástanulás, de egy „kurzusajánlat” mégis felkeltette a figyelmemet: Szász Dániel táncos szellemesen repülés-leckéket adott (Repülés-kurzus I. és a Repülés-kurzus II. – haladóknak), jelentkező pedig szép számmal akadt. A fizikai kapcsolódás lehetőségének beszűkülése hívta életre Stern Lili (SzFE hallgatója) közösségi táncláncát is, melyben 76 táncos és nem táncos mozog úgy, hogy minden résztvevő a sorban előtte álló utolsó mozdulatából kezdi a sajátját. Ez a koncepció tehát a kapcsolódást a mozdulat folyamatosságában látja biztosíthatónak.

Ebben a veszteglésben a tér tehát kulcsfogalom. Valahogy le kell győzni (?), át kell hidalni (!) az egészségügyi intézkedések következtében kínzóan beszűkült teret. Goda Gábor Fordulata (angol címe: HumanTurn szép és inspiráló példája az összekapcsolódásnak, a közösségélménynek. Él a kézenfekvő lehetőséggel, és a térhez hozzákapcsolja az időt. A május 23-ra meghirdetett eseményre a világ minden tájáról jelentkeztek be résztvevők, akik vállalták, hogy azonos időpontban, egyetlen óra leforgása alatt megfordulnak saját tengelyük körül. Azt gondolom, hatalmas erő rejlik az egy időben együtt cselekvésben. Talán a testünkön kívül sok minden más is mozdítható lenne általa.