Soha nem találkoztak, egymástól sok száz kilométerre dolgoznak, az út, amelyet színészként járnak, mégis hasonló. Dálnoky Csilla csíkszeredai színésznő a kaposvári Mészáros Sárát szólította meg.

A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol dolgozó kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

Ezért érdemes színházat csinálni

Dálnoky Csilla: Szentesen végeztem, ahol korábban te is, és ott láttam egy vizsgátok felvételét, amelyből téged nagyon megjegyeztelek. Amikor két éve színre vittük Háy János A halottember című darabját, olvastam, hogy 2016-ban az ősbemutatón te játszottad Anna szerepét.

Mészáros Sára: Megörültem, amikor írtad, hogy beszélgethetnénk többek közt A halottemberről, fontos nekem ez az előadás. Te hogyan találkoztál a darabbal?

Dálnoky Csilla A halottemberben. Fotók: Veress Albert

DCs: Boros Kinga barátnőm mutatta, akivel korábban addig beszélgettünk a szüléseinkről, hogy a végén csináltunk egy saját történetekből építkező előadást, a Terminust. Fontos munka lett számunkra, az előadásokon olyan élményeink voltak, amire azt mondtuk: ezért érdemes színházat csinálni. Nem a produkció minőségéről beszélek, hanem a céljáról. Nem úgy volt színház, hogy találtunk egy helyes kis darabot, amit jól ki lehet osztani, és abban egy jót dolgozni, hanem személyes indíttatása volt, ugyanakkor kiderült, másokat is foglalkoztat. Ez az első közös munka sokat jelentett mindkettőnknek, és meg is egyeztünk, hogy folytatjuk. Amikor megszületett a második gyermekem, és a férjem néhány hétre rá elköltözött otthonról, írtam Kingának egy sms-t, hogy megvan a következő téma: „előbb feldolgozom, aztán csinálhatunk egy előadást a válásról.” Az akkor tőle kapott darabok közt volt A halottember is. Azonnal éreztem, hogy meg kell csinálnom, de eltartott pár évig, amíg tényleg odáig jutottam, hogy el tudjak kezdeni dolgozni vele. Tudtam, ha túl korán belefogok, akkor a saját drámámat fogom színre vinni. Ennél többet szerettem volna – formát találni a megírt anyagnak.

MS: Segített a munka azon a helyzeten, amelyben a civil életedben voltál? Mit gondolsz, lett ennek betudható pszichés hatása?

DCs: A szöveg tulajdonképpen már olvasás közben is hatott. Sokszor olvastam el, és gyakran sírtam közben. Aztán egyszercsak úgy éreztem, tudok vele dolgozni mint színházi alapanyaggal. Így is előfordultak  a próbákon érzelmi megingások, amiből kiderült, hogy még mindig nem vagyok teljesen rendben. Viszont akkor már tartottam ott, hogy ezt felismertem, és tudtam vele mit kezdeni. A későbbiekben aztán, ahogy bennem is alakult a történet, az előadás árnyalatai is változtak. Persze kézenfekvő, hogy minden előadás változik, de itt sokkal több tudatosság volt bennem: pontosan tudtam, hol vannak letéve a hangsúlyok, mert helyenként jobban kellett küszködnöm, hogy ne sírjak. És aztán változott is, hogy ez hol jelent nekem nagyobb problémát.

Mosogatás közben is

MS: Hú, kíváncsi volnék a ti előadásotok szövegére! Háy János az azonos című novelláját írta át drámává, mi azzal dolgoztunk.

DCs: Én pedig a ti véglegesített szövegeteket kaptam meg. Abból gyúrtuk Kingával az egyszereplős változatunkat. Persze ebben is megjelennek a történet más szereplői is, csak másképp. Hosszú gondolkodás és szövegmunka eredménye volt, hogy egyedül kell játszanom.

Mészáros Sára A halottemberben. A fotók a Szkéné Ördögkatlan Produkció Nézőművészeti Kft tulajdonai

MS: Igen, mi is szembesültünk ezzel a dilemmával, hogy bár több szereplős drámában vagyunk, de a szöveg tetemes része egy szereplőé. A kollégáim nagyon szépen, hatalmas alázattal dolgoztak, hogy kórusként egyszerre szólaljanak meg, illetve megjelenik Mucsi Zoltán is Jánosként, de nekem kell elmondanom azt a harmincöt oldalnyi szöveget. A próbaidőszakban hagytunk időt arra, hogy bátran kísérletezzünk. Eleinte például amikor a kislány szereplőt idéztem meg, egy bábbal játszottam – akinek az első változatát egy csodálatos bábművész, Hoffer Károly készítette –, és azt éreztem, ha leültetem magam mellé a hintára, elvonja a figyelmet, így lett végül helyette egy rongybaba. S mint annyi minden más, ez is hosszú folyamat alatt nyerte el a végső formáját.

És megrázó, amit mondasz, mert nekem is a válás után jött ez a feladat, bár nem én választottam, hanem Bérczes László, a rendező, aki nemcsak kollégám, jóbarátom is. Nekem küzdelmes volt A halottember még akkor is, amikor időben már eltávolodtam a saját „élményemtől”. Ahogy mondod, ez a darab olyan mélységű, amiben éppen ezért alá lehet bukni. A helyzet pedig duplán hasznos volt: nekem is jót tett, hogy ezzel dolgoztam, és az anyagnak is, hogy a magam tapasztalataival meg tudtam erősíteni.

Lévén hatalmas mennyiségről volt szó, mosogatás közben is mondtam a szöveget, hogy szokjam, és hogy kezelni tudjam ezzel kapcsolatban a civilségemet. Nyilván nem az volt a célunk, hogy semmi személyessége ne legyen az alakításnak. Ahhoz, hogy meglegyen Anna, sokat kellett magamból adni, de úgy, hogy az ne civilség legyen. A színészi munkában mindig kettős kihívás, hogy úgy legyél te, hogy nem csak te vagy.  A halottemberben az is kérdés, hogy Anna, a főszereplő kihez beszél. Nekünk hetek mentek el azzal a kérdéssel, hogy bíróságon, pszichiátrián vagy hol mondja el a történetét. Aztán elengedtük.

DCs: Kányádi Szilárd rendezővel mi is nagyon sokat beszélgettünk erről, és ezt a kérdést én is fel szoktam tenni magamnak, ha a színpadról kifelé beszél a színész. De ennél az anyagnál úgy találtuk, annyira világos a közlési szándék, hogy semmit nem kell kitalálni hozzá. Igyekeztünk olyan erős színházi helyzetet teremteni, ami nem szorul magyarázatra. Aztán mindössze egy hangszóróval és egy mikrofonnal csináltuk meg az előadást. Ez az anyag olyan, hogy mindegy is, mi a formája: írásban, énekben, táncban vagy elmondva végső soron ugyanazt fogja jelenteni. Az anyag erejére kell hagyatkozni. A csíkszeredai közönségnél jellemzően működött: kevés olyan este volt, amikor nem keresett meg valaki, hogy megossza velem a saját történetét, amelyet az előadás hívott elő benne. Pedig a színpadi forma  nem kérte ezt, sőt, nem is kínálta fel a visszajelzés lehetőségét. De ezek az emberek megtalálták a módját annak, hogy megosszák velem, amit szerettek volna.

MS: Megvártak előadás után?

DCs: Igen, megvártak, vagy ismeretlenül is rám írtak Facebookon vagy megszólítottak az utcán.

Nem megyek Dunának

MS: Nem szoktam direkt módon szöveget tanulni, de ezt muszáj volt, a mennyisége miatt. Kezdetben komoly nehézséget okozott, hogy bár a kollégáim is részt vettek a munkában, tudtam, a szöveget nagyjából egyedül kell közvetítenem. És tényleg aggódtam is azon egy ideig, hogy ki fog száradni a torkom, hogy abban a térben súgó nem lehet, és a többi, pusztán praktikus nehézség miatt. Majd pedig, amikor már javában dolgoztunk, a próbaidőszak vége felé egyszercsak azt mondta Laci, hogy egy ponton megengedhetjük a sírást. Ez menet közben hangzott el, nem volt előre kigondolt koncepció, hiszen nagyon sokáig dolgoztunk azzal, hogy a szöveg tényleg az enyém legyen, amihez nyilván rengetegszer kellett elmondani.

DCs: És hol volt ez a pont?

MS: Ahol a szöget ütöttem be – mintha a babával ütöttem volna be, amiért úgy érződik, hogy a gyereket ütöm. Miközben az előadás életigenlő, azt hiszem, pozitív szemléletű munka, itt volt egy rögzített, erős ellenpont. Közben pedig nem akarta Laci, hogy elvigyen az érzelem, mert azt gondoltuk, az egész nagyon erős kell, hogy legyen anélkül is.

DCs: A szögbeütés pillanata nekem is fontos és személyes. Ez az, amit számtalanszor átéltem a saját életemben: erősnek kell lennem, tartanom kell magam, fel kell találnom magam, hiszen az életnek szépen kell telnie. De attól még közben gyűl a sok feszültség, és egy banális hülyeségben kirobban, amikor, mondjuk, kalapálás közben megütöm az ujjamat.

MS: Milyen jó lenne jobban megfogalmazni, és, mondjuk, praktikus dolgokat tanítani arról, hogy egy alakításban mennyi legyen a személyes! Ha nem bánod, visszakanyarodnék még Szenteshez, a Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatához. Nekem alapélményem, hogy a szentesi munka sokat segített abban, hogy a színműn jól működjek, hamar le tudjak lazulni, és munka-állapotba kerülni. A szentesi tanárok pont ezt tudták nagyon, pedig az a gyanúm, ez olyasvalami, ami a legkevésbé sem könnyű. Sokáig nem dolgoztunk olyan hagyományos alapanyagokkal, amelyekkel a klasszikus színház. Nem azt éreztem, hogy színházi képzésben veszek részt, hanem egy olyan tanulási, fejlődési, felnőtté válási folyamatban, amelyben a színház eszköz. Ez szervezte a közösséget. Annyira fontos volt a drámás munka, hogy amikor eljött az egyetemi felvételi, nem feszültem rá, mert Szentesnek köszönhetően úgy voltam vele, hogy nem megyek Dunának, ha nem vesznek fel. Tudtam, hogy az ott eltöltött négy év nagyon sokat adott, a személyiségem kibontakozásához segített, és már akkor értettem, hogy ez fontosabb, mint az, hogy mindenáron színésznő legyek. A színműn, ahol sokszor nem értettem, mit akarnak tőlem, gyakran eszembe is jutott mindez. Ha pedig ráéreztem valamire, azt szinte kivétel nélkül tudtam szentesi tapasztalathoz kötni. Nyilván rengeteg mindent tanultam az egyetemen, csakhogy az már valami mást jelentett nekem – mindenekelőtt a közösséget. A szakmai közösségben létezést ugyanis az egyetemen tanultuk meg, együtt, egymást segítve. Azt, hogy a színház olyan helyzet, amelyben a másik a fontos, egyedül hiába is szeretnék ragyogni – ez a színház lényege. A közösség nemcsak azt jelenti, hogy jók vagyunk egymáshoz, hanem azt is, hogy egymás nélkül nem tudunk színházat csinálni.

DCs: Nekem emberileg adott sokat, hiszen tizennégy évesen számos olyan dolgot kellett egyedül elintéznem Magyarországon tanuló román állampolgárként, amit korábban soha, és közben hétvégente sem mehettem haza, mint a többiek. Kollégiumban laktam, aztán negyedikben kirúgtak onnan, ami akkor nem tűnt annyira jó sztorinak, mint utólag. És jó volt, hogy Szentes kisváros, könnyebb volt figyelni a lényegre – például sok jó könyvet akkor olvastam el. És gondolom, hogy színházilag is sokat tanultam, mert amivel ott találkoztam, az mélyen megvan.

MS: Én ott tanultam meg az elmélyülést. Ez nagyon segített a későbbiekben, illetve annak a tapasztalata, hogy a társaimnak, ahogy az anyagnak is, átadhatom magam. Azóta is úgy dolgozom, hogy nem kitalálom, megszerkesztem a szerepemet, hanem lassan haladok. Először figyelek, aztán kérdezni, vitázni kezdek, de nem kötekedésből, hanem azért, hogy tényleg pontosan értsük egymást. Ezért én nem tudok első próbán jelentőset mutatni, mert kapásból nem vagyok képes a többiekhez és az anyaghoz kapcsolódni. Van, aki beleugrik fejest, és elkezdi csinálni – nyilván ez is egy érvényes út. Nekem ez nem megy, én lassan engedem bele magam abba a vízbe. És tudatában vagyok, hogy nekem az is Szenteshez kötődik, hogy merhetek magam lenni, hogy csinálhatom másképp, úgy, ahogy érzem, mert ott megtanították, hogy nem lehet rosszul próbálni. Aztán később voltak helyzetek, amikor görcsös feszültségben próbáltam, de viszonylag hamar visszataláltam ehhez a szentesi bizonyossághoz.

Jól összekavarni

DCs: Én a próbákat sokkal jobban szeretem, mint az előadást. Azokból többet tudok tanulni. Az előadásnak mégiscsak van egy kötöttebb formája. Próba alatt pedig bármi megtörténhet.

MS: Bár, látod, éppen A halottember, amit játszani is szeretek… sőt, vannak olyan előadások, amelyeket tényleg nagyon jó volt játszani. Kaposváron tizenhét bérletház van, ha azt kijátszottuk, akkor általában vége a produkciónak – ritkán megy át bármi is a következő évadra. Előfordult, hogy miután letettünk így egy munkát, két hónap múlva eszembe jutott, hogyan kellett volna valamit jobban csinálni. Emiatt jó játszani is, hiszen nem gépiesen végzem, hanem továbbra is dolgozom az adott anyaggal és helyzettel. Nekem A halottember az első előadásom, ami négy éve megy – ugyan havi egyet, de eddig még nem volt lehetőségem ilyen hosszan dolgozni bármin is. Egyébként volt ebben egy holtpontom. Fél éven át úgy éreztem, hogy olyan sokszor elmondtam, átéltem, hogy meghalt bennem ez a szöveg, és bár nagyon szeretem, már nem tudom jól elmondani. Azon a négy-öt előadáson azt éltem át, hogy csak forszírozom, de nincs meg. Nem tudom máig sem, hogy mi lehetett ennek az oka. Aztán, talán egy nyár is kimaradt közben, és egyszercsak észrevettem, hogy elmúlt az ürességérzet.

DCs: Én még nem játszom ezt olyan rég, de azt tudom, hogy éppen az az alkalom sikerült emlékezetesen rosszra, amit Háy János is látott. Persze egy előadásnak elég pontosnak lennie, és ha az ember nem tér el attól, akkor túl nagy kilengések azért nem tudnak lenni. De az én előadásom technikailag egy mikrofonra és egy hangszóróra épül, nincs semmi egyéb: se zene, se díszlet, se játszótársak. Minden vágyam az volt, hogy Háy eljöjjön megnézni. A bemutatóra nem tudott, majd utána hosszasan egyeztettek a színházzal, és amikor végre eljött, pont a születésnapom volt. Az az előadás pedig azzal kezdődött, hogy az első jelenetben észrevettem, nem megy a hangszóró vagy a mikrofon, bár mindkettő be volt kapcsolva. Az életem lefutott előttem. Mit kell ilyenkor csinálni. Mondjam anélkül? Vagy csináljak úgy, mintha minden rendben lenne, miközben mindenkinek evidens, hogy nem működik a technika? Vagy mondjam azt, hogy álljunk meg, újrakezdem? Nem egy őrült nagy forma, de erre volt felépítve, ott azonnal át sem lehetett gondolni, hogy milyen jelentésváltozást hozna, ha nem lenne mikrofon és hangszóró. Mire fejben idáig értem, egy robajjal visszajött a hangtechnika, de addigra úgy kizökkentem, hogy még szövegbakim is volt. A legtöbb néző nyilván nem vette észre, de a koncentrációmból elvett, és hiába igyekeztem visszatalálni abba az előadásba, ami korábban már megvolt. Háy János nagyon kedves volt persze, csak dicsért, én viszont pontosan tudtam, hogy az az előadás távol áll attól, ahogyan korábban megszólalt. Na, én akkor éreztem azt, hogy elveszítettem az egészet, mert hiába csináltam, ahogy kell, de nincs benne az a lélek, ami működteti. Aztán később visszakerült, és nem tudom biztosan, hogy akkor valójában mi történt, lehet, hogy csak ráfogom arra a technikai bakira.
Nézegettem, miket játszottál még, és láttam, több közös szerepünk is volt. A gátban, ahogy én is, te játszottad Valerie-t. Nekem ahhoz szintén kötődik kudarcélményem is: vagy tizedjére játszottuk már, de egyik este sehogy nem ment. Nem tudom már az okát, de az érzésre pontosan emlékszem.

MS: Azzal én is szenvedtem, tudom. Ugye, abban egy vízbe fulladásos gyerekhalált kellett játszani, és nekem már megvolt a fiam. Általában véve is nagyon érzékennyé tett, hogy gyermekem lett, és ez a magánéletemben egyértelműen jó, de például egy ilyen szerephelyzet sokkal több szenvedéssel jár azóta. Annyira kínlódtam ezzel érzelmileg, hogy sokáig képtelen voltam a szöveget is megtanulni, pedig a próbafolyamatot nagyon is szerettem.

DCs: Nekem akkor még nem volt gyermekem, és pont azzal küszködtem, hogyan is lehet úgy eljátszani.

MS: Emlékszem, a fiam akkortájt kezdett el úszni, amitől még rémesebb lett az egész. Hallanom is rettentő volt magam, amikor a gyerekem haláláról szóló szöveget mondtam. És rosszul voltam attól, hogy amikor a színpadon sírtam, akkor azok civil könnyek is voltak. És mondd, volt más közös szerepünk még?

DCs: Az Anconai szerelmesekben és a Fekete Péterben.

MS: Na, akkor te sem csak sötét, nehéz előadásokban játszottál. A kollégák miatt szerettem mindkettőt, és mivel táncolnunk is kellett, attól még vidámabb volt.

DCs: Igen, ezekben jókat lehet hülyéskedni.

MS: Sok zenésben játszol?

DCs: Igen. Szeretem a műfaji sokféleséget, azt, hogy annyira különböző munkáink vannak. Persze akadnak olyan előadások, amelyeket kevésbé kedvelek, de ezzel szerintem mind így vagyunk. Ha pedig több mindenben van jártassága a színészeknek, egy erős alapanyagból még sokkal gazdagabb előadást lehet létrehozni. Így a legnagyobb tragédiában is meg lehet találni egy csepp humort, és attól tud valós lenni egy vígjáték, ha el tudjuk kapni a drámai szomorúságát vagy keservét is. Nagyon szeretem látni, ahogy a nézők is lekövetik ezt – A halottembernek olyan a világítása, hogy látom a közönséget –, és csodálatos elcsípni, amikor igyekeznek elfojtani a mosolyt, mert mégiscsak egy tragédiában vagyunk, vagy fordítva, amikor a nagy jókedvből hirtelen lefagy a mosolyuk. Szeretem ezt jól összekavarni.