Augusztus 31-én a Trafóban adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat – párban a 2. Halász Péter-díjjal –, a jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.

A 2019-es évet még nem törte derékba a koronavírus, ám a bemutatók száma így is elmaradt a szokásostól. Tavaly 107 táncmű született, aminek egyötödét alkalmi társulás hozta létre, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag alig akad pályakezdő és a középmezőny is erősen fogy. Viszont körvonalazódik egy fiatalabb mezőny a már érett alkotók mellett, ami nem pusztán életkort jelent, hanem (talán) más hangvételt, más alkotói utak kikísérletezését is. Idén is van különdíjasa a Lábán Rudolf-díjnak, az elismerést ezúttal a Műhely Alapítvány Az ismeretlen kutatása programja kapja. A jelölteket az elismerésről döntő, független kritikusokból, művészettörténészekből és esztétákból álló kuratórium március 28-án hozta nyilvánosságra, a díjátadó ünnepségre a vírushelyzet miatt azonban csak jelentős csúszással, augusztus 31-én kerül sor a Trafóban.

A kuratórium tagjai:

Albert Dorottya – tánckritikus
Artner Szilvia Sisso – újságíró, kritikus
Bálint Orsolya – tánckritikus
Fuchs Lívia – tánctörténész, tánckritikus
Komjáthy Zsuzsanna – tánckritikus
Králl Csaba – tánckritikus, szerkesztő
Rényi András – esztéta
Százados László – művészettörténész, szerkesztő
Török Ákos – kritikus

Collective Dope / Jenna Jalonen: BEAT – ’I just wish to feel you’

Alkotó-előadók: Jenna Jalonen, Jonas Garrido Verwerft / Élő zenei kompozíció: Adrian Newgent / Fény: Mervel Miklós / Nominált alkotók: Jenna Jalonen, Jonas Garrido Verwerft

A laudátor nem tagadhatja, hogy azért is vállalta épp ennek a darabnak a nyilvános méltatását, mert Jenna Jalonen és Jonas Garrrido Verwerft produkcióját nagyon közelállónak találja a táncnak ahhoz a fajtájához, amelyet a burjánzóan gazdag kortárstánc-kínálatban leginkább táncszerűnek tekint. A kortárs szcéna ezer színben tematizál szociális-, gender- vagy kisebbségi identitás-problémákat, viszi színre a hatalom, az erőszak, a kisajátítás, a manipuláció – vagyis általában az emberi szabadság – kérdéseit, a menekültügy, az ökokatasztrófa, a poszthumán jövővel szembeni szorongás témáit, egyszóval ezer módon tud izgalmas, aktuális, politikus, filozofikus lenni – a szó emfatikus értelmében táncként mégis ritkán igyekszik megfogalmazni magát. Ezért is operál rendre a peremeken: a prózai színházzal vagy a cirkusszal, szimfonikus nagyzenekarral vagy utcai trashkultúrával, a privát életterekkel vagy a mobiltechnológiával határos zónákban, hibridek, kontaminációk és átjárások végtelenül sorjázó formáiban. Az avantgárd határátlépés gesztusa mára mindent elvesztett egykori kritikai erejéből, a fennállóval, az intézményesülttel való szembefordulás művészi éthoszából és morális pátoszából: mondhatni, berendezkedtünk a köztesben. Ez bizonyára a kor szelleméből fakad: kiürültek a centrumok, nyüzsögnek a perifériák, összezavarodtak a hagyomámyos hierarchiák. A posztmodern óta sokak szemében minden megmaradás az egyes művészetek saját terrénumán belül nem több afféle korszerűtlen, bágyadt esztétizmusnál: ha nem is mindjárt apológiája a társas valónak, legfeljebb köldöknéző eszképizmus.

Fotó: Dömölky Dániel

Jenna Jalonen új darabjának üdítő tulajdonsága, hogy minden konzervatív, ideologikus  felhang nélkül mer visszatérni a tánc legsajátabb matériájához, a testhez, annak mindenek előtt való fizikai mivoltában. Semmi más nincs a színen, mint két, egységesen semleges feketébe bújtatott test, egy férfié és egy nőé. De már ez a megkülönböztetés is túldeterminál: mert az egyik nem azért férfi, mert nem nő – és fordítva. A gender-kód egyáltalán nem működik itt: férfi és nő mint nemi szerepek sem szexuális, sem társadalmi értelemben nincsenek a színen. Pas de deux–darab ez a javából, de gyorsan támad az a benyomása a nézőnek, hogy Jalonen kifejezetten provokálja azt az automatizmust, amellyel a táncosok biológiai nemét rögvest társadalmi szerepeikkel azonosítjuk. Mert hát nincs a három évszázados történetre visszatekintő európai színpadi táncnak a párkapcsolatnál közönségesebb szereposztása: de Jalonen láthatólag nem történetet mesél, nem ábrázol. Hanem mit csinál?

Van például egy mozgássor a darab elején, amikor Verwerft megragadja a hanyatt heverő Jalonen lábfejét és előbb úgy rántja oldalra, hogy az egész test tengelyesen hasra csapódik, majd úgy, hogy a rántás energiája végighullámzik az egész testen: mindkettőt a csontok és tenyerek fájdalmasan hangos csattanásai zárják le. A jelenet fizikalitásában van valami egészen brutális erőszakosság, amit genderérzékeny rutinunk rögvest a nyers férfiuralom szignáljaként dekódolna – ha a következő pillanatban nem történne hely- vagy szerepcsere: most Jalonen nyúl Verwerft hirtelen elernyedt testéhez, hogy ugyanazzal a kíméletlenséggel forgassa meg, állítsa fejre vagy görgesse szőnyegként maga előtt. Gyorsan kiderül játékuk menete: amikor az egyik átveszi az irányítást, a másik egycsapásra passzívvá válik, hogy aztán – minden dramaturgiai előkészítés nélkül – megint forduljon a kocka. A darab szinte egészében erre a csiki-csukira épül: a két táncos egy pillanatra sem szakad el egymástól, de viszonyukban egyedül a váltakozó alany-tárgy-asszimetria a kölcsönös. A nyers-erőszakos kezdet után finomul a kín – egy szinte bensőségesebb ölelkező szakasz következik, majd egy fokozatosan gyorsuló akrobatikusabb –, ám a lényeg nem változik. Azután is alig, hogy egy percnyi intermezzo erejéig elszakadnak egymástól (s hogy – egyébként fölöslegesen – elcsigázott testeik zihálása mikrofonok által erősíttetik fel). A rövid darab a végefelé közeledve egyre sejtelmesebbé, sőt spirituálisabbá válik. (Zárójelben tegyük hozzá: ebben jelentékeny szerepet nyer a társalkotó Adrian Newgent gyönyörű zenei hangkulisszája is, noha a darab jelentős részében, tán épp a puszta tánc kedvéért, csak a fizikai testek ütődései és puffanásai, a csontok zenéje hallik – igaz, improvizált effektekkel erre a hangmester maga is rásegít.) Amikor pedig aktivitás és passzivitás e végig lüktető személytelen váltógazdálkodása egyre lágyabb hullámokban végül a teljes kiegyenlítődésig finomodik, mondhatni, előáll a harmónia utópiája: az egymást gyötrő férfi és nő szokványos narratív sémája szerint a konfliktusnak bizony a szerelmi beteljesedés vagy a halálban meglelt szerelmi közösség giccsében kell föloldódnia.

De hát, mint említettem, Jalonen – egy mélyebb művészi értelemben – nem történetet mesél, nem szerelemmel, vággyal, boldogtalansággal s effélékkel foglalkozik. A belassulás és összesimulás a végén nem megoldása a problémának, inkább láthatóbbá tétele: az ugyanis nem más, mint maga a tánc. Mert a táncos egyszerre ura, irányítója és kontrollőre a testének – de testként alávetettje, kiszolgáltatottja is ennek az akaratnak. Rossz művészet, amely a test inerciáját, szimmetrikus mechanikáját, anatómiai kényszerpályáit leküzdendő akadálynak tekinti egy mozdulat szépségéhez vagy a kifejezés erejéhez vezető úton. A Beatet konceptuális kontaktnak nevezhetnénk, amennyiben a fizikai impulzusok összjátéka itt nem – mintegy Steve Paxton módjára – improvizatíve, hanem az alany- és tárgy-szerepek ellenpontozásának tudatos koreográfiai programjában valósul meg. Jenna Jalonen és Jonas Garrrido Verwerft nemcsak egészen originális és bravúros kontakt-variációkat sorjáztat (pompásan cáfolva az előítéletet, hogy két egymással táncoló ember közt nincs olyan fizikai érintkezés, lépés vagy fogás, amit ne láttunk volna már), de azt is megmutatja, hogy a táncos sosem egyszerűen a partnerével, hanem saját magával is táncol. A test nem eszköze, hanem játszótársa: ha pedig – mint itt – ketten játszanak, csak a saját szerepeiket kell cserélgetniük egymással. Úgy kezelik a másikat, ahogy maguk is kezeltetnek. Egzisztenciális tánctapasztalat ott születhet, ahol a táncnak ez a csupasz dialektikája mutatkozik meg: és épp valami ilyesmi az, ami a Beat roppant sűrűségű negyven percében velem megtörtént.

Rényi András

Cuhorka Emese–Molnár Csaba: Mestermunka

Alkotó-előadók: Cuhorka Emese, Molnár Csaba / Zeneszerző: Gryllus Ábris / Fény: Dézsi Kata / Jelmez, kellék: Vass Csenge / Nominált alkotók: Cuhorka Emese, Molnár Csaba

Hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik – ez Molnár Csaba és Cuhorka Emese közös koreográfiájának, a Mestermunkának, a jelenkor egyik legelevenebb tapasztalatát megragadó kényelmetlen kérdése. A Hodworks társulatában edződött összeszokott páros, akár egy valódi masterworkben, rigorózus aprólékossággal vizsgálja a fókuszba helyezett testet, pontosabban a test mozgástörvényeit és kifejezésformáit, azzal a következtetéssel, hogy valójában semmi sem puhára csiszolt, befejezett egész, hogy nincs kész mozdulat, lezárt gondolat, végleges jelentés.

Fotó: Csorba Károly

A Mestermunka a sokszínűség kiáltványa: véglegesség helyett éppen a változékonyságot, egyféleség helyett a sokféleséget domborítja ki, sokszoros áttétekkel, rétegzetten. Cuhorka (másik szereposztásban: Juhász Adél) és Molnár játéka, Fuchs Lívia tánctörténész szavaival, egyszerre idézi elénk „a dél-amerikai szobrocskák és népi figurák harsány színességét és Matisse festményeinek világát”. De – talán a tavalyi év centenáriumának alkalmából – elénk idézi a Bauhaus eleganciáját és mechanikusságát is. A test mint mestermunka éppen olyan a koreográfiában, akár egy Oskar Schlemmer-tanulmányból előlépett geometrikus idom. A humánumtól megfosztott, gépies műfigura sajátossága, hogy látszólagos lehatároltsága ellenére megmarad nyitott struktúrának, melyben nincsenek sem kezdő-, sem végpontok – „közepek” vannak. Ahogy magában a koreográfiában is: minden csak alakul, deformálódik, de a végső átváltozás mindvégig ígéret marad, mert mihelyst valami végleges alakot öltene, azonnal felfalja-bekebelezi egy másik formai játék, másik gondolat, új jelentés. Az egymásra halmozott gazdag asszociációk, virtuóz mozgások és előadásképek pedig lassanként túlcsordulnak önmagukon, és redundanciába, majd a giccs nyelvét is beemelő, new-waved liturgiába fordulnak. Mert a Mestermunka voltaképpen pamflet is: a fecsegés, a pazarlás kultúrája ellen szóló karikatúra. Karikatúra, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy minden mozdulat, minden gondolat és jelentés, amit szép sorjában a testre aggatunk, csak cicoma. De hol ér véget a cicoma? És hol kezdődik alatta a test?

Komjáthy Zsuzsanna

Dömötör Judit: CHNGNG

Alkotó: Dömötör Judit / Előadók: Dömötör Judit és Stampy / Hang: Bolcsó Bálint / Fény: Major Mátyás / Nominált alkotó: Dömötör Judit

Bár szólója címével és témájával azt üzeni, változásban van, ő maga és a világ is körülötte: Dömötör Judit valójában nagyon is megérkezett. Mint előadóművész, aki szuggesztív, a színpadon öntudatos és magabiztos, vagy nem fél sebezhető lenni. Van mondanivalója, és már tudja, hogyan akarja ezt átadni, legalábbis hol keresse hozzá az eszközöket: önmagában.

A CHNGNG egy kalandos és egyben embert próbáló életszakasz végét, a múlt feldolgozását és a jövőbe való átlépés lehetőségeit puhatolózó létállapotot jelenít meg. Ehhez akkor is könnyedén tudunk kapcsolódni, ha nem ismerjük Dömötör személyes történetét, nem tudjuk, hogy pár éve külföldre költözött a párjával, távol került a család, a barátok és az alkotótársak támogató körétől. Sem azt, hogy az ELTE-n végzett mint pszichológus, és csak ezután diplomázott a Budapest Kortárstánc Főiskolán, ezért a környezetének és még inkább önmagának is bizonyítania kellett, hogy itt a helye, ez az ő pályája.

Fotó: Szalai Sándor

Mindannyian vívunk hasonló belső harcokat az életben, amiért Dömötöré különleges, és amit lehet tanulni tőle, az az út, ahogy ezeken végighalad. „Csendes forradalmár” – aki ellenállás és tagadás helyett a szembenézés, az elmélyülés és az elengedés módjait gyakorolja. Akár egy taoista bölcs, elfogadja a folyamatos változást és próbál harmóniába kerülni vele: „úszik a tao áramlásában”. Korábbi munkáiban is fontos alapot adott számára pszichológusi háttere, a CHNGNG-ben ez is beérett, a koreográfia (és a koreográfus) organikus részévé vált, akárcsak az az öt év, amióta a rendszeres meditációt is az alkotói folyamata részévé tette.

A változás nehezen megragadható állapot, hiszen csupa kérdőjel és illékony pillanatnyiság. Az előadó testének folyamatos rezgése – beleértve a szívdobogását, a tüdejéből ki-be áramló levegőt és a gyomornedveinek bugyborékolását, amelyekbe mind belehallgathatunk egy kihangosított endoszkóp segítségével – képes formába önteni, megtestesíteni ezt az állandó átalakulást, a milliárdnyi végpontot és még több újrakezdést. Dömötör párhuzamosan figyel befelé és nyit kifelé, szinte egyenként személyes kapcsolatot teremtve a színházteremben ülőkkel. Egyszerűen emberi és őszinte, mintha csak „civilben” találkoznánk vele. Különösen izgalmas színpadi helyzetet teremt, amikor a közönség soraiból egy másik előadóművészt hív ki maga mellé – Jessica Simet ráadásul napjaink egyik legbátrabb, legvibrálóbb performere –, hogy „közösen” felolvassanak egy üdvözlő beszédet, ami bár nem direkten politikus, már-már forradalmi kiáltvány és egyben személyes ars poetica.

Az előadás egyetlen díszlete, a háromoldalú tükör, nem pusztán az önreflexió játékosan trükkös felülete. Dömötör válla mögül nézzük az egymással versengő képmásait (a személyisége aspektusait), és közben óhatatlanul beszivárog lelkünkbe a magányérzet, egyben az egyedüllét elfogadása is, mialatt a melankolikus California Dreamin’ és a katarzis hullámain ringatózunk. És még ezt is felül tudja múlni, mikor lezárásképp egy megkapóan gyönyörű hang- és mozgásmetaforával összeköti a külső világot a belsővel (a saját belsőjével), visszatér és hazatalál a jelenbe. Mintha hosszú meditáció után térnénk vissza az éberségbe, egy harmonikus, megbékélt és letisztult létállapotba érkeztet meg bennünket a térbe, ami nem csupán a színház, a társadalom vagy a bolygónk ökoszisztémája, hanem maga a világmindenség.

Bálint Orsolya

Hodworks: Délibáb

Koreográfus: Hód Adrienn / Alkotótársak és előadók: Cuhorka Emese, Jenna Jalonen, Molnár Csaba, Horváth Máté, Jessica Simet, Vakulya Zoltán / Zene: Gryllus Ábris / Dramaturg: Szabó-Székely Ármin / Fény: Mervel Miklós / Jelmez, kellék: Vass Csenge / Nominált alkotó: Hód Adrienn

Hód Adrienn társadalmi vitairatot koreografált Cuhorka Emese, Molnár Csaba, Vakulya Zoltán, Simet Jessica, valamint a társulathoz először csatlakozó Jenna Jalonen és Horváth Máté együttműködésével. Meg is láthatjuk magunkat benne, mintha az éj közeledne. Törhetetlen görbe tükör, jelenkorunk emlékműve a Délibáb, amely nagyjából mindent tartalmaz, amik ma mi, sokat hányattatott kárpát-medencei nép vagyunk: nemzeti identitáskeresésünket, kulturális Parkinson-kórunkat, tánctörténetünk groteszk fejezeteit, összes kételyeinket, mindennapi tehetetlenségünket és mindenkori reményeinket, természetesen mozdulatokba fogalmazva.

Fotó: Ofner Gergely

A Hodworks munkái kapcsán fölösleges hangsúlyoznunk, hogy az eltérő kifejezésmód, a mozgásrendszer, amiből egy előadás felépül, nem csupán valamiféle önfeledt-gátlástalan táncos kísérletezés következménye, hanem elmélyült előzetes kutatómunka eredménye is. A Délibáb ennek megfelelően összegző mű, egy ügybuzgó, sőt, lázas vitairat, amely a magyar ember testi és lelki tűréshatárait vizsgáló „terepmunka” eredményeit a feje tetejére állítva mutatja be.

A kezdőkép egyszerű és zord, mint a puszta télen. Testhez simuló, zárt kezeslábasokban, a dzsesszbalett, a pantomim hőskorát idéző béna fekete egyendresszben lépnek színpadra a táncosok. Egyesével érkeznek az uniformis ellenére teljesen különböző, kissé nevetséges, de mégis nagyon szerethető és ismerős karaktereikkel. Magunkat, a szomszéd nénit, a mutogatós bácsit, a minket körülvevő mikrokozmoszt láthatjuk bennük megelevenedni. Különféle mozgásszekvenciákat mutatnak be, kibogozhatatlan pózokba tekerednek, az artisták ügyességével és félelmetes hangoktól kísérve, mintha egy lázálomból pattantak volna elő. Jelenet-töredékek, gegek, drámai skiccek, táncos stílusparódiák zajlanak, mintha valami revüben volnánk, amely csak a végére áll össze mulatságosan komoly, alternatív társadalomkritikává. Addig kóbor, félig animális lényeket, hithű kaotikus figurákat látunk önkeresésük extázisában leledzeni. Minden táncosnak határozott látomása van arról a karakterről, amelyet alakít. Mindenki tudja, miért és hova hajladozik, hengeredik, csúszik-mászik, hörög, ordít, visít, a(z egyéni és társadalmi) tehetetlenség, a kiszolgáltatottság különféle stációiban.

A Délibábra feszülten kell figyelni, de jólesően fürdőzni is lehet abban a karikatúrában, amit a mai korról fest. A záró harmad fináléjában – Bartók Béla Gyermekeknek című, rövid zongoraművekből álló ciklusára – le- és kivetkőznek magukból a szereplők, esztrád szólókat adnak elő, mintegy önreflexióként a tánc szerepére. Selyemben, flitterben, alig ruhában, érzelmesen, rafináltan, szubjektív önkritikával, átjárót nyitva a darab első része felé, ami a szélesebb társadalomképpel foglalkozik. A Délibáb az illúziótlanság illúzióját kelti, arról mesél, hogy nincs kiút, miközben állítja, hogy van. Költészet és humor. Olyan, mint egy vidám temetés. Mintha állnánk a sírnál, hol nemzet süllyed el, bevallásos alapon.

Artner Szilvia Sisso

Somló Dávid: Drift

Koncepció, kompozíció, koreográfia: Somló Dávid / Előadók: Barna Nóra, Bitó Katalin, Meggie Blankschyn, Halom Emma, Yrsa Heijkenskjöld, Klausz Veronika, Kozma Zsófi, Anita Kuroljova, Matisz Viktória, Molnár D. Márk, Pintér Nikoletta, Szász Zsófia, Székely Rozália, Valovics Ágnes, Vígh Dorottya / Nominált alkotó: Somló Dávid

Milyen humánus, önzetlen gesztus gyanútlan emberek százait meglepni egy váratlan, felemelő köztéri eseménnyel úgy, hogy a meglepetés okozója még csak fel sem fedi kilétét. Sőt Somló Dávid nem csak magát nem helyezi előtérbe – mindvégig egy félreeső lépcsőn guggol és almát rágcsál, mint aki éppen csak felszusszan az őszi napsütésben –, de az egész Széll Kálmán téri akciót úgy koreografálja meg, hogy az fizikai valóságában szinte észrevétlen maradjon és csak az ott létrejövő energiák váljanak tapinthatóvá. Precíz, lenyűgöző kísérlet, amely a hang, a mozgás és a tér örök összetartozásából és dinamikájából merítkezik. Somlótól nem szokatlan a visszafogott, minimalista, érzékeny szerkesztésmód és gondolatiság, amely a Driftnek is kétségkívül stílusjegye. Mégis, ez az alig látható, inkább hallható audio-fizikai performansz minden eddigit felülmúló elementáris erővel, organikusan vonzza magához a Széll Kálmán teret átszelő járókelőket, fiatalokat, időseket, párokat, családokat szintúgy, mint a performanszra tudatosan érkező „nézőket”.

Fotó: Balogh Attila

Semmi látványos, hivalkodó, provokatív nem történik, sőt néznivaló is alig. Mozgásból is épp csak annyi, hogy súlyozza, tovább generálja azt a mágneses erejű zenei kavalkádot, amely néha-néha összecseng a villamosok nyikorgó-sípoló zajával. A tér mindennapos lüktetésébe alig észrevehető módon olvad bele egy-egy hangminta, ezek olykor összeérnek, olykor egymagukban hallhatóak: felerősödnek, elhalkulnak, eltűnnek, majd újra felbukkannak. Több, mint tíz táncos lepi el és azonos ritmusban szeli át újra meg újra a teret – ők a „hanghordozók”. Mindegyikük hátizsákjában, övtáskájában apró hangszóró lapul, amelyekből különböző hangminőségek szűrődnek ki, és amely a koreográfia mozgásképletének és találkozási pontjainak függvényében válik egybehangzóvá. Ahogyan a járás-kelés gyorsul, lassul vagy egy téri pontba rendeződik, úgy ér el más és más színeket, hullámokat a „zene”, amely a performansz végére katartikus állapotot teremt az egy csomóba csábított táncosokkal és nézőikkel. Amikor a hang hordozói szétszélednek és kivonulnak a térről, a bizsergő-morajló zenei hullámok még sokáig ott felejtik magukat a fülünkben, testünkben. Somló performansza egyszerre játék és ünnep, és bármelyik is talál el bennünket, rövid ideig megfeledkezhetünk a szmogfelhőről, meg arról, hogy ki tudja mi vár ránk a négyeshatoson.

Albert Dorottya

Vadas Zsófia Tamara – Gryllus Ábris – Tóth Márton Emil: Nibiru

Alkotók: Vadas Zsófia Tamara, Gryllus Ábris, Tóth Márton Emil / Alkotó-előadók: Bellai Zelma, Czakó Anita, Detrekői Míra, Gálhidy Gizella, Havas Éva, Hegedűs Borbála, Helyei Rozi, Kozma Veronika, Lengyel Julcsi, Molnár Léna, Néda Írisz, Orbán Hanna, Őri Juli, Pongrácz Villő, Szabó Maja, Varga-Blaskó Léna, Varga Léda / Dramaturg: Zsigó Anna / Kosztüm: Marcio Kerber Canabarro / Fény: Dézsi Kata / Nominált alkotók: Vadas Zsófia Tamara, Gryllus Ábris, Tóth Márton Emil

Talán az alkotók, Vadas Zsófia Tamara és társai számára sem pontosan megragadható az a pillanat, amikor a civil kamasz(lányok)nak tartott kreatív táncórák sok éves tapasztalata egy közös előadás ötletébe billen át, de tény, hogy átbillent és onnantól már nem volt megállás. Magyarországon a drámapedagógiai célzattal születő színházi produkcióknak is erősen meg kell küzdeniük azért, hogy teljes értékű színházként tekintsenek rájuk szakmán belül és kívül. Az amatőrök táncszínpadi szereplése szintén gondot okoz, mert nehéz elfogadni azt, hogy a civil jelenlét is lehet hiteles, és a képzetlen test is tudhat olyat, amit a képzett test nem. Ha pedig kis- és nagykamaszok vagy alig felnőttek ezek az amatőr szereplők, akkor rendre ott lebeg a művészi célú kihasználás, rosszabb esetben kizsákmányolás vádja, hogy csak eszközként, magatehetetlen bábokként kezelik és állítják saját érdekeik szolgálatába őket az alkotók. A Nibiru pontról pontra rácáfol ezekre a felvetésekre, noha szereplői kivétel nélkül amatőrök, fiatalok és többségében táncolnak. És jó kezekben vannak. Vadasék úgy adnak keretet a darabnak és biztonságot a vagy másfél tucat tini előadónak, hogy az jószerével láthatatlan. Felszabadítják, inspirálják, helyzetbe hozzák őket, segítik uralmuk alá hajtani a színpadot, de meg sem próbálnak az ő világuk fölé kerekedni, abba beleavatkozni, azt kikozmetikázni, a saját ízlésük felé hajlítani. Ez a védett helyzet pedig csodákra képes, és úgy indítja be a fiataloknál a fantázia és a kreativitás rakétáit, mint Elon Musk a SpaceX űrkapszulát. Megállíthatatlanul és lefegyverzően.

Fotó: Bellai László

Valaminek a vége és valaminek a kezdete: ez az a kettősség, ami a Nibiruban összeér. A világvége mint orákulum és egy új világ születése, aminek külső formáját és belső törvényeit egyaránt a játszók alakítják ki, szigorúan itt és most, talán a maguk számára is sok meglepetéssel. Azok a játszók, akik egyszerre individuumok és csapatjátékosok ebben az egyetlen nagy lélegzetvételnek tetsző utópisztikus lüktetésben. A környezet hamisítatlan trash: aprólékosan felépítik (kartont, hullámpapírt, nylonfóliát, ragasztószalagot elő és indulhat térépítés!), majd hirtelen indulatból „összecsomagolják”, hogy megnyíljon a színpad a mindenkit mágnesként vonzó grandiózus törzsi technokörtánc előtt. A mozgás én magam vagyok, ez jön le a szereplők játékából, és nincs ebben semmi provokáció. Nem a technika, nem a tapasztalat, nem a rátermettség, hanem a táncolás belső ősi ereje győz. Először saját arccal látjuk őket, később maguk készítette álarcban és a csoportdinamika hullámzását szépen lekövető szerepjátékok közepette, végül újra álarc nélkül, szemben a közönséggel, a születési dátumukat sorolva. Mint sok kis bolygó a hatalmas univerzumban, ahogy finom jelét adja annak, hogy helyet követel magának a határtalan téridőben, ahol, ha emberi-földi léptékkel mérjük, szinte csak korlátok és szabályok vannak. Nem tudni, hogy ők hogyan élik meg az előadást belülről – mi egy végtelennek látszó pszichedelikus tripnek látjuk kívülről. Amiből sokkal több kéne a testi-lelki egészségünkhöz, mint amennyiben manapság részünk van.

Králl Csaba

Különdíj: Az Ismeretlen Kutatása – a Műhely Alapítvány programja

Mikor a Lábán Rudolf-díj történetében immár harmadszor a különdíjról döntünk, olyan szakmai műhelyekre, innovátorokra és katalizátorokra gondolunk, akik bár nem feltétlen állnak színpadon, a mai magyar kortárs táncélet mégis elképzelhetetlen – legalább is sokkal szegényebb – lenne az ő áldozatos munkájuk nélkül.

A kortárstánc lételeme a kutatás, a szó legfizikaibb és legelméletibb értelmében egyaránt. Ez szinte mindennek az eredője, amit valaha is színpadon láttunk, és bár az alkotók élete maga a véget nem érő kutatási folyamat, óriási luxus, amikor ehhez megadatik az elegendő idő, tér és egy mindenben támogató ökoszféra – mindaz, amit Az ismeretlen kutatása program művészek tucatjainak nyújtott az évek során, és amiért a magyar kortárstánc-szcéna és közönsége máig hálás lehet.

Még 2006-ban, a jelenleg Amerikában, akkor Magyarországon élő táncművész, Michaela Hargitay kereste meg a Műhely Alapítványt azzal, hogy kellene egy program, ami az alkotóknak lehetőséget ad az elmélyülésre, a kísérletezésre, miközben megismerkedhetnek a külföldön már széles körben alkalmazott, itthon még alig ismert, ezért sokszor előítéletekkel fogadott improvizációs technikákkal. A Műhely Alapítvány vezetője, Talló Gergely segített kidolgozni a program szerkezetét és megteremteni a feltételeket, hogy a művészek a lehető legkevesebb kötelezettség mellett anyagi támogatást is kaphassanak mindehhez. 2007-ben a Trafó támogatásával Az ismeretlen kutatása csatlakozott a DÉPARTS nemzetközi programhoz, így megnyílt a lehetőség, hogy a kutatócsoportok külföldi alkotókkal kiegészülve a nemzetközi táncélet vérkeringéséhez is kapcsolódhassanak. Az improvizáció közben „alapfelszereléssé” vált, a produkciókényszertől mentes kutatás lehetősége pedig egyre inkább felértékelődött.

Szeri Viktor-Muskovics Gyula-Páll Tamás: Phoenix. Fotó: Nagy Tibor

A következő évek kitartó munkája – először Michaela Hargitay, majd Gál Eszter és később Hód Adrienn mentorálásával – olyan alkotókat indított el és segített tovább pályájukon, akik máig meghatározó alakjai a hazai kortárstánc-szcénának, nem számolva a rengeteg kivételes előadást, aminek létrejöttében egy-egy kutatási folyamatnak fontos szerepe volt. 2013-ban mégis meg kellett szakítani a röppályát, majd 2018-ban, immár az NKA fiatal táncművészeket támogató Imre Zoltán Programjának segítségével újraindulhatott a munka, még szélesebbre tárva az inspirációs medert. Az ismeretlen kutatása mai formájában már különböző diszciplínákból is összehoz alkotókat – akadt a kutatótársak közt orvos, matematikus, médiaművész, fotográfus – fókuszában még mindig a mozgással, hogy a közös munka és együttlét során egymást inspirálják, egyéni és közös felfedezésekre jussanak, majd ezt a megfigyelőkkel és tágabb alkotókörnyezetükkel megosszák.

„Befektetés a jövőbe” és „lehetőségek halmaza” – idézem avatott kollégáimat, akik az évek során számos ilyen műhelybemutatón vettek részt, nagy lelkesedéssel beszámolva róluk írásaikban. Bár egy-egy ilyen bemutatónak vannak színpadot áhító pillanatai, a legszebb mégis a teljes szabadság állapota, amiben az alkotók elmerülhetnek, a közönségnek pedig elég jelen lenni, kedve szerint figyelni és bekapcsolódni az áramlásba. Ezzel felszabadítanak bennünket is az irányított perspektíva keretei alól, szinte teljesen egyenrangúvá téve magukkal a kívülállókat is, hogy a művészet velünk együtt és bennünk is megszülethessen.

A (mozgás)kutatás belső útja csak ritkán és akkor is fátyolosan tárul fel a külső szemlélő számára, még kinetikus élményünk is abból táplálkozik, amit már „készen” látunk. Az ismeretlen kutatásának vendégeiként azonban belecsöppenhetünk az érzetek tengermély és óceánszéles terébe, mintha magunkban egy „Hogyan készült?” dokumentumfilmet forgatnánk, anélkül, hogy a terméket végül látnánk, mégis minden elemi részecskéjét megismerhetnénk. Pillanatfelvételeket kapunk több alkotó pályájának váratlan kereszteződéséről, ahonnan megint csak az ismeretlen irányába nyílik számtalan lehetséges út. Akár egy többdimenziós kollázs, minden érzékünkre hat, egyszeri és megismételhetetlen, a történés és a puszta jelenlét együttállásából születő csoda.

Bálint Orsolya