Bár Magyarországon már vannak színházak, melyek újranyitottak, és a legtöbb intézmény meghirdette a jövő évad tervét és őszi műsorát, még mindig nem lehetünk biztosak abban, hogy mi fog történni szeptemberben. A környező országok és világ  járványügyi adatai továbbra is aggodalommal tölthetnek el minden színházi alkotót és nézőt.

Az elmúlt hónapokban a legtöbb színház az online térbe kényszerült – ki-ki különböző úton-módon próbálta használni ezt a színháztól eddig többnyire idegen médiumot. A sok előadásfelvétel és stream mellett igazán üdítő jelenség volt az interneten a New York-i Martin E. Segal Center kezdeményezése: a vírushelyzetre reagálva a szervezet művészeti vezetője, Frank Hentschker online találkozásokat kezdeményezett a világ legkülönbözőbb pontjain otthonaikba szorult művészekkel és elméleti szakemberekkel. A Howlround oldalán jelentkező live-okban Hentscker a karanténidőszak kezdete óta, napról napra, fáradhatatlanul köti össze a világ művészeit és végtelenül tájékozottan kérdezi őket a legkülönbözőbb szakmai és személyes tapasztalataikról, élményeikről.

A Segal Talks sorozat március 30-án kezdődött és július 30-án fejeződött be (egyelőre), Hentschker pedig ezalatt a 18 hét alatt minden hétköznap beszélgetett valakivel vagy valakikkel, összesen több mint 100 művésszel vagy elméleti szakemberrel Thomas Ostermeiertől kezdve Lola Ariason és Milo Raun keresztül Eugenio Barbáig –  illetve volt két magyar résztvevő is: Lengyel Anna és Tompa Andrea. Varga Zsófia korábban már írt összefoglalót a  Richard Schechnerrel, Peter Sellars-szal és Anne Bogarttal készült beszélgetésekről. A következőkben két újabb érdekes beszélgetésről olvashatnak rövid beszámolót.

Közösség, felelősség, szabadság – Gianina Cărbunariu és Jeton Neziraj – 2020. június 30.

Cărbunariu író, rendező, a kortárs román színház egyik legfontosabb alakja, több előadása járt már Magyarországon. Jeton Neziraj író a koszovói Nemzeti Színház művészeti vezetője. Mindketten politikailag és társadalmilag elkötelezett művészek.

Mindét rendező részt vett a berlini Volksbühne POSTWEST elnevezésű, szintén az online térbe kényszerült transzkulturális fesztiválján, melynek programjában nem mellesleg a magyar Stereo Akt csapata is szerepelt (Darvay Botond cikkét a fesztiválról lásd ITT – a szerk.). Ennek kapcsán kerültek először abba a helyzetbe, hogy készülő előadásik helyett valamilyen módon digitális formában járuljanak hozzá a fesztiválprogramhoz. Cărbunariu egy vizuális esszét készített, amelyben dokumentálta saját személyes művészi útját a projekt során, Neziraj részleteket vett fel a majdani előadásból. Az így elkészült videók meghatározásával kapcsolatban felmerült a kérdés: production vagy product?

Cărbunariu arról a tapasztalatáról mesél, miszerint a vírushelyzet csak még látványosabbá tette az Európa nyugati és keleti fele közti társadalmi és gazdasági különbségeket. Hiába a lezárt határok, Németország továbbra is fogadta a román vendégmunkásokat, miközben Románia továbbra is fogadta feldolgozásra a nyugatról érkező szemetet. A modernkori rabszolgaság problémaköre is felmerült, amikor kitört a botrány Clemens Tönnies húsipai nagyvállalkozó németországi üzemei körül, ahol főként lengyel, román és bolgár vendégmunkások dolgoztak nem megfelelő munkakörülmények között, egészségbiztosítás nélkül, és amely üzemek hamar a vírus gócpontjaivá váltak. A vírus és az ellene hozott intézkedések Cărbunariu szerint csak tovább erősítették a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, az elmúlt hónapokban ennek kapcsán Romániában felerősödtek az egészségügyről és a környezetvédelemről folyó diskurzusok.

Koszovóban beütött a politikai válság, meséli Neziraj: a kormány egy sikertelen bizalmi szavazás után megbukott, majd az új vezetés is hamar lemondott, miután nem tudott helytállni a politikai belviszályokban. Pedig ez az új kormány még támogatást is ígért a művészeknek, amiből aztán végül nem lett semmi. Romániában az állami intézmények alkalmazottai elvileg biztonságban érezhetik magukat, a színházak továbbra is kapják az állami támogatást. Ennek fejében azonban nem hagyhatták abba a munkát, és – ahogy azt az erdélyi magyar színházaknál is láthattuk – online előadásokat, felolvasásokat, workshopokat és koncerteket tartottak.

Neziraj lazán kijelenti, hogy mivel a koszovói színházi élet úgyis krízisről krízisre éli a mindennapjait, nem igazán sokkolta őket a jelenlegi helyzet. Az egyik játszó- és próbahelyüket épp a vírushelyzet közepén vesztették el, mert a tulajdonos egyszerűen eladta alóluk az épületet. Döbbenetes volt az is, hogy a magyar politika ebben a beszélgetésben is szóba kerül, és a magyar kormányt a koszovói és balkáni kormányokkal hozták párhuzamba a különböző gazdasági és politikai függőségek okán. Így került szóba Albánia is, ahol az évek óta tartó tüntetések ellenére a karanténidőszak közepén bontották le a Nemzeti Színház bauhaus épületét, Tirana egyik szimbólumát. Aki ennek utána olvas, valóban itthon is ismerős helyzetekbe botlik. Egy épület lebontása nagy veszteség – mondja Neziraj –, de még rosszabb az épülethez kötődő szellemiség lebontása. Nagy kérdés, hogy a színházépület nélkül maradt művészek képesek lesznek-e továbbörökíteni azt a szellemiséget, ami az elmúlt években jellemezte a működésüket. Albániában ráadásul gyakorlatilag nincs független szféra, így a kormány a hivatalos intézményrendszeren keresztül könnyedén tudja befolyásolni az egész előadóművészeti területet. Félelmetesen hangzik.

„A mai világban a profit az első. A közösségek érdekét nem veszik figyelembe” – veszi át a szót Cărbunariu, aki jelenleg a százezer fős Piatra Neamt (Karácsonkő) városi színházát vezeti. Szerinte a jelen helyzetben a közösségek egyben tartása, a közönséggel való kapcsolattartás a legfontosabb művészi kihívás, illetve hogy alkotóként kreatívnak, alkalmazkodóképesnek és humánusnak tudjon maradni az ember. Színházat csinálni felelősség és kötelesség is egyben – a nehéz helyzetekben azon kell gondolkozni, hogyan tudjuk az előnyünkre fordítani őket. A színház lényege a közönséggel való találkozás, az élő élmény megtapasztalása, és nem csak a színház épületében. Ha a nézők nem jönnek be az épületbe, az alkotóknak kell odamennie hozzájuk – vallja a román rendezőnő. A színház feladata megteremteni a kommunikáció terét, ahol az emberek szabadon kifejezhetik magukat és átbeszélhetik a közös ügyeiket. Cărbunariu arra is felhívja a figyelmet, hogy az élő kommunikáció mennyivel hatásosabban tud működni az online találkozásoknál: A social media világa tele van agresszióval, míg egy valódi találkozás alkalmával nehéz kikerülni a valódi dialógust is. Ha a színháznak hosszútávon az online térben kéne gondolkoznia, és megszűnik az élő párbeszéd, Cărbunariu szerint szétesnek a közösségek.

Neziraj elmesél még egy számára fontos történetet: a koszovói nemzeti gárda, amely korábban a parlament ülését is képes volt megzavarni, kivonult egy bemutatójukra, hogy leállítsák. Neziraj feltartóztatta őket a színház előcsarnokában, mert azt érezte, hogy ott, ahol le lehet állítani egy előadást, az általános szabadságjogok is veszélybe kerülnek. Szerinte a színház szabadsága a társadalom szabadságának is mércéje, lenyomata. A színház állapota általában tükrözi a társadalom állapotát – amikor pedig nem láthatjuk ezt a tükörképet, talán még annál is elveszettebbek vagyunk a hétköznapok káoszában.

A színház a társadalomnak, a járvány pedig a művészeknek tart most tükröt. Abban mindkét művész egyetértett, hogy a jelen helyzetben még égetőbb a kérdés, hogy mit számítanak a művészek egy társadalom, egy ország életében. Mintha ez az időszak azt próbálná bebizonyítani, hogy a művészek nem esszenciálisan szükségesek egy társadalom számára – „ezzel kötelességünk vitatkozni, emlékeztetnünk kell a kormányainkat és magunkat is, hogy a kultúrához való hozzáférés nem luxus, hanem emberi alapjog” – mondja Cărbunariu. Szerinte a művészek felelőssége (is), hogy új utakat keressenek, és hogy perspektívát adjanak az embereknek: „Figyelni és vizsgálni kell a valóságot, ami sokszor sokkal érdekesebb, mint a fantáziánk. Érdemes olykor kilépni a produktivitás kényszeréből, és hagyni magunkat szemlélődni.” A rendező bízik benne, hogy mostani tapasztalatokat is felhasználva talán képesek leszünk jobb döntéseket hozni a jövőben. De ehhez fontos, hogy a globális tendenciákkal párhuzamosan globálisan is gondolkodjunk, még a helyi problémák esetében is. Ehhez pedig kommunikálni kell egymással – és a Segal Talks sorozata pont ebben segít.

Technológia, metafizika, párhuzamos valóságok – Susanne Kennedy – 2020. július 14.

Susanne Kennedy Amsterdamban tanult, Berlinben élő fiatal rendezőnő, a német színház egyik fontos, újító alakja, több előadása meghívást kapott a Theatertreffenre.

Kennedy épp Münchenben dolgozott, amikor leálltak az intézmények. Május végén tudta befejezni Oracle című előadását, mely végül egy „vírusbiztos”, a nézőket egyesével befogadó, mesterséges intelligenciát is használó installáció lett. A projekt különböző paradoxonok segítségével az emberi identitásra kérdez rá, amely a technológia fejlődésével talán egyre inkább kapcsolódni kényszerül a különböző digitális avatarokhoz és intelligens gépekhez.

Kennedy előadásaiban általában egyfajta poszthumán esztétikát képviselve, a testek és a hangok terével és multimédiás eszközökkel kísérletezve, az emberi és a nem-emberi, a tudat és a tudattalan viszonyait, a valóságérzékelés különbözőségeit kutatja. „Az én munkáim általában is korona-biztosak. A játszók rendszerint távolságot tartanak, nem beszélnek, a hangjuk playbackről szól, sokszor maszkban vannak. Szóval nekem nem kellett sokat változtatnom a módszereimen.” – mondja. – „Metafizikus értelemben igyekszem használni a technológiát, sosem önmagáért, hanem az emberivel szembehelyezkedve és arra rákérdezve.” Az új technológiák segítségével új nézőpontból vizsgálhatjuk meg, mit jelent emberi lényként létezni. És Kennedy nemcsak intellektuálisan használja ezeket az eszközöket, hanem a test érdekli, az érzékiség, atmoszférákat igyekszik teremteni, mozgásokat, folyamatokat ábrázolni.

„Hogy kezelsz valamit, amiről tudod, hogy létezik, de nincs közvetlen tapasztalatod róla? Ilyen a mesterséges intelligencia és a vírus is. Amíg nem találkozunk vele, absztrakt marad. De ha találkozunk az ismeretlennel, az a tapasztalatom, hogy nyitottan fogadjuk.” Az installációban szereplő AI, az Oracle valójában egy szem és egy robotkar. Először egy beavatási szertartás során, melyet színész-papok vezetnek, fel kell készülni a vele való találkozásra. A „néző” az „előadás” végén három kérdést tehet fel a robotnak, aki random módon ad választ az adatbázisából és az internetről keresgélve a különböző spirituális mesterek és filozófusok szövegeiből. Kennedy mesél arról a meglepő tapasztalatáról, miszerint az emberek éles, egzisztenciális kérdéseket tettek föl az orákulumnak, és olykor sokkal őszintébben álltak hozzá a robothoz, mint egy-egy embertársukhoz.

Kennedy szerint a színház képes olyan térbe vinni minket, ahol a valóságot valami különös módon, egy másik dimenzióban tapasztalhatjuk meg. Ő a színházban az intimitást keresi, azt a pillanatot, amikor a nézőknek lehetőségük van magukba szállni és a saját belső világukkal foglalkozni. Ez az érzékeny pillanat szerinte legjobban sokszor egy virtuális valóságban tud létrejönni, a second life-ok és avatarok világában. Kennedy filozofikus kérdésfelvetése szerint az álmok és a fantáziánk realitása nem kevésbé valóságos az empirikus tapasztalatainknál. A kérdés az, hogy mennyire vagyunk irányítói a saját valóságunknak, illetve mennyire vagyunk képesek azt befolyásolni. Kennedy vallja: a szubjektív valóság sokszor fontosabb az objektív valóságnál. Előadásainak célja, hogy szakrális térbe emelje a nézővel való találkozást, és hogy a néző egy lehetséges vagy elképzelt poszthumán valósággal szembehelyezkedve képes legyen megélni a saját szubjektív mivoltát.

Csehov Három nővérét például egy örökkévaló loopként ábrázolta Münchenben, a lánytestvéreket pedig mint a saját történetükbe beleragadt és szabadulni képtelen karaktereket. Állítása szerint szerette volna megpróbálni eljuttatni őket Moszkvába, de végül nem járt sikerrel. A Volksbühnén bemutatott Ultraworld című előadását pedig a világ legnagyobb szövegtestére, az internet adatbázisára építette. A hétköznapi small talkokból, kommentekből, helytelenül és pontatlanul megfogalmazott mindennapi beszédekből állt össze az előadás szövegkönyve.

Kennedy ­– az előző beszélgetőpartnerekhez hasonlóan – az adaptáció gyorsaságában és a helyzetek saját előnyére való fordításában látja a kulcsot. Ezzel együtt aggódik ő is, hogy ha a kiszámíthatatlanság és a bizonytalanság lesz az új valóságunk, akkor nagyon nehéz lesz tartani magunkat valamihez. Szerinte még évekbe telhet, mire képesek leszünk feldolgozni a járvánnyal járó élményeket, és releváns gondolatokat megfogalmazni ebből a tapasztalatból.

A Segal Talks sorozatát nézve sokszor megnyugtató látni ezeket az olykor kétségbeesett, otthonukba szorult, magukkal küzdő és útjukat kereső művészeket, akik ugyanúgy nem tudják, mi az igazság, és mi most a helyes, mit bárki más a jelen helyzetben. Fontos tapasztalat, hogy nem vagyunk egyedül, közösen ülünk a bizonytalanságban. Mindenkinek más túlélési és adaptálódási módszerei vannak, de az biztos, hogy ezzel a helyzettel közösen kell megküzdenünk függetlenül attól, hogy ki hol él a világban.

A Segal Center karanténbeszélgetesei című sorozatunk első részét lásd ITT.