…látszólag kicsi a jelentősége, mégis egy kapcsolódási pont Budapestnek egy ismeretlen részéhez, amitől számomra kevésbé lesz idegen a város.

Az Artopolis Egyesület 2008 óta szervezi a PLACCC Fesztivált, amelyre helyspecifikus, nem hagyományos terekben létrejövő alkotásokat hívnak meg. Idén, a koronavírus miatt kialakult helyzetben – az elhalasztás helyett – azt a döntést hozták a szervezők, hogy a digitális térbe költöztetik a fesztivált, és a dán Metropolis/Koppenhágai Nemzeti Színházzal partnerségben, Wa(l)king the City címmel pályázatot hirdetettek – a projekt játékos címe különösen passzolt a veszélyhelyzeti állapotokhoz, amikor kezdett visszatérni az élet Budapest ijesztően üres utcáiba, tereibe. A pályázatnak egy formai megkötése volt: a pályázónak egy ötórás sétát kellett vállalnia, melynek során ötször-hatszor bejelentkezik videón.

A pályázatot május 22-én hirdették meg, a kijárási korlátozások feloldásának környékén, így a pályázók a karantén tapasztalatával kezdtek gondolkodni a projektjükön. A PLACCC Fesztiválnak így sikerült nagyon gyorsan reagálnia és átalakulnia a vírus okozta társadalmi változások miatt. A választót formát formát Nánay Fanni (a fesztivál egyik szervezője és alapítója) kifejezetten karantén-műfajnak tartja, miközben a fesztivál alatt készült videók korlenyomatként is funkcionálnak[1]. A fesztivál első heteiben olyan meghívott művészek projektjeit követhettük, akiknek van már tapasztalatuk a helyspecifikus előadásokban (Dollár Papa Gyermekei, Sőrés László, Ziggurat Projekt, Stereo Akt, Somló Dávid), ezeket követte a húsz pályázó akciósorozata – én az utóbbiak munkáiról fogok írni.

A tavalyi fesztivál beszámolóiban jobbára olyan projektekről, akciósorozatokról van szó, melyek fő célkitűzése az volt, hogy nézőik testi tapasztalatként jussanak olyan élményekhez, amelyek otthonosabbá, személyesebbé tehetik számukra Budapestet. Ebben a tekintetben is más a 2020-as kiadás. Idén elsősorban a produkciók/projektek lezajlásáról való tudás adhat más viszonyulást a terekhez, például, hogy bennem és 91 másik emberben az a közös, hogy tudjuk: Murányi Marcell a Rákospalota-Újpest vasútállomás melletti placcon egy képzőművészeti igénnyel megkomponált rovarhotelt helyezett el, aminek látszólag kicsi a jelentősége, mégis egy kapcsolódási pont Budapestnek egy ismeretlen részéhez, amitől számomra kevésbé lesz idegen a város.

Az ötórás séta bejelentkezéseit a PLACCC Fesztivál Facebook-oldalán követhettük, ami persze egy sokkal behatároltabb nézői pozíciót jelöl ki, mint mondjuk az előző évi projektek. Stern Lili és Antal Bálint Soundtrack of the City címűakciósorozata pont ezen próbált változtatni és elérni, hogy a néző az otthona kényelmében és biztonságában válhasson résztvevővé. A hat bejelentkezés hat különböző nézői pozíciót jelölt ki: hol kommentben lehetett vezetni a kamerát, hol a kamera mozgását kellett a szobánkban lekövetni. Az utolsó megállóban a virtuális és a valós jelenlét találkozására is lehetőség volt: a két fiatal alkotó egy VIII. kerületi parkban várta nézőiket egy közös táncos megmozduláshoz. Annak ellenére, hogy az alkotópáros érteni látszott a közösségi média mint platform nyújtotta előnyöket – hogy a nézők aktívan részt vehetnek egy tőlük helyileg távol történő esemény alakításában –, a projektjükön nem sokan vettek részt (ennek sokféle oka lehetett a műfaj újdonságától kezdve addig, hogy az akciósorozat munkaidőben zajlott).

Az előadóművészet összes területéről várták a pályázatokat, melyeket egy négytagú, nevesített kuratórium bírált el, az így összeállított program szélesen lefedte az előadóművészeti spektrumot.  A legklasszikusabb értelemben vett utcai performansz Sophie Zoletnick és Lennart Paar Együtt egyedül című újcirkuszi intervenciósorozata volt, amiben az elnézőietlenedett előadóművészeti identitás és a figyelem kérdését latolgatták. Első bejelentkezésükben a Moszk… Széll Kálmán téren egy rövid akrobatikus koreográfiát mutattak be. A járókelőknek világos volt, hogy ez egy művészeti akció, közönséggé verődtek össze, és a végén még meg is tapsolták őket. A következő bejelentkezésekben Zoletnick és Paar olyan hétköznapi helyzetekben álltak be valamilyen újcirkuszi mutatványba, mint az átkelés az átjárón vagy a padon üldögélés. Ekkor már nem volt annyira egyértelmű az akció keretezése, és az arra járók már nem igazán tudták, hogy mi történik pontosan. A nézők száma csökkeni kezdett. Bejelentkezéseik alatt egyre kevesebben figyeltek rájuk, míg végül lakóházuk tetejére értek, ahol már csak ketten voltak.

A néző nélkül maradt előadóművész kérdése köré készült Porteleki Áron A bepillantás élménye című akciósorozata is, aki sétáját a hajnali órákban, a még alvó Budapest egyik lakóparkjában kezdte – ezt nézve hirtelen megérteni véltem Tóth Árpád Körúti hajnal versét. Porteleki úgy bűvöli a dobot, hogy egy lírai, szinte felismerhetetlen Budapestet mutat meg. Ugyancsak a klasszikusabbnak mondható vonalba tartozik Kovács Márton és Móser Ádám Kószáló hangszőnyeg című intervenció-sorozata. A két zenész Budapest belvárosának a szívébe vitte zenéjét. Ezen a ponton az volt elgondolkodtató, hogy ez miben különbözik egy videóra vett utcazenéléstől – az a választ találtam, hogy Kovács és Móser etűdjei a közvetítés és az élőben hallgatás kettős médiumára készültek. A közvetítéseknek külön dramaturgiája van, a második videóban például az üres parkot látjuk előbb, ahova megérkeznek a zenészek, van időnk meghallani a tér hangjait, amivel harmonizál a zene. Miután Kovács és Móser körbezenélték a parkot, elmennek, de a kamera ott marad, és az egész olyan, mintha csak egy tünemény lett volna.

Voltak olyan akciósorozatok, amelyek a tér felépítésébe avatkoztak bele. Juhász Gergő Kaska Make it visible címűprojektjében hajléktalan nőkről készült festményeket helyezett el a város különböző pontjain, ott, ahol a modellek kérték. A festmények a hajléktalanokat reprezentálják, az olyan státuszú állampolgárokat, akiket a kormány 2018-ban lényegében betiltott. Kaska a hajléktalanoknak nem csak a jogi láthatatlanságára kérdez rá, hanem arra is, hogy maguk a járókelők észreveszik-e őket. Budapesten a hajléktalanság már nem inger. Azt hiszem, ez volt az egyik kedvenc projektem, Kaska elegánsan, frappánsam és humorosan, a vizualitáson keresztül fogalmazza meg gondolatait a közéleti politikáról, anélkül, hogy azt konkrétan kimondaná. A második bejelentkezésben például egy A te országod. A Te hangod plakáton helyezi el az egyik festményét. Az utolsó részben felteszi, majd a következő pillanatban leveszi a festményét, mondván, hogy Budapesten most nem szabad plakátozni, alatta pedig a 2019-es tüntetések alatt népszerűvé vált O1G felirat virít.

A társadalmi elkötelezettség/tudatosság égisze alatt született Margit Anna és St. John McKay Napraforgót ültetünk, tudna segíteni, kérem című intervenciósorozata. A két alkotó Józsefváros üres, földes részeit ültette be napraforgó-palántákkal – ami, valljuk be, valaki más felelőssége lenne. A napraforgó-ültetéshez szabadon lehetett csatlakozni – azt, hogy Magyarországon mennyire gyerekcipőben jár a helyspecifikus, akcióra felszólító előadások műfaja, az is bizonyítja, hogy Margit Annaék leginkább kétkedő pillantásokat kaptak válaszul az arra sétálóktól.

Szeri Viktor, Páll Tamás és Muskovics Gyula közös produkciói rendszerint zavarba hoznak – a 2018-as Phoenix még mindig elgondolkodtat: egy olyan alkotó stílust, műfajt képviselnek, ami Kelet-Közép Európában teljesen idegen. A PLACCC fesztiválra készült Archívum című sorozatuk egy nagyon távoli jövőből tekint vissza, amiben a mostani jelen csak egy posztapokaliptikus emlék, egy bugokkal teli archívált file. A bejelentkezésekben a MMORPG-k (massively multiplayer online role-playing game) esztétikáját használó augmentált teret hoznak létre, vagyis a valós budapesti lakóparkot egy programmal ötvözik, és létrejön egy harmadik, az eredetinél több lehetőséget magában rejtő, csak a digitális térben létező világ. Ahogy a PLACCC-ra beválogatott legtöbb projekt, úgy az Archívum is egy másfajta értelmezői pozíciót kíván a nézőtől, a történések helyett inkább az általa és a látvány által keltett hangulat a lényeg[2].

A projekteknek sikerült a város egy különleges oldalát megmutatnia, amitől az ember kicsit megfeledkezik az elektromos rollerezőktől, a szmogról, a légkondi mentes M3-as metróról, és úgy érezheti, hogy Budapest egy sokkoldalú, lüktető, emlékekkel teli világváros.

[1] Revizor OFFLINE: Milyen is lehetne, amikor lesz? Beszélgetőtársak: Nánay Fanni, Kovács Andrea, Petrányi Barna. A beszélgetést Jászay Tamás vezette.

[2] Komjáthy Zsuzsanna: The reborn, in: dancefeed.