„Mindenki azt gondolt bele, amit akart. Még félni is lehet tőle”^[1] – mondta kicsivel az ezredforduló előtt, 1997-ben Szörényi Levente a Népszabadság újságírójának az István, a királyról. Pedig az István, a király nem veszélyes darab. Mélymagyarnak túl rétegzett, kereszténynek túl pogány, pogánynak túl keresztény, és mégis: bemutatása óta töretlen sikerű, nemzeti, Nemzeti, esetleg Nemzethy rangra emelt mű. Gyanúsan elnyűhetetlen. Ahogy a keletkezését, úgy a cselekményét is egyazon kényszerűség-motívum alakította – ha nem lenne, ki kéne találni, és ha már van, újra és újra el kell játszani.

Az István, a király 1983-as bemutatóját megelőző események széles körben ismertek. Miután a Webber–Rice kettős 71-ben, illetve 72-ben átütő sikert ért el a Jézus Krisztus Szupersztárral a New York-i Broadway-n és a londoni West Enden, Szörényi Levente és Bródy János érlelni kezdték egy hazai rockopera ötletét. Abban rögtön megegyeztek, hogy annak a magyar történelemből kell merítenie. Attila mellett István és az államalapítás került szóba mint tematika, utóbbit – egészen pontosan István és Koppány konfliktusát – Boldizsár Miklós javasolta, akinek drámája, az Ezredforduló már a hetvenes években készen volt. (És először éppenséggel a Színház folyóirat mellékleteként jelent meg 1981 szeptemberében.) Ekkor még a politikai széljárás nem kedvezett egy ilyen mű létrejöttének, ezt jelzi például, hogy Bródy az Istvánhoz készült első vázlatait 1973-ban egy házkutatás alkalmával a rendőrség lefoglalta.

Budapesti Operettszínház, r.: Székely Kriszta, 2018. Fotó: Gordon Eszter

Az, hogy a rockoperából 1983-ban előbb lemez, majd film készült (ráadásul nagy sikerrel, az album egymillió eladás után gyémántlemez lett!), nem kis részben Koltay Gábor rendezőnek köszönhető, aki jó kapcsolatot ápolt a KISZ- és a pártbizottsággal, és mindent megtett azért, hogy „politikai védőernyőt” kapjon a játékfilm, amelynek elkészültéhez a stúdió akkori elnökének, Nemeskürty Istvánnak a támogatása kevés lett volna. Így esett, hogy az István, a király rögtön elnyerte az elvtársak ajánlólevelét: Koltay ugyanis 84-ben a rockopera körüli hírverést könyvvel támogatta meg, amelyben politikusok is nyilatkoztak a nagy opuszról. Maróthy László, az MSZMP budapesti bizottságának elnöke például azt, hogy az István, a király „a szocialista hazafiság” építőkövei között van,^[2] a Hazafias Népfront főtitkára, Pozsgay Imre pedig a főalakot, Istvánt mentegette, aki „bölcs államférfi, aki erőt alkalmaz, amikor erőre van szükség, de kész a kompromisszumra, diplomáciára ott, ahol az a célszerű”.^[3] Miközben a királydombi bemutató magyarok tömegeiben ébresztette fel a hazafias érzéseket, a hatalom – az aczéli kultúrpolitika, amely irtotta a nemzeti felhangokat – nemcsak megtűrte, hanem támogatta is az alkotást, és igyekezett a Kádár-rendszer apologetikájaként értelmezni azt. Hamar elterjedt a ma is köztudatban élő elmélet a szereplők és a történelmi alakok direkt megfeleltetéséről: eszerint István maga Kádár János, Koppány pedig Nagy Imre lett volna.

Az István, a király keletkezéstörténete tehát éppúgy magában hordozza a hatalommal való megegyezés kényszerét, mint maga a cselekmény. Az ügy érdekében a Szörényi–Bródy páros vállalt néhány szelíd kompromisszumot, sőt, megcsinálták azt, ami politikailag talán még érdekesebb, mint műfajilag: a párt oltalmazó keze alatt egy színpadra állították a kor rockereit és újhullámosait Vikidál Gyulától Nagy Ferón át Deák Bill Gyuláig. Miközben a pincékben már az Európa Kiadó, a Balaton, a Trabant, a VHK és az URH stb. jelentették az undergroundot, a slágeriparban járatos, domesztikálódott Ezek a fiatalok-generáció kiegyezett az ellenkultúra néhány harmincon felüli alakjával, hogy létrejöhessen a rockopera. Szörényi zeneszerzőként pedig beolvasztotta a kemény rockot az operai anyagba. „Megadta magát”, ahogy István a nyugati kereszténységnek, és ahogy Koppánynak is be kellett volna olvadnia.

A legfontosabb kompromisszum Koltay Gábor rendezése volt, amelyben az utolsó felvonásban, a koronázási jelenetben égig érő kereszt, hatalmas trikolór és néptáncosok jelennek meg. Azok a nemzeti jelképek, amelyekre a rezsim egyébként gyanakodva tekintett, a kádári status quo szolgálatába álltak. Rényi András megfogalmazásában: „a szimbólumok ömlesztése miatt az a látszat keletkezett, hogy a darab isteníti, vagyis hitelesíti a győzőt”.^[4] A zárójelenet furfangos mechanikája azonban abban állt, hogy hiába érezte a néző a deficitet – azt, hogy István győzelme tragédia is egyben –, a nemzeti jelképek és a Himnusz csak azért is működésbe léptek mint az ideológia eszközei. A korabeli értelmiség számára talán derengett, hogy mi történik, de a szélesebb közönség számára nem: az István, a királyban az ideológia egyszerre működött a klasszikus, marxi („nem tudják, de teszik”) és a posztmodern, Slavoj Žižek-i definíció („tudják, de mégis teszik”) alapján. Nemhiába háborodott fel Bányai Gábor kritikus a Népszava hasábjain 1983 szeptemberében: „Lehet, hogy bennem van a hiba – de ez a szelepelt nacionalizmus riaszt és félelemmel tölt el.”^[5]

Ilyesfajta színházi hatásra persze csak a legnagyobb alkotások képesek. Hiába próbálta megismételni az István sikerét a pártmegrendelésre készült Itt élned, halnod kell című történelmi misztériumjáték, a történelmi rockopera műfajának robbanása nem termelt ki több hasonló remekművet. Szörényi fülbemászó zenéje egységet, míg Bródy „kettős beszédet” alkalmazó szövege széttartást okozott a darab belső dinamikájában. Csupán két példát említenék erre. A Felkelt a napunk valójában gúnydal, akkor is, ha melodikussága magával ragad. Szörényi így mesél a dal megírásának hátteréről: „a lelki szemeim előtt lebegett a pillanat, amikor piros nyakkendőben masírozunk a Hősök terén és integetünk Rákosi pajtásnak. Kicsit idegesített, hogy ezt nem vették észre.”^[6] Bródy pedig a Gyászba öltözött csillagom című dal alatt maga jelenik meg a Királydombon mint Krónikás, hogy elsirassa Koppány seregét, és megfogalmazza azt, ami a magyarság rétegzett konfliktusegyütteséből fakad: „még a testvér is ellenség”. Szórakoztató eljátszani a gondolattal, milyen lenne egy olyan változat, amelyikben Bródy énekli a Felkelt a napunkat, ugyanazzal a lélekig ható őszinteséggel – rögtön kiderülne, hogy mégsem „árad a kegyelem fénye ránk”, csak az ideológiát mint olyat látjuk működésben.

Az István, a király bemutatója és filmfelvétele 1983. augusztus 18-án a Királydombon, r.: Koltai Gábor. Fotó: Fortepan, Urbán Tamás

A rendszerváltás után az István, a király helye még inkább megszilárdult a magyar kultúrkánonban. 2000-ben az eredeti szereplőgárda szimbolikusan átadta a stafétát a fiatalabb színészgenerációnak, 2003-ban létrejött a régóta tervezett csíksomlyói előadás, 2007-ben pedig A Társulat című műsorral közkincset csináltak belőle: a tehetségkutató megrendezésével, mondhatni, zenészszakmai követelménnyé tették a rockoperát. Szörényi interjúról interjúra egyre határozottabban állítja, hogy az István hozzájárult a rendszerváltáshoz, vagy legalábbis „valamit elindított” annak folyamatában. És ahogy azt egy nemzeti hangvételű, tematikájú mű esetében borítékolni lehet, újrakezdődött a rockopera politikai kisajátítása. Két előadást emelnék ki az utóbbi évekből, amelyek viszont éppenséggel az ellenkezőjére törekedtek.

Amikor 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon Alföldi Róbert színpadra állította az István, a királyt, azzal próbálkozott, hogy rámutasson arra, a dráma tere ideológiai börtön: a záróképben a díszletet alkotó korona összezárult, és rácsokká alakult. A didaktikus megoldás csak azért működött, mert a didaxis tárgya elkerülhetetlen és megfoghatatlan, ezáltal pedig nem felszámolható. Miközben a Szörényi–Bródy-darab a „rácsokon” belüli cselekvés lehetőségeit kereste, Alföldi a rendszerváltozás után huszonnégy évvel azt villantotta fel, hogy a börtön még mindig létezik. Azonban ha a lacani jouissance-fogalom žižeki újraértelmezését^[7] ismerve szemléljük a záróképet, egyértelmű, hogy a „korona-börtön” csak a legutolsó pillanatban jelenhet meg: ugyanis nem az ideológia az, ami hatalmába keríti az embert, hanem a jouissance, az ideológia működésével járó élvezet. Ezt érezte a Királydomb közönsége, a mozinéző és a lemezhallgató, és ezt veszi ki Alföldi az egyenletből azzal, hogy megmutatja a börtönt. Alföldi Istvánja ahelyett, hogy simán működtetné a társadalmi-ideológiai teret, rámutat e működés visszásságaira. Azt gondolom, ezt vétette el Alföldi, ezért nem lett igazán sikeres és jó előadás az övé: mert az István, a király elválaszthatatlan a jouissance-tól. Viszont ha az énekesek nem elég erősek, és a rendezés a rockopera lendületét meg-megszakítva minduntalan kitekint magából, nem történik meg az élvezet.

Ennek az ellenkezőjét csinálta Székely Kriszta a 2018-as operettszínházi rendezésében. Éppen csak – s meglehetősen pontatlanul – felskiccelte az az ideológiai teret, amelyben a cselekmény létezik, hogy az emberi viszonyok, viszonyrendszerek működni tudjanak. Akár tudatos, akár ösztönös, a felismerés az, hogy az István, a királyban a világnézetek nem azért ütköznek, mert azokból gondos értelmezéssel kisülhet valami. A bemutató után több kritika is kifogásolta, hogy a rendező szimbólumai értelmezhetetlenek. „Eklektikus színpadkép fogadja a nézőket rengeteg szimbólummal, melyeken elindulva talán fel lehetne fejteni az értelmezést, ám ezek a jelek nem rajzolnak ki egységes irányt, így a sok lehetőség végső soron csak kioltja egymást” – írta Nagy Klára^[8] a színpad egyik oldalán elhelyezett Minótaurusz-féle pogány szobor, a másikon egy Niké-szerű glóriás angyal kapcsán. Olyan kiüresedett univerzálék ezek, amelyek nem adnak lehetőséget a politizálásra. Ezt az ürességet aztán az előadás végén az a capella énekelt Himnusz töltötte ki, amely a néző számára azt jelezte, hogy egyrészt a magyarságfogalom még mindig definiálásra vár, másrészt a definíció nem születhet másból, mint a közös éneklés efféle szakrális élményéből.

„Lehet rajta kísérletezni, de ledobja magáról. Egyetértek vele” – mondta Szörényi a rockopera karcolhatatlanságáról az MTI-nek az Alföldi-rendezés kapcsán.^[9] Pontosabb lenne azonban úgy fogalmazni, hogy az István, a király nem ledobja magáról a rendezői értelmezéseket, hanem szinte bármilyen polémiát képes magába szippantani, ami csak a magyarság történetében és aktuálpolitikai színterén felbukkan. Legyen szó a keresztény–pogány, a magyar–idegen, a kuruc–labanc, a magyar–Habsburg vagy a magyar–szovjet ellentétről, az István, a király rögtön parabolául ajánlkozik. S legújabban: egy előadás kerete lehet a nemzettudatos és a globalista, a liberális és a konzervatív gondolkodás szembenállásának is. Olyasféle „lebegő jelölő”, mint egy nemzeti zászló, és természeténél fogva ellenáll a koherens értelmezésnek. Talán csak annyi biztos, hogy ez a rockopera nem nemzeti nagyságunkról szól, legalábbis nem a kifejezés nacionalista értelmében, hanem arról a konfliktusról, amelyen akár túl lehetne lépni, akár nem, még velünk van. Az István, a király minden egyes előadása – márpedig akad belőle bőven – szelep, s egyúttal közös rítus, hogy „a belőle gerjeszthető érzelmek eszközül szolgáljanak a társadalomban keletkező feszültségek levezetésére.”^[10]

^[1] „Szörényi, Bródy, Boldizsár – Nem akartunk igazságot osztani”, JÁVORSZKY Béla Szilárd interjúja, Népszabadság, 1998. augusztus 19.
^[2] KOLTAY Gábor, István, a király (Budapest: Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1984), 158.
^[3] Uo., 150–151.
^[4] SÁNDOR Erzsi, „Megérteni a konfliktust – Beszélgetés Rényi Andrással az István, a királyról”, Mozgó Világ 39, 10 (2013): 120–128.
^[5] Idézi KOLTAY Gábor, István…, 1984, 48.
^[6] MTI közlés, forrás: „Szörényi az István, a király énekeseit szidta”, Index.hu, 2013.08.24.
^[7] „Az elem, ami egy közösséget összetart, nem magyarázható pusztán szimbolikus azonosulással: a tagok közötti kapocs mindig a Dologhoz való közös viszonyulást jelenti, az Élvezethez való viszonyulást.” Žižek szerint a jouissance (élvezet) átélése egy nemzetközösség esetében közös rítusokban is megvalósul, például az ideológia kitüntetett elemeivel (nemzet, Isten, függetlenség, vérség stb.) való találkozásban. Erről bővebben: Slavoj ŽIŽEK, Tarrying with the Negative (Durham: Duke University Press, 1993), 201–238.
^[8] NAGY Klára, „…vircsaft ez istenkém!”, szinhaz.net, 2018.09.25.
^[9] MTI közlés, forrás: Népszabadság, 2013.08.24., nol.hu/kultura/szorenyi_vallalja_alfoldi_rendezeset__de_a_biralja_a_zenei_minoseget-1408407.
^[10] „István, a király – Koppány, a szupersztár”, Népszabadság, 2002.08.19.