Különös hasonlóság, hogy mind Gergye Krisztián, mind Fehér Ferenc a korlátokkal dolgozik, csak amíg A test emlékezetében a korlátok fizikailag, addig a Tofu P. Potterben lelkileg állítódnak föl.

Hogy egy táncos-koreográfus rendező rátalál Magdalena Abakanowicz művészetére, különös, egyszerre modern és archaikus alakjaira, fej nélküli puszta testeire s e testek tömegére, létbe vetett amorf lényeire, teátrális megoldásaira, nem csoda. De hogy mit lát meg Abakanowicz munkáiban, hogyan tud az ikonikussá vált lengyel képzőművész világérzékeléséhez, megéléseihez kapcsolódni (s hogy a kapcsolódás mennyire lényeglátó), az bizonyosan függ a kapcsolódni kívánó alkotó személyes érdeklődésétől. Egyfelől politikusnak mondják Abakanowicz munkáit (melyek ilyesformán időhöz kötöttek), ugyanakkor azt az érzetet keltik az emberben, mintha sok százezer évvel ezelőtti emberi kultúra furcsa, jelenlegi tudatunkkal nehezen megérthető lenyomatai lennének. A test emlékezete című előadás egyik erénye az előbbi kettősség érzékeny színpadi megjelenítése, miközben nekem úgy tűnik, Gergyét kevésbé a történelem, sokkal inkább a testben megőrzött idő, a test-térré lett embertörténet, valamint a testen keresztül történő megismerés, a beavatódás lehetősége ragadja meg és inspirálja.

A test emlékezete. Fotók: Kaszner Nikolett

A darab első harmada a tulajdonképpeni teremtés és a teremtettség szakrális megidézése, melybe olykor profán szálak is vegyülnek. A középen helyet foglaló díszletben (mely egy egyszerű, fekete takarófólia) a remek fénytervezés révén látjuk éledni és működni a természet őserőit. A víziót a Soharóza kórus és Zombolai Péter erősen atmoszférakeltő zenéje teszi monumentálissá. A világteremtő erők felől érkezünk el az emberhez, az emberi hiedelmekhez, az őt körülvevő erők megismerésének vágyához, az ehhez kapcsolódó rítusokhoz. A megszülető ős-emberpár (Téri Gáspár, Barabás Anita) éppúgy szemlélője az alakuló civilizációnak, mint Gergye Krisztián. Ők előre, Gergye visszafelé tekint az időben. Mindeközben szó szerint megelevenednek előttünk Abakanowicz munkái. Egy medveölő rítusban Abakanowicz Mutánscímet viselő, fallosz fejű medvére emlékeztető szobrát teríti le négy vadász, majd három erősen stilizált ruhát viselő asszonyság végzi el a kibelezést. Profán, humort sem nélkülöző fogalmazásmód jellemzi ezt a jelenetet: a vadászok leginkább oroszlánvadásznak tűnnek, egész tettük komikus színben tűnik fel, mivel különféle nyelveken egyre csak azt ismételgetik, hogy: „Nem értem”. A fegyver, a gyilkolás, az áldozat ősképe később egy erős jelenetben visszatér: különböző történelmi korokból származó kabátok és sisakok cserélődnek az előttünk mozdulatlanul álló katona fején/vállán. Átalakul az ember, megváltozik a gyilkolás miértje és célja is…

Előbb csak fémkordon, majd a múzeumok vörös kötele, végül szögesdrót(?) választja el a nézőt a színpadtól, így kerülünk egyre távolabb a múlttól, egyre közelebb a jelenhez. Különös és rázós pillanat a darabban a kereszténység, az Istennek egy embertestben való megszületésének, a megtestesülésnek a megmutatása. Itt kétségtelenül Abakanowicznak Katarziscímű munkája jelenik meg. Ha jól emlékszem, Gergye ennél a témánál kezdi lecsupaszítani magát, s végül pőrén, eltakart pénisszel látjuk a színpadon. Az emberpár ruhát kap, civilizálódik, Gergye lemeztelenedik, szemlélőből fokozatosan szereplővé lép elő, s része lesz immár nem az egykorvolt, hanem a jelen idejű nagy színpadi rituálénak. Mindez azért zavarba ejtő, mert véleményem szerint nehezen érzékelhető, hogy pontosan milyen előjellel zajlanak a színpadi történések, miféle szellemiséget akar megjeleníteni a rendező. A szent és a profán finom egyensúlya megtörik, mintha választanom kellene, mennyire és hogyan vegyem komolyan ezt a rituálét.

Az Abakanowiczot megtestesítő Bánfalvi Eszter színre léptével, s hangos tűnődéseivel zökken újra helyre a darab. Az utolsó, hosszan kitartott kép Abakanowicz sokszor látott, görnyedt, csupasz hátát a nézőnek szegező szoborcsoportját idézi. A testnek valóban van „emlékezete”. De ha emlékezete van, akkor az is bele kell legyen írva, ami a jövő…

Tofu P. Potter. Fotók: Kaszner Nikolett

Tofu… Vajon honnan kapta a nevét? Kezdhetem úgy a Tofu P. Potter-ről szóló írást, hogy Tofu egy kutya, akit a gazdája szeretne kiképezni… táncossá. Vagy kezdhetem úgy, hogy Tofu teste egy emberé, aki azonban ember voltára a non-stop idomítás miatt kevéssé emlékezik, s egyébként is, mára kevéssé érti a világot. Tofu egészen úgy reszket, szűköl, csahol, büszkélkedik, fenyeget, mint egy kutya, akit kutyaiskolába hordunk, hogy üljön, hogy feküdjön, hogy megtanuljon pitizni, hogy ötöst adjon, hogy ugasson, hogy ne ugasson, hogy fusson, hogy megálljon, hogy csináljon úgy, mint egy macska… ha parancsolom neki Én, a gazdi. Ja, és Tofu P. Potter ugyanúgy a jutalomfalatra hajt: cukorkára. S még inkább kis egyedüllétre.

Fehér Ferenc remek előadó, a bemutatói kivételesek, a mostani is. A darabkezdő csinnadratta hangja váratlanul ér. Rögtön helyben vagyunk, a cirkuszban… vagy legalábbis valamilyen show-ban nézzük, hogy idomítják Tofut. Nyomon követjük, ahogy kutyául kiképződik a Kutya Művészeti Akadémián – tudjuk meg még előzőleg, a bemutatóra szóló meghívóból. A feladatok hol laposak, hol változatosabbak, hol totálisan értelmetlenek. Ami a legkínosabb, hogy Potter kutyus minden idegszálával azon feszül, hogy ügyes, jó kutya legyen. „Good boy”, ahogy a láthatatlan gazdi (vagy kiképző) mondja. Ne kelljen hallania, hogy „shame on you”.

Fehér egész lényébe felveszi a kutyát. Ő akkor, ott a színpadon kutya. Alázatos, szolgai, és bízik. Úgy rezdül, úgy sandít, úgy vigyorog, úgy kuporodik össze, úgy reszket, és úgy énekel, mint egy kutya. (Táncolni viszont úgy táncol, mint kevesen.) Ketrece/tánctere kb. 3 x 2 méteres téglalap. Bár terét nem szegélyezik rácsok, nincsenek falai, de fénycsíkokból kirajzolódó oldalait a táncos véletlenül sem lépi át. A szűkre szabott (kiképző)tér sokat mondó. Miért nem folyhat egy mozgás-kiképzés az egész színpadon, akár a nézőtéren is? Miért kell beszorítani valakit egy csöppnyi parcellába, ahol futnia kell, kortárs táncot táncolnia, meg balettet, meg ki tudja még mit – de pár lépésnél többet nem tud tenni egy irányba sem? Így képződik a jó művész? Esélyek nélkül, korlátok közt „kutyul”?

Dramaturgiailag fontos, de talán kicsivel pontosabb és hangsúlyozottabb kidolgozást érdemlő pillanat az, amikor a jó teljesítményéért jutalmat kap: olyat tehet, ami igazán boldoggá teszi. Tofu egész lényében meglepődik, töpreng. Olyat tegyen, ami neki jó? Érthetetlen utasítás…  Végül aludni próbál – emberi s állati lét határán.

Hol? Nemzeti Táncszínház
Mi? Gergye Krisztián Társulat: A test emlékezete
Kik? Előadók: Barabás Anita, Gergye Krisztián, Téri Gáspár és a Soharóza kórus tagjai: Asbóth Szaffi, Bogdán Tamás, Botka Dóra, Karosi Roland, Nagy Kata, Simon Júlia, Sipos András, Tamási Borbála, Tárnoki Tamás. Karnagy: Halas Dóra. Magdalena: Bánfalvi Eszter. Hangszeren közreműködik: Zombola Péter. Zene: Zombola Péter. Díszlet: Zöldy Z. Gergely. Jelmez: Béres Móni. Vetítés: Dinea László. Fény: Szabon Bala. Rendező-koreográfus: Gergye Krisztián

Hol? Nemzeti Táncszínház
Mi? Fehér Ferenc: Tofu P. Potter
Kik? Előadó: Fehér Ferenc. Szakmai konzultáns: Simon Judit. Zene: Fehér Ferenc (és még sokan mások). Jelmez: Kudron Anna. Fény: Kovácsovics Dávid. Koreográfus: Fehér Ferenc