Két színésznő: Ujvári Janka és Füsti Molnár Éva. Két szakma: prózai színház és báb. Hol távolabb, hol közelebb egymáshoz, most éppen mindketten Pécsen. A Távbeszélőben alkotókat kérünk fel, hogy hívják meg egy tőlük távol élő kollégájukat szakmai eszmecserére. A beszélgetést kísérte, szerkesztette: Proics Lilla.

Ujvári Janka

Ujvári Janka: Azért veled akartam beszélgetni, mert abszurdnak tartom, hogy évtizedek óta ismerjük egymást, mi több, jó régóta itt lakunk egymáshoz egészen közel, de soha nem dolgoztunk együtt.

Füsti Molnár Éva: Viszont elhatároztuk, hogy megvalósítjuk azt a darabötletünket, amivel már megkerestük Parti Nagy Lajost.

U.J.: Mondjuk, nem tudom, ki kíváncsi két nyugdíjas színésznőre… Persze te még dolgozol, nem is keveset.

F. M. É.: Valóban, és nemcsak a Nemzetiben, hanem még azon kívül is számos helyen. Te hosszabban, ugye, Győrben dolgoztál az utóbbi időben?

U.J.: Igen, húsz évet a Vaskakasban, ahol Kocsis Rozi személyisége és gondolkodásmódja mindenre rányomta a bélyeget, hálistennek. Neked, ugye, csak férfi igazgatóid voltak?

Füsti Molnár Éva Fotó: Mihály László

F.M.É.: Igen. Ahogy a rendezők is, akik a mindennapokat jobban meghatározzák a színészek életében. Mondok egy nekem meghatározó személyt a Pécsi Nemzeti történetében: Szegvári Menyhért. Ő azzal emelkedett ki a többi rendező közül, hogy nem a színészeket szúrta le menetrendszerűen – ahogy egyébként a tétova rendezők, akiknek nem volt elképzelésük. Sajnos ez utóbbiból volt több. Neked kik voltak a legfontosabb mestereid, kollégáid?

U.J.: Először is Kós Lajos, aki a pécsi bábszakkörből megalapította a Bóbita Bábszínházat: tőle tanultam az alapokat. Aztán Bagossy Laci is volt tanárom, és a színészmesterséget Lengyel Palitól tanultam – nekem ő volt az egyetem. Aztán sokat tanultam a bolgár Pasov házaspártól, a cseh Honzától, és a lengyel Krzysztof Rautól – akinek a Vaskakasban rendezett, Metamorfózis című, workshopból született tárgyanimációs előadásával a fél világot bejártuk. És a fiatal kollégáimtól, akik már egyetemen tanulhatták a bábművészetet: Tengely Gábor, Markó Robi, Markó-Valentyik Anna, Ács Norbi. Gáboron láttam azt, hogy amikor alkot, a világon semmi nem köti. Mi ennél ortodoxabb bábosok voltunk – és elképedve néztem, ezek a fiatalok milyen merészen és szabadon használják az összes színházi műfajt és a képzőművészetet.

F.M.É.: És ők csak bábszínházban dolgoznak?

U.J.: Nem, szerencsére már sokkal könnyebb az átjárás is, a báb nem egy periférikus műfaj. Te kitől tanultál sokat?

F.M.É.: Keleti István volt az első mesterem. Aztán fontos volt Eck Imre – ő kért fel arra, hogy tanítsak a balett-növendékeknek színészmesterséget, hogy „legyen arcuk”, gondolatuk. Egyszer a Rómeó és Júliával dolgoztunk, az volt a tervem, hogy megtanulnak mind egy-egy jelenethez szöveget. De nem tanulták meg. Így hatféle erkély-jelenetet csináltunk. Minden páros más és más karakter volt – Eck Imre legnagyobb megelégedésére. Továbbá Menczel Róbert barátom volt nagy hatással az ízlésemre, a munkához való viszonyomra.

U.J.: Te lényegében végig pécsi tag voltál, a Rock Színháznál töltött pár évet kivéve. És közben egy gyermeket is felneveltél.

F.M.É.: Aki nemsokára elmegy külföldre, mert a szakmájában nem tud előre lépni. Janka, te akartál valaha is külföldre költözni?

Vaskakas Bábszínház: Hapcikirály Fotó: Gyenese Péter

U.J.: Soha. Mindig beszari voltam. Sokáig azt sem tudtam elképzelni, hogy Pécsről elmenjek. De később sem akartam. És amikor menekülőre fogtam ’92-ben, akkor a Bóbitából a Cirókába mentem. Kecskeméten akkoriban Kovács Ildikó volt a művészeti vezető – Kovács Géza igazgató mellett. A népi világú, bátran kísérletező, nyitott szellemiségű műhelyt Ildikó látásmódja, műveltsége és ízlése határozta meg – pedig akkoriban már nem volt fiatal. Nekem ilyen mélységben újdonság volt a népi kultúra, tartottam is tőle, de aztán nagyon élveztem azt a két évadot, amit ott töltöttem. ’94-ben Sramó Gáborral együtt jöttünk vissza, aki akkor átvette a Bóbita vezetését. Abban az évadban csináltunk egy kocsmaszínházi előadást O’Kane és a holttest címmel, felnőtteknek, ír tündérmesék alapján.

F.M.É.: Többször is láttam – városszerte szenzációként emlegették.

U.J.: Akkoriban már sokkal inkább gyerekműfajnak tartották a bábot, mint korábban. Amikor 1971-ben tizenhat évesen a Bóbitába kerültem, az nem volt gyerekszínház. Több előadást is – főleg zenés paródiákat – az egyik mecseki üdülő bárjában játszottunk, éjféli kezdéssel, az oda beutalt munkásoknak. Tulajdonképpen máig nem értem, miért rögzült annyira a köztudatban, hogy a bábszínház gyerekműfaj. A Budapest – akkor még Állami – Bábszínház és a Ciróka is ugyanúgy játszott felnőtteknek, ahogy a Bóbita. Idővel aztán ez teljesen abbamaradt. A kilencvenes években pedig már nem is nagyon lehetett visszacsalni a felnőtteket a bábszínházba – ezért mentünk a tündérmesékkel az azóta bezárt Áfiumba, ami anno egyetemistákkal teli, hangulatos kocsmaszerű kulturális szórakozóhely volt.

F.M.É.: Ezzel utaztatok is, vagy ezt csak mi, pécsiek láttuk?

U.J.: Pesten a Merlinben játszottunk, és országszerte több helyen. Neked melyik előadással volt nagy sikered?

Pécsi Nemzeti Színház: Grace és Glória Fotó: Körtvélyesi László

F.M.É.: A Grace és Gloriával. Először „csak” rendezni akartam, miután dolgoztam a szöveggel. Aztán úgy alakult, hogy Nagy Adrienn, akire anno osztottam volna egyik szerepet, éppen elszerződött a bemutató évében, ezért Balikó Tamás megengedte, hogy én játsszak Sólyom Katalinnal. Kati, aki egyébként ötven éve a társulat tagja, azt mondja, élete legkedvesebb szerepe – én meg mindig azt szoktam mondani, a legkedvesebb az, amivel éppen dolgozom. Ez viszont tényleg olyan szerencsés előadás lett, ami nem csak akkor működik, ha nagyon jól megy: bárhol jártunk vele, bármilyen közönség előtt játszottuk, fantasztikus visszajelzéseket kaptunk. És a Harmadik színházban bemutatott Piszkavas ugyancsak sok sikert hozott. Egyébként Martin McDonagh többi darabját is fantasztikusnak tartom, ahogy Székely Csaba drámáit is.

U.J.: Amikor még pályakezdőként volt időm színházat nézni, rengeteget jártam a Harmadik Színházba. Akkoriban sok helyen csináltak amatőr színházat: Paál István Szegeden, Lengyel Pali Miskolcon, és Bagossy Laci ugyancsak Pécsen – ahol szerénységem is megfordult. A Kazincbarcikai Amatőr Színjátszók Fesztiválján pedig fantasztikusan izgalmas előadásokat láttunk.

F.M.É.: Na, minket meg cikiztek ezek az alternatívok: én pestiként a Pinceszínházban játszottam akkor Keleti Pista bácsinál. Szakmai fórumokon Ács Jánosék azt mondták ránk: baba-színház – és nem a tinédzserkorunkra utaltak ezzel, hanem a naiv színházi világunkra. Volt ebben némi lenézés is: mi nem voltunk kísérletezők. Ugyanakkor én a Pinceszínházban tanultam meg a szakmát – a főiskolán megközelítően sem tanultam annyit.

U.J.: Nekem a nyolcvanas évek izgalmasabbak voltak a magyar színházban, mint bármelyik másik korszak, amit megéltem. Egyébként a Pinceszínházat emlegetted, és beszéltünk pesti vendégjátékokról – ami ugyancsak másféle közeg.

F.M.É.: Abszolút. A pesti közönségnek háromszor gyorsabban esett le minden. Amikor Pécsre költöztem, feltűnt, hogy a közlekedés is lassabb – amíg meg nem szoktam: újságot olvastam vezetés közben. Vagy annakidején játszottuk a Gőzben című előadást, aminek a végén leestek a leplek – a Vigadóban tetszést arattunk, a pécsi közönség viszont megfagyott egy ilyen gesztustól. A Grace és Gloriával is jártunk nemrég a Vigadóban, de amióta felújították, kong az ürességtől a láthatóan drága dizájn, valahogy rideggé vált.

U.J.: Az igazgatók témájához szeretnék még visszacsatolni – a Nemzetiben már az ötödiknél tartasz, ha jól számolom: Nógrádi, Lengyel, Balikó, Rázga, Lipics…

F.M.É.: Hát, nem tudom, erről mit lehet mondani. A legsajátosabbak a csend évei voltak. Lengyel György mindig azt mondta: a színház templom, csöndben kell lenni. A díszítők lábujjhegyen hordták a díszletet. De mondok róla egy aranyos történetet. A Szentivánéji álmot rendezte, már javában folytak a próbák. Egyik nap, ahogy szokott lenni, mellette ült az asszisztens, és megkérdezte: ennél a jelenetnél mit írtunk fel? Egy kérdőjelet, igazgató úr, felelte az illető.

U.J.: Ő egyébként nagy tudású ember.

F.M.É.: Igen, egy elméleti pasas.

Pécsi Nemzeti Színház: Mobil Fotó: Mihály László

U.J.: Néhányszor járt a Bóbitában, én az ő szájából hallottam először, hogy a bábszínház nem színház. Akkor tényleg semmi presztízse nem volt a műfajnak – most viszont már nem hiszem, hogy akad olyan színházigazgató, aki ilyet mond.

F.M.É.: Amikor elindultunk a színi stúdiónkkal, Bagossy Laurával csináltattam kézbábokat. Nem szégyelltem más műfajból lopni, mivel nagyon szerettem Lázár Ervin szövegeivel dolgozni. Egyszer el is jött, és én ezt töredelmesen bevallottam neki – ő visszamenőleg is jóváhagyta.

U.J.: Pedig jellemzően nem lelkesedett, ha a meséiből színházat csinálnak. Volt pár év, amikor én is rendezésre adtam a fejem – mondjuk, én kínomban, mert a mi mesterségünknek nem volt tanult írója, dramaturgja, rendezője, gyakran tervezője sem. A manógyárat csináltuk, Kocsis Rozi volt a dramaturg, és Lengyel Pali lehozta Ervin bácsit. Kicsit aggódtunk, mit fog szólni, mert az eredeti mesébe Rozi beleírt egy pókot, akinek a hálóját a Zsiga festő színesre festi, de azt mondta kedvtelve, hogy „unikális, rozikális”.

F.M.É.: Erről most beugrott, hogy én játszottam a Rock Színházban a Bábjátékos című darabban egy bábot. Marionett-mozgással kellett játszanom.

Vaskakas Bábszínház: Király Kis Miklós Fotó: Orosz Sándor

U.J.: Az egyetlen technika, amitől félek, amit utálok, amit soha nem tanultam meg. Csodálom persze, ha látom, szépen dolgoznak vele. Egyszer sikerült rájönnöm, honnan fakad ez a viszonyom: Spejbl és Hurvinyek. Két olyan ronda bábot… Sikerült is mindig kimaradnom a marionettes előadásokból, egyet kivéve…

F.M.É.: Látod, ezt már tudom, hogy utálod a marionettet.

U.J.: Igen?

F.M.É.: Persze, miután egyszer hívtalak tanítani, és amikor kimondtam a szót, hogy marionett, hát, lényegében elrohantál. És mi volt az az előadás, amiben mégis játszottál marionettel?

U.J.: A Ludas Matyi. A libákat kellett színpadra vinni, és nem is panaszkodhattam volna, mert két zsinóron lógtak, de egyik kezemben mindig olló volt – és nem hiába, mert egyszer kifele menet úgy beakadtam, hogy el kellett vágnom. Nem is tudom, hogy képes lennék-e manuálisan ezzel dolgozni, mert az irreális félelem miatt ez soha nem derült ki.

F.M.É.: Régóta szeretném, hogy mi együtt játsszunk hárman: Kocsis Rozi, te meg én – és neked nem kellene marionettezni. Tudod, azért kértem meg Lajost, hogy írjon nekünk egy darabot, mert ismer minket. Játszhatnánk az egyik híres bányászkocsma emlékére. A kocsmát hatcsöcsűnek hívták, mert három nő vitte. Az első felvonás nyitás előtt lenne, a második zárás után. Ott tartunk, hogy egyelőre nem ér rá megírni.

Vaskakas Bábszínház: Bernarda Alba háza Fotó: H. Baranyai Edina

U.J.: Azért érdekes, látod: tudunk egymásról annyira, hogy tervezgetünk együtt dolgozni, de ha jobban belegondolok, nagyon keveset láttuk egymást színpadon.

F.M.É.: Igen. Tavaly tíz, tavalyelőtt tizenegy előadásban játszottam, egyszerűen nem jutok el színházat nézni. Most pedig hozzám költözött anyukám, aki 96 éves. Nem szabad magára hagynom, úgyhogy még nem is tudom, hogyan fogok próbára menni, ha elindul újra a normális életritmus.

U.J.: Te gondoltál már arra, hogy abbahagyd?

F.M.É.: Azt nem mondom, hogy nem gondoltam rá, de a futó előadásokat nem illik abbahagyni – a Harmadik Színházban öt munkában vagyok benne, a Nemzetiben is többen. És most egy Tennessee Williams-darabot kezdünk nemsokára próbálni… Neked nem hiányzik a színház?

U.J.: Nem gondoltam volna, de nem. Fokozatosan szállok ki: három év alatt engedtem el szépen sorra a munkákat. Az egyetlen, amit még mindig megtartottam, a Leányálom Kft. 2013-ban Pelsőczy Réka rendezte abból az anyagból, amit nőkkel való beszélgetésekből rakott össze. Egyszer azt mondta az egyik előadás után egy néző nő, hogy nem hiszem el, mintha az én életemből írták volna. Már csak egyszer-kétszer játsszuk egy évadban – most éppen elmaradt kettő a covid miatt.

Pécsi Nemzeti Színház: A padlás Fotó: Körtvélyesi László

F.M.É.: Belefáradtál?

U.J.: Leginkább a MÁV-ba. Annyira megbízhatatlan és kiszámíthatatlan, hogy az előadásnapomon nem mertem utazni – persze, Pécs és Győr között, ha lehetne bízni a Vasutakban, akkor is fárasztó lenne ingázni. Fizikailag nehezebben oldok meg helyzeteket, nem tudom már elég jól, amit tudtam – ez már nem az a 100%, amit szeretnék. Egyébként az én anyám is egyre idősebb, már nem tehetem meg, hogy hónapokra elmenjek. Ugyanakkor ez az egész a sors igazságtalansága, mert a színészi eszközeimben mostanra lettem biztos. Ráadásul még mindig keresnek különböző társulatoktól, de már nem tudom vállalni. És most kezdtem volna végre színházba járni, mert a színészeket nagyon szeretem nézni. Pécsen, amikor még rendszeresen jártam színházba, a három kedvencemet mindig figyeltem: Labancz Borit, Vári Évát és téged. Most, ha végre újra lehet színházba menni, nekem néhány kivétellel mindenki új lesz.

Kiemelt kép: Vaskakas Bábszínház: Leányálom Kft.