Rázga Miklós színész-rendező 1993 óta a Pécsi Nemzeti Színház (PNSZ) társulatának tagja, 2010 óta igazgatója. 2015-ben sikerrel nyert felhatalmazást második igazgatói ciklusára, 2020-ban azonban jelezte, nem kíván újabb pályázatot benyújtani.[1] Helyére négy jelentkező is akadt. Mit kap a város, és mire van szüksége? Szükség van-e a változásra, vagy csak folytatni kell a megkezdett munkát? Milyen színházat hagy a városra Rázga Miklós?

Az elmúlt tíz évben a PNSZ minden nézői rekordot megdöntött. A fizető nézők száma folyamatosan emelkedett, bőven túlteljesítve a pályázati felhívásokban előírtakat. Ezzel párhuzamosan az előadások száma is nőtt, több darab évadokon át műsoron tudott maradni a nagy érdeklődés miatt. Papíron, a számok alapján a PNSZ kivételesen sikeres tíz évet tudhat maga mögött. A problémák nem is a számokban, hanem a mögöttük megbújó tartalomban mutatkoznak meg. Mi lehet az oka annak, hogy egy látszólag jól teljesítő színház nem képes szűkebb és tágabb közössége kulturális- és színházi életének szerves részévé válni, és gyakorlatilag elszigetelődik a várostól, a városlakóktól? Nevezhetjük-e sikeresnek azt a Nemzeti Színházat, amely nem beszédtéma, nem meghatározó kulturális intézmény a saját városában? Mintha a pécsiek nem éreznék magukénak a Pécsi Nemzeti Színházat. Mert ha nem így lenne, akkor miért nem övezte széles körű társadalmi párbeszéd a novemberi igazgatóválasztási folyamatot? Miért nem törekedtek a város vezetői a nyilvánosság, a szakértők bevonására, miért születhetett meg a döntés zárt ajtók mögött? Miért nem fontos a Dél-Dunántúl központjának a PNSZ?

Rázga tízéves igazgatósága egy olyan gépezetet hagyott a városra, amely képes megbízhatóan leszállítani azokat a sikerdarabokat, amelyek biztosítják a magas nézőszámot. A kialakult színházi gyakorlat a mennyiségi termelést állította a középpontba (rengeteg bemutató, nagy szériák, mindennapos nyitvatartás). Ennek eredménye egy végletekig fáradt társulat és kimerített műszak, valamint egy – a látszat ellenére – a város vérkeringéséről levált, a városlakók valós igényeire reakcióképtelen színház. Szinte lehetetlen vállalkozás objektív szempontok alapján magyarázatot találni arra, miért alakult ez így annak ellenére, hogy az elmúlt években – elvétve ugyan, de – akadt példa a társadalmi nyitásra, a kísérletezésre, a fiatal alkotók bevonására is. Nehéz meglátni, pontosan hol veszett el a lendület, hol akadtak el az igazgatói pályázatban taglalt, nagyvonalú tervek, és nehéz megfejteni a jegyeladási rekordok ellenére kialakult általános érdektelenség okait is. Az alábbiakban mégis erre teszek kísérletet.

Rázga Miklós

„A Magyar Köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot” – Rázga Miklós ezzel, az Alaptörvényből vett idézettel nyitja 2010-es igazgatói pályázatát. Érvelésében a színház – és főleg a nemzeti színház – közfeladatot lát el, és mint ilyen elsődleges feladata, hogy a lehető legszélesebb repertoárt kínálja, megtartva a népszínházi hagyományokat és a háromtagozatos (próza, opera, balett) működési modellt. „A Pécsi Nemzeti Színház a tradícióinál fogva is klasszikus értelemben vett népszínház. Egy van belőle, és ebben az egyben kell létrehozni az operettek, operák, balettestek, klasszikus és mai, nevettető vagy éppen megrendítő színdarabok egyvelegét” – írja Rázga első pályázatának bevezetőjében. Ebben a szemléletben tervezte meg az első öt év műsorát, majd hasonló irányvonalak mentén választotta ki a 2015–2020 közötti időszak bemutatóit is. „Választotta ki”, írom, mert Rázga mindkét pályázatában hangsúlyozza, egyszemélyes vezetéssel képzeli el a színház hatékony működtetését. Igazgatóként és a prózai tagozat vezetőjeként tehát egy személyben vállalta magára a műsorterv összeállításának felelősségét is. Az operatagozat első embereként Gulyás Dénes operaénekes, a Pécsi Balett művészeti vezetőjeként pedig Vincze Balázs koreográfus alkotják még azt a Kreatív Tanácsot, amely papíron a színház legfontosabb döntéshozó testülete. 2010-es pályázatában Soós Péter filmrendezőt nevezi meg Rázga mint a prózai tagozat műsortervének összeállításában segédkező alkotót, aki végül két előadást jegyzett a színházban (a 2011 és 2013 között futott Édes Annát, valamint a 2013-ban bemutatott A kriplit, mindkét előadás a kamaraszínpadon valósult meg). Soós később nem rendezett a PNSZ-ben, 2012-től viszont Méhes László rendező segítette művészeti tanácsadóként Rázga munkáját. Méhes nevéhez 2010 és 2020 között tizenöt előadás színrevitele fűződik, köztük ifjúsági- és gyerekelőadások, prózai művek és operettek. Az ő rendezésében bemutatott Picasso kalandjai 2013-ban a Vidéki Színházak Fesztiválján megkapta a zsűri különdíját, valamint ugyanabban az évben szerepelt a POSZT versenyprogramjában. 2014-ben a kaposvári Csiky Gergely Színházzal koprodukcióban megvalósult Bányavakság (r.: Bérczes László), 2016-ban pedig A vágy villamosa (r.: Rázga Miklós) szerepelt a POSZT-on.

Az elmúlt években a szakmai elismerések elkerülték a PNSZ előadásait, nem úgy a közönségsiker. Miközben az ország nagyobb része csak a POSZT megrendezése okán hall(hat)ott a Pécsi Nemzeti Színházról, Rázga továbbra is olyan évadterveket állított össze, amelyek a színház stabil működését célozták, tehát a népszínházi hagyományokat követve alkalmasak voltak széles tömegek bevonzására (a gyerekelőadások mellett elsősorban kommersz, szórakoztató művek, klasszikus színművek vagy ismert filmadaptációk színrevitelei vannak állandó jelleggel műsoron, kiegészülve évi egy-két opera-, illetve balettbemutatóval).

Rázga tervei között szerepelt a PNSZ a város kulturális életében betöltött szerepének erősítése, valamint a partnerintézményekkel való szorosabb együttműködés is. Ez utóbbi például egy kombinált bérlet kialakítását jelentette volna a Bóbita Bábszínházzal, ami ugyan nem valósult meg, de a színház későbbi műsorterveiből hangsúlyosan kirajzolódik a fiatal közönség megszólításának igénye a „nézőnevelés” céljával, így az is, hogy a gyermek- és ifjúsági produkciók (legyen szó prózai, musical- vagy éppen balettelőadásról) a Rázga-éra meghatározó előadásai legyenek. Az első öt év végére gyakorlatilag ezek az előadások képezik a színház fő profilját. Első pályázatában Rázga évadonként egy gyermekeknek szóló előadás létrehozását célozta meg, ezt a számot végül jócskán túllépve évadonként legalább három-négy, műfajilag vegyes családi darab (mesebalett, zenés mesejáték, monodráma, musical, komédia) került színre mind a kamara-, mind a nagyszínpadon, és ezek rendszerint több évadon keresztül repertoáron is maradtak. A tendenciára magyarázatot ad Rázga 2015-ös igazgatói pályázata, amelyben a következőket írja: „Tapasztalati úton […] az is kiderült, hogy a szülők, amikor gyermekeik részére vásárolnak jegyeket, maguknak is vesznek ugyanarra az előadásra, […] s emellett átböngészik a havi műsort, s saját maguk részére is kérnek jegyet a felnőtt előadásokra. Vagyis: a gyermek- és ifjúsági előadások – ha jól megválasztottak – a színház gazdasági működése szempontjából többszörösen is megtérülnek.”

2013-ban a PNSZ megszervezte az első Családi Színházi Fesztivált, amely azóta éves hagyománnyá vált Pécsett. A rendezvény az egész régióból vonzza a közönséget, és így nagymértékben hozzájárul a színház törzsközönségének bővüléséhez is.

Említést érdemel a Gulyás Dénes kezdeményezésére megvalósult Mesés Opera programsorozat is, amely 2010 és 2015 között tizenhét alkalommal avatta be a fiatalokat az operaműfaj rejtelmeibe. A 2016/17-es évadot követően ez a program sajnos kikopott a színház kínálatából.

A PNSZ társulata a tíz év során négy alkalommal hagyta el a színház épületét (2011-ben és 2012-ben), hogy beavató színházi előadással szerepeljen a Leőwey Klára Gimnáziumban. A Hamlet-sztori izgalmas kísérletként adaptálta William Shakespeare Hamlet és Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című színműveit. A két szöveg egymásra reflektáló, játékos színrevitele Bodonyi József nevéhez fűződik. Ez a hagyományteremtőnek szánt kísérlet azonban gyakorlatilag az indulásnál megakadt, az ezt követő kilenc évben nem jött létre a fentihez hasonló projekt a PNSZ szervezésében, illetve közreműködésében. Próbálkozások ugyan történtek „drámapedagógiai ihletésű” közönségtalálkozókra a színház falain belül és kívül, ám ezek általában nem léptek túl az alkotókkal való személyes találkozás keretein.

Ugyanakkor továbbra is minden évadban előkerült legalább egy kötelező olvasmány, amelynek színpadi feldolgozásával elsősorban a középiskolás diákokat és tanáraikat igyekeztek becsábítani. Ide sorolható Méhes László rendezésében a már említett Édes Anna (2011), a Tartuffe (2012) és a Nóra (2018), valamint a Horgas Ádám rendezői irányítása alatt született Szentivánéji álom (2014) és Csongor és Tünde (2017). A műfajban a 2013-as Antigoné (r.: Rázga Miklós) tudott újat mutatni félig tragédiai, félig operai megközelítésével, illetve izgalmas homokanimációval kombinált mozgó díszletével. Az előadás sikeresen keverte a kísérletező formákat a klasszikus „olvasmányadaptáció” típusú színrevitellel. Az ugyanebben az évben bemutatott A kőszívű ember fiai (r.: Böhm György) viszont klasszikus romantikus színműként került színpadra.

Bánk bán, r.: Vilmos Noémi. Fotók: Mihály László

A felnőtteknek szóló előadások zöme egy-két évadon keresztül közepes sikerrel maradt műsoron. Két előadásról szóló kritikámat tudom itt felhozni az olvasó informálására: a Veszedelmes viszonyokról[2] és a Magyar Elektráról[3] értekeztem bővebben (sajnos a helyi sajtóban is ritka a PNSZ előadásairól szóló kritika), és egyik sem magas szakmai színvonala miatt maradt meg emlékezetemben. Mindkét előadás fő problémája a saját jelenünkre való reflektálás, illetve a kérdésfeltevés és kockázatvállalás teljes hiánya. Legyen szó a #metoo-mozgalom hatásairól vagy nemzeti identitásunk válságáról és az ország megosztottságáról, a PNSZ előadásai rendre lesöprik magukról az áthallás, a színpadra adaptált művel folytatott párbeszéd lehetőségét.

Akadtak azért olyan előadások is, amelyek a bemutatásuk idején valamennyire képesek voltak megmozgatni (nem csak) a pécsi közönséget. A 39 lépcsőfok című krimi-vígjáték (r.: Horgas Ádám) például nagy sikerrel futott 2013 és 2018 között, számos alkalommal vendégszerepelt, és díjakat is nyert (2014-ben a Városmajori Színházi Szemlén a közönségzsűri díja, 2015-ben a Humorfesztiválon a legjobb nagyszínpadi előadás díja). Az előadásban a társulat négy színésze (Köles Ferenc, Darabont Mikold, Széll Horváth Lajos, Mikola Gergő) harminc szerepet játszott valóban szórakoztató módon, ügyesen kihasználva a modern színpadtechnika nyújtotta lehetőségeket.

Szintén kiemelkedő sikert aratott 2016-ban az Addikt (r.: Anger Zsolt). Talán ez volt az egyetlen olyan bemutató a Rázga-éra alatt, amely az épület falait áttörve igazi városi eseménnyé nőtte ki magát, és azokat a pécsieket is a színházba csábította, akik akkor már évek óta elkerülték annak nézőterét. Ezt a városi szintű érdeklődést jelzi, hogy az előadás 2016-ban a Made in Pécs magazin éves díjkiosztóján elnyerte „Az év művészeti eseménye” elismerést. Az előadást azóta is minden évadban műsorra tűzi a színház, valamint többek között a budapesti Nemzeti Színházba is meghívták. Anger Zsolt többször visszatért rendezni Pécsre az utóbbi években (A diszpécs®, Edith és Marlene, Fúrnitúr), ezeket a produkciókat azonban már közel sem kísérte akkora figyelem, mint az Addiktot, amelynek sikere ugyan tagadhatatlan, jelen sorok szerzője cinikus keserűségében akkoriban mégis ezt jegyezte fel róla: „…az előadás maga a legrosszabb amatőr előadások élményét idézte, rettenetesen megírt dialógusokkal, céltalanul, minden belső motiváció nélkül játszó színészekkel, a függőség felszínének együttérzést teljes mértékben nélkülöző kapirgálásával. A Pécsi Nemzeti Színház színpadán persze már ez is elég ahhoz, hogy a közönség felkiáltson: »Végre, valami új!« – és meg is hálálja.”

„Bérletbe nem tennék kísérletezést” – írja Rázga 2010-es pályázatában. És az utóbbi időszakban valóban nem a kísérletezés jellemezte a Pécsi Nemzeti Színházat, ugyanakkor erre is akadt példa. 2011-ben a fiatal rendező, Dömötör Tamás elképzelésében a pont com című előadás színpadán egyetlen színész játszott, minden más szereplő virtuálisan – de élőben –, kivetítőn volt jelen. 2015-ben a színház az N. Szabó Sándor teremben (stúdiószínpad) helyet biztosított a Börtönszínház és az Üres Tér Társulat Vojcek -körforgás- című előadásának, amely fogvatartottak közreműködésével gondolta újra Büchner Woyzeckjét. 2018-ban a k2 Társulat alkotópárosa, Benkó Bence és Fábián Péter írta és rendezte a Mecseki tigris, vagy amit akartok című, pécsi témájú előadást a Kamaraszínházban. Az eredmény egy kaotikus-kakofón, szórakoztató színpadi kísérlet lett változó színvonalú jelenetekkel és színészi teljesítményekkel. De létrejötte a színház életében mindenképp fontos eredmény volt: egy improvizációra nyitott, független társulat tevékenysége, munkamorálja és -módszerei új színt hozhattak a megfáradt, évek óta ugyanazokkal a rendezőkkel dolgozó társulat mindennapjaiba. Ugyanebben az évben került bemutatásra Czukor Balázs rendezésében Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című némajáték, amely szintén izgalmas játéklehetőséget kínált a színészeknek.

Az elmúlt tíz évben mind a társulat, mind a színházban dolgozó rendezők köre stabil volt. A prózai tagozaton személyi változások alig történtek. A vidéki kőszínházak viszonylatában is nagyon kis létszámúnak számító társulatot végül a 2019/20-as évadot megelőzően bővítették hét fiatal színésszel, akik mindannyian a Kaposvári Színművészeti Egyetem végzős hallgatóiként kerültek a színházhoz. Jelenleg velük együtt összesen huszonnégyen alkotják az állandó prózai társulatot.[4]

Rázga körül kialakult egy olyan rendezői kör is, amelynek tagjai évadról évadra szállítják a színház jelenlegi arculatába illeszkedő darabokat: Méhes László, Horgas Ádám, Böhm György, Nagy Viktor, Anger Zsolt és maga Rázga Miklós is rendszeresen rendez a színházban. Mint fentebb már láttuk, Méhes László sokoldalú rendezőként a klasszikus színművektől a musicalen és az operetten keresztül a filmadaptációkig szinte minden műfajt érint. Horgas Ádám állandó alkotótársa Horgas Péter díszlettervező, előadásaikat grandiózus díszlet, mesevilágot idéző, sokszor giccsbe hajló látványvilág jellemzi (Szentivánéji álom, Csongor és Tünde). Böhm Györgyöt elsősorban gyerekeknek szóló musicalrendezéseiről ismerheti a pécsi közönség (A dzsungel könyve, Meseautó, A padlás). Rázga amellett, hogy rengeteg előadásban játszik, elsősorban klasszikus műveket állít színpadra (Antigoné, Magyar Elektra). A női alkotók bevonásában nem jeleskedett a PNSZ az elmúlt tíz évben. 2013-ban Naszlady Éva rendezte meg az Ágacska című zenés mesejátékot, Rázga ezután legközelebb csak 2020-ban kért fel női rendezőt egy előadás létrehozására: Vilmos Noémi egyetemi hallgató Bánk bánjától a színház másnap közleményben határolódott el.[5]

Az elmúlt tíz évben a színház nem alakított ki élő kapcsolatot a város többi állandó színházával, bábszínházával, a pécsi független színházi alkotókkal. Nem tudja megszólítani a pécsi értelmiséget, nem kínál alternatívát az új színházi formákra vágyó helyi közönségnek. Hosszú évek óta képtelen a változásra. Teszi mindezt a város abszolút központjában. A gyönyörű, patinás épület a főtértől alig egy percre, a Színház téren helyezkedik el. A város szívében, mondhatnánk. A vérkeringésnek azonban hosszú ideje nem része. Ideje lenne visszakapcsolni.

[1] Ennek lehetséges oka, hogy az új városvezetés sem vele képzelte el a színház jövőjét. Erről bővebben Péterffy Attila polgármester a pécsma.hu-nak adott interjújában olvashatunk: pécsma.hu, 2020.11.17.
[2] „Vánszorgó viszonyok”, szabadpecs.hu.
[3] „?Jó jó, de mitől magyar??”, szabadpecs.hu.
[4] Arató Ármin, Bera Márk, Bergendi Barnabás, Darabont Mikold, Fekete Gábor, Füsti-Molnár Éva, Götz Attila, Györfi Anna, Illés Alexa, Józsa Richárd, Köles Ferenc, Lipics Zsolt, Németh János, Sólyom Katalin, Stenczer Béla, Stubendek Katalin, Széll Horváth Lajos, Takaró Kristóf, Tóth András Ernő, Rázga Miklós, Unger Pálma, Urbán Tibor, Vidákovics Szláven és Vlasits Barbara.
[5] ARADI Hanga Zsófia, „Nyolc trágár szó a zsarnokságról”, szinhaz.net, 2020. október.