Az előadásnak köszönhetően a Nagyerdei Stadion, a pitiáner magyar jelenben meglehetősen szűkös értelmezési tartománnyal bíró talált tér jelentése kibővült, társadalmi hasznossága pedig jócskán megnövekedett.

Szoktatom szívemet ­– már nem a csendhez, hanem vissza a színházhoz. Fülhallgatóval, mobiltelefonnal, séta- meg vitrinszínházzal, cirkusszal hibridelt városi szabadulószobával. (Az Idővonal és a cirQular című előadásokról itt és itt olvashatják Bogya Tímea Éva kritikáit.) Köztereken. Teljes egyedüllétben meg társas magányban. Látható meg láthatatlan nézőként, megfigyelőként és résztvevőként. Vágyam sincs világos kora estékből bemenni a fekete falú színháztermekbe, meg valahogy az is jobban érdekel, mit gondol korban valamivel és jóval alattam levő generáció a világról, mint a nagy öregek morfondírozása arról, mi romlott el, ki rontotta el. A fiatalok deklaráltan nem a spanyolviaszt akarják föltalálni, és azt sem állítják, hogy a zsebükben van a bölcsek köve. Ha lehetőséget kapnak, nem színházi statementre törekszenek, hanem kételyeiket vállalva invitálnak közös szellemi kalandra. A rutinos és/vagy kényszeres önmegmutatás helyett a süvöltő alkotásvágy címkéje van az előadásaikon. Nem a nagy, hanem a lehető legalkalmasabb formát keresik. A helyzetből indulnak ki, ahhoz alkalmazkodnak anyag- és térhasználatukkal.

Csokonai Színház: Hamlet. Derencsényi István fotói.

Mindezek az általánosságok a debreceni Csokonai Színházban a két járványhullám között, 2020 augusztusában bemutatott, idén ismét játszott Hamletre a konkrétumok szintjén is igazak. A felújítás miatt bezárt színházépület tavaly is adottság volt, az évszak miatt nem konvencionális helyszínben kellett/lehetett gondolkodni, és mint az kiderült, a rendező, Éry Franciska felkérésének – némi képzavarral – kőbe vésett része volt a fülhallgató és a távolságtartás. Jelenléti színház, analóg forma, mégis egy olyan tartomány, ahol kevés utazó járt. A néző nyitottan, kíváncsin csatlakozik a kalandba, és örömmel számol be élményeiről, mert egy pillanatig se érezte magát elveszettnek.

Az előadásnak köszönhetően a Nagyerdei Stadion, a pitiáner magyar jelenben meglehetősen szűkös értelmezési tartománnyal bíró talált tér jelentése kibővült, társadalmi hasznossága pedig jócskán megnövekedett. (Az idei, digitálissá alakult Deszka Fesztiválon ez aztán különösen igaz, hiszen a meghívott előadásokat a kezdőkörben elhelyezett kivetítőkön nézhették az érdeklődők.) A játéktér a stadion előtti épület alsó, üvegfallal borított részén, a sajtó- meg a csapat- és játékvezetői bejárat között, a nézőtér pedig a stadion előtti füves területen van. Bár a színház közönségforgalmi tere egy kordonnal elkülönül a városi köztértől, és az előadást teljes értékűen csak a néző-nézők élvezhetik, mégsem válnak el markánsan a határok. Az arra sétálók vagy futók meglepett vagy érdeklődő pillantásokat vetnek, van, aki hosszabb-rövidebb időre megáll, és úgy nézi az előadást, mint egy némafilmet. Pedig a játék egyáltalán nem némafilmesen expresszív, nem használnak kitett gesztusokat. Érintés, tekintetváltás, közvetlen fizikai interakció nincs a színészek között. A fülhallgatóban realista a hangjáték, és nem aláfestő vagy illusztratív, hanem érzékítő, zsigerig hatoló Bocsárdi Magor zenéje és sound designja. Hallgatózó voyeurökké válunk, a legszabadabb gondolatoktól a legnagyobb önhazugságokon át a leginkább titkolni akart tettekig ennél közelebb nem juthatunk mások életéhez. (Ez a hangosítók nélkül semmiképp nem valósulna meg nekik. Egy gyors főhajtást tegyünk előttük is.)

Magánéleti tragédiák tanúi leszünk, a kétszintes térben megteremthető hierarchikus viszonyt – fönt Gertrud, Claudius, Polonius, lent Hamlet és Ophelia – kizárólag innen érdemes olvasni. Itt minden hideg, élesen megvilágított. Jelzésszerű, határolatlan a saját tér – Hamletnek könyvkupac, Opheliának virágok –, zugok híján elbújni lehetetlen. Itt megfigyelnek és lehallgatnak. A szomszéd, fallal elválasztott, mélységében használt térrész a spiritualitásé, amit sötétség vagy derengés tölt be. Itt jelenik meg villódzó fények képében a Szellem, itt gyónna és imádkozna Claudius, ide kerül Polonius holtteste egy fekete zsákban. A kint, a stadion előtti közvetlen placc a kívülről érkezőké, a plebsé. Két asztalkán adják elő „faszán, lazán”, zörgő, csörgő és csengő eszközeikkel – és ezáltal nem csupán a rádiójátékos effekteket, de még a japán színház zenei kíséretét is megidézve – a dándogok névre hallgató, kéttagú színésztrupp tagjai az Egérfogó-jelenetet, és a szurkolói tribünökhöz vezető feljáró alatt ássa a sírt a Summertime-ot énekelgető egyetlen Sírásó. Őt már közelről szemlélhetjük, ha tetszik, akár a fülhallgatót is letehetjük. Köztünk már nincs fal, vele már hallótávolságban vagyunk.

A felüljáró hídján át, fekete női árnyat követve, a szurkolói szektorban ér véget az előadás. A tér egyik oldalán pásthosszban elhelyezett székek a nézőknek – hiszen párbajra érkezünk –, szemben Gertrud, Claudius, két mikrofon. Már fülhallgató nélkül vagyunk, mi, nézők is visszatértünk a világ hangjaihoz, csöndjeihez. A vívás fehér vívóruhában, sisakban, stilizált koreográfiával zajlik, s bár a felek és pengéik alig érnek egymáshoz, a léptek zaja, a fegyver suhanása természetes hangkulisszát teremt, ezt egyszerre erősíti fel és távolít tőle el a keleti színházból elkölcsönzött technika.

Az előadást hét színész játssza, érezhetően nagy játékkedvvel, igazi ensemble-ként, rendezőre és egymásra hangolódva. Rózsa László Hamletje nem cinikus-manipulatív, inkább jó-rossz döntéseivel együtt sodródó. Mészáros Ibolya Opheliaként az engedelmesség pasztelljéből jut el a halálos őrületig, amit feketében (póló, tüllszoknya, bakancs) üvölt egy virágcserépből kinövő mikrofonba üvölt, majd csöndesen bebújik ugyanabba a fekete hullazsákba, amelyben apja fekszik. Brutális, profán, elemelt és teljesen logikus. Claudius Bakota Árpád alakításában az ölébe pottyant lehetőséget kényelmesen megragadó férfi, aki nem különösebben hataloméhes, semmilyen értelemben nem ragadozó, inkább praktikus, mint puhány. Tartásos, de a palotában nem szabad Varga Klári Gertrudja. Elfojtott szenvedélyeinek, a test vágyainak nem élhet, az egyetlen ilyen alkalmat is ellehetetlenítik (Polonius betoppanásakor már-már megszégyenül), hiszen egy uralkodói párnak állandóan rendelkezésre kell állni. Ő vezet át az utolsó jelenethez, sziluettjét sok méterről követjük. Amikor szemből látjuk, fia párbajára várva, az asszony már egészen máshol jár. Zavartság és félelem keveredik testtartásában, tekintetében, mint akit három halott, férje, a jelenlétében megölt Polonius és az öngyilkos Ophelia árnyai kísértenek. Kránicz Richárd Poloniusnak, korának, apaságának, társadalmi pozíciójának csak a körvonalait tudja adni, Horatio már csak életkorban is közelebb áll hozzá. Gelányi Bence a Színészt és a Sírásót egyaránt a bölcsesség és a humor színeiből keveri ki. Tolnai Hella Laertes-e nem lesz bátyból nővér. A vívás kezdetén a „Gyere, felség!”-re „Gyere, hölgyem!” a replika, s abban a pillanatban, amikor cselből Hamlet Laertes mögé kerül, egykori sértettségét – „úgy kezelsz, mint egy kisfiút” – pedig bosszúvá transzponálja, a színészek biológiai neme érdektelen marad. Laertes karakterét kizárólag az apa elleni moderált lázadás, a családhoz való ragaszkodás és az igazságvágy határozza meg.

A mérgek működnek, Horatio az egyetlen túlélő. Ahogy nem jött Rosencrantz és Guildenstern, úgy nem érkezik meg Fortinbras sem. Adorján Beáta rendkívül pragmatikus dramaturgiai beavatkozásai következtében nem csupán szereplők, de a hatalomtechnikai machinációk eltűnnek a drámából. Amit szűk 90 percben látunk, az egy kommunikációképtelen, egyre inkább önmagába záródó család önfelszámolása. Hogy ez történetesen egy uralkodócsalád, teljesen mellékes.

Mi? Shakespeare: Hamlet, Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával
Hol? Nagyerdei Stadion, Debrecen
Kik? Csokonai Színház, Debrecen. Rendező: Éry Franciska Szereplők: Bakota Árpád (Claudius / Szellem hangja), Varga Klári (Gertrud), Rózsa László (Hamlet), Mészáros Ibolya (Ophelia),  Kránicz Richárd (Polonius), Tolnai Hella (Laertes/ Második színész), Papp István (Hírmondó), Gelányi Bence (Marcellus,Első színész/ Sírásó/Bíró), Papp István (Hírmondó, hangfelvételről)