A családállítás kölcsönvett technikáját remekül használja a játék, Beaumarchais történetei alkalmasak is egy-egy hős számonkérő vagy elbocsátó-megbocsátó jellegű megidézésére. S közben persze, míg Almaviva ténykedését járjuk körbe, föltárul saját, rétegzett életünk ezer elbukási lehetősége is, úgy, hogy végül „nagy expozíciót érezzünk” a megbocsátásra.

Friss, erőteljes színház ez a fehér-sárga-fekete színű, háromszoros Figaro. Bár a címben – igen helyesen – Figaro szerepel, az est során lényegében Almaviva gróf szenvedelmes családi életének alakulását követhetjük, úgy, ahogyan még nem tehették mások. Olyan volt már, hogy három egymást követő estén kerültek színre ezek a különböző zenei anyagú, de kapcsolódó cselekményű operák, az egy estés megoldás viszont hazai találmány. A három ügyesen megnyirbált és egymásba tolt Beaumarchais-darabból, illetve a rájuk írt Mozart, Rossini és Milhaud operák részleteiből összeillesztett, önálló mondanivalóval bíró produkciót három alkotó tervezte meg: Dömötör András, a rendező, Litkai Gergely, a keretjáték írója, és az átkötő zenéket szerző karmester, Cser Ádám. A dalszövegeket Máthé Zsolt írta, a dramaturg Bíró Bence volt.

Magyar Állami Operaház – Eiffel Műhelyház: Figaro3. Fotók: Bercz Valter / Magyar Állami Operaház

Nézzük, miből is gazdálkodhattak kortársaink, a FIGARO³alkotói. Az órásmesterként és zenészként is kiváló képességű Beaumarchais, bekerülvén a királyi udvarba, érzékeny kapcsolatokra és jelentős vagyonra tett szert, ám zűrös ügyei miatt hamarosan börtönbe került. Ahogy szabadult, 1774-ben megírta a korrupciós ügyeket kiteregető emlékiratait, s ez olyan népszerűséget hozott neki, hogy még királyi kegyelmet is kapott. 1775-ben írta meg a Sevillai borbély című darabját, 1778-ban pedig az annak folytatását jelentő Figaro házasságát. Tizennégy év múlva, 1792-ben pedig megszületett Az Almaviva család regénye alcímű trilógia harmadik darabja, a Figaro házassága után húsz évvel később játszódó A bűnös anya című erkölcsi dráma (!). Ennek közel sem volt akkora sikere, mint a komédiáknak, de a mű dramaturgiatörténeti jelentősége máig foglalkoztatja a szakembereket. Beaumarchais tudniillik úgy érezte „új formák kellenek”, s már 1767-ban terjedelmes esszét szentelt a „komoly dráma” általa elgondolt műfajának. A kortársait megtermékenyítő eszmét aztán nem ő vitte sikerre, de újító törekvése elősegítette a majdani polgári dráma megszületését. Komédiái viszont azonnal sikert arattak, mi több, sokan meg is zenésítették azokat. (Saját, témába vágó nyilatkozata világszerte ismert: „Ami annyira hülye, hogy nem lehet elmondani, azt még mindig el lehet énekelni”.)

A megzenésítők sorában Paisiello volt az első jelentős alkotó, ő 1782-ben, ismeretlen szövegíró segítségével komponált operát A sevillai borbély címmel. Ezt látta Bécsben, 1783-ban Mozart és Da Ponte, s azonmód kedvet kaptak a folytatásra. 1785-86 során Mozart meg is írta a Figaro házasságát. Telt az idő, s az idős Paisiello, gondolván, hogy az ifjú Rossini úgysem érheti őt utol, engedélyt adott a feltörekvő muzsikusnak a „Sevillai” újbóli megzenésítésére, mondván, nem lesz abból semmi. Tévedett. 1816-ban Rossini új operáját ünnepelte egész Róma. A trilógia harmadik darabját, a sötét hangulatú A bűnös anya címűt Darius Milhaud, az igen termékeny francia zeneszerző felesége fedezte fel és alakította librettóvá. Milhaud sötét operájának 1966-ban volt a párizsi bemutatója. Előttünk van tehát az Almaviva trilógiának az a három operafeldolgozása, melyek egybegyúrása és keretjátékkal való ellátása révén, A francia múzsa szezonjának végén megszületett a FIGARO³, ez a meglepően üde  és csúfondárosan okos operamix.

A premier közönsége egyelőre későn meri észrevenni, hogy tényleg megszólítják. Pedig megszólítják! Először rövid, három tételes kóstolót kapunk az est rétegzett stílusából. A két oldalt magasodó, sötéten aranysárga falak között, óriás fekete háttér előtt, hófehérbe öltözött, népes szereplőgárda jelenik meg. Almaviva és Rosina egybekelése után Figaro és Susanna lakodalmát látjuk, majd Rosina és Almavia későbbi érzelmi háborújából következik egy részlet, s bejelzi magát egy, az eddig hallottaktól erősen elütő zenei stílus is, a Milhaud opera dallamai következnek.

Horváth Jenny impozáns, forogni, ernyedni, felvidulni és elkomorodni, s így minden jelenetet könnyedén kiszolgálni képes díszletében Nagy Fruzsina szellemes és groteszk jelmezeit viselik a játszók. Az első meglepetést az okozza, hogy amint a kezdés derűs percei komolyabbra válnak, a habfehér ruhák lehámlanak az énekesekről, s egy pillanat múlva minden fontos alak feketébe öltözve áll előttünk. A későbbiek során, a Baumgarten Sándor világítástervező segítségével sokszor szinte ragadós sárgára világított térben, egyre nő az ólomsötét óriás golyóbisok, fekete léggömbök és szürke árnyékok aránya. Egészen addig tart ez, amíg a keretjáték bizarr kódája el nem kezdődik, amikor is egyetlen leheletre kezd el tarkállani a színpad, s az élénk színű ruhákba bújtatott, nyüzsgő-mozgó énekeseknek köszönhetően változik át a tér vadvirágos méhlegelőt idéző, ironikus és mégis testvéri boldogságot árasztó birodalommá.

Élet van a színpadon, s a játékba bevont karmesternek köszönhetően, a zenekari előtérben is. Szegedi Csaba termetes, csapodár Almaviva grófja képes megmutatni a figura emberi gyöngeségét, Fodor Gabriella fájdalommal teli Rosina grófnéja pedig az est egyik legszebben kidolgozott alakját hozza elénk. Kettejük köré csavarodik a többiek élete. Szemere Zita Susannája és Cser Krisztián Figarója tulajdonképpen rezonőri feladatokat lát el az újonnan összevarrott cselekmény szélén, de ezt elegánsan, jókedvvel teszik. Cser Krisztián áradó ereje, rugalmassága és kapcsolatteremtő képessége sokban hozzájárul az est sikeréhez, s nem jelent gondot, hogy aktuálisra átírt szövegű áriái a megszokottnál kissé mélyebb hangfekvésben szólnak. A mindenkori főgonoszt a ragyogó Cseh Antal játssza és énekli, magát nem kímélő módon, végtelen humorral, kacsakövér, sárga „Dzsaba” szerelésben, mint Bartolo doktor, és a Milhaud jelenetek lányt követelő Bégearrs-ának alakjában.

A két részes este során egyre fontosabbá válik A bűnös anya epizódjaiban már jobbára csak holtában emlegetett, ám de addig nagyon is élő teremtmény, Cherubino, a szereleméhes ifjú alakja. Be kell vallanom, egyre nagyobb elragadtatással néztem és hallgattam Kálnay Zsófia colstok-mozgású, tág tekintetű Ganymedes figuráját, s alig várom, hogy lássam még valamiben. De nem csupán őt kell megemlíteni, ha a szereplők színészi jelenlétére gondolunk. Rendre olyan erős kapcsolati háló szövődik az énekesek között, amihez hazai operaelőadások során nemigen szoktunk hozzá. A szerelemmel kevert erotika és a vele járó kozmikus zavarodottság pompásan fonódik össze, s bár szövegileg kissé egyenetlen a végeredmény (a magyar dalszövegek prozódiája az énekeseket és a hallgatóságot is próbára teszi olykor), zeneileg mindvégig magával ragadó, s látványban is élvezetes az este. Sírni is kell, röhögni is.

S elérkeztünk a mostani játék főszereplőjévé avanzsált figurához, a Tarjányi Tamás által játszott Léon alakjához, és a Süle Dalma e.h. által énekelt Florestine-hez. Kettejük között valami szerelemféle szövődne, de ennek kiépülése folyton megbicsaklik. Az hamar kiderül, hogy Florestine nem csupán gyámolított leánya az ingatag Almavivának, hanem bizony természetes gyermeke, s végül azt is megtudjuk, hogy Léonnak, Rosina édes fiának ki az édesapja. Nem árulom el.

Viszont erre épül az egész, gonoszul szellemes keretjáték, mert Léon megoldást keres a problémáira, s ezért befizet egy manapság divatos, drága terápiára. Felkeresi a csúcstechnikákat alkalmazó Quantum Családi Egyensúly Központot, hogy kiderítse, vajon miért utasítja el őt a szerelme. Itt egy Sztankay Orsolya által alakított, Matusek Gyöngyi nevű, meglehetősen sprőd terapeuta veszi kezelésbe, a többiek asszisztáló segítségét kérve. Azt ígéri, az lesz a megoldás, ha fényt derítenek mély, generációs titkokra és elhallgatott tényekre. Afféle „apád, anyád ide jöjjön!” varázsigére működtetett, Bert Hellinger féle családállítási szeánsz karikatúrája a keretjáték alapja, amit egy frenetikus filmecske is kiegészít (videó: Czeglédi Zsombor). A lelki problémákat nagyüzemileg orvosló pszichiátriai trösztöt tudniillik hajdanán a most csak hologramformában megjelenő, de még most is vaskézzel uralkodó, nagytermészetű Kántor Csaba (Rudolf Péter) alapította, ez a tehetséges tróger, aki annak idején fölcsinálta a fél fővárost. Kántor Csaba, szellemkép formájában bennünket is megszólít időnként, s úgy mutatja be birodalmát, ahogyan a mai Magyarország fölszentelt maffiózói beszélnek magukról és alattvalóikról. Rudolf Péter – Litkai Gergely szövegére – megteremti mindannyiunk hátborzongató Kántor Csabáját, olyan erővel, hogy csak imádkozni tudunk, le ne jöjjön a képernyőről. Nos, nem jön le, de azért folytatódik, amint az kiderül a későbbiekben.

A családállítás kölcsönvett technikáját remekül használja a játék, Beaumarchais történetei alkalmasak is egy-egy hős számonkérő vagy elbocsátó-megbocsátó jellegű megidézésére. S közben persze, míg Almaviva ténykedését járjuk körbe, föltárul saját, rétegzett életünk ezer elbukási lehetősége is, úgy, hogy végül „nagy expozíciót érezzünk” a megbocsátásra. Talán nem véletlenül jutott eszembe épp Zuboly szövege. Ezt a Dömötör András által rendezett, sokak által formált és sikerre vitt estét összességében ugyanaz az életerő és ugyanaz a szeretettől áthatott, felismerő szomorúság jellemzi, mint a Szentivánéji álmot. S ez nem kevés.

(A produkció a 2021/2022-es újranyitó évad részeként, 2022 májusában, hat alkalommal lesz látható.)

Mi? Figaro³  A sevillai borbély / Figaro házassága / A bűnös anya

Hol? Magyar Állami Operaház – Eiffel Műhelyház

Kik? Rendező: Dömötör András. Szereplők: Tarjányi Tamás (Léon), Sztankay Orsi (Matusek Gyöngyi, terapeuta), Rudolf Péter (Kántor Csaba, videón), Cser Krisztián (Figaro), Szegedi Csaba (Almaviva gróf), Fodor Gabriella (Rosina grófné), Szemere Zita (Susanna), Kálnay Zsófia (Cherubino), Cseh Antal (Bartolo/Béggears), Süle Dalma e.h. (Florestine). Karmester: Cser Ádám. Szövegíró: Litkai Gergely, Dömötör András. Dalszövegíró: Máthé Zsolt.