Egy család sokféle lehet. Különbözhetnek a tagok létszámában, a nemek arányában, világlátásukban, és abban is vajon érdemes-e a történetüket színpadra vinni. A Szkéné két kortárs magyar darabot mutatott be tíz nap és megannyi apró eltéréssel.

Két művészeti alkotást összehasonlítani igazságtalan és felesleges, hisz mindegyik önmagában legitim egységet képez, saját metafizikai szabályokkal és értékekkel, az meg, hogy tetszik-e valami vagy sem, szubjektív és épp ezért lényegtelen.

Aki így gondolja, az valószínűleg nem olvas kritikákat, de legalábbis nem a valóságban él. Bármit bármivel össze lehet hasonlítani, például a pedofíliát a homoszexualitással. Poszt-igazság jelenünknek megvannak azok az előnyei, hogy azt mondunk, amit akarunk, szupervíziót megtagadó nézeteinkből pedig felépíthetjük magunk köré privát kis valóságunkat, melynek­- igény esetén – még csak metszéspontjai sincsenek mások realitásával.

De hogy létezik ennyi privát kis valóságbuborék egymás mellett ezen a limitált férőhelyes planétán? Vagy egy családi vacsoraasztalnál? Tasnádi István Kartonpapája, és a Háy János szövege alapján Bérczes László által rendezett Elem is ezeket a kérdéseket járja körül, csak valahogy teljesen más módon. A Kartonpapa egy nagyon specifikus helyzetből indul, mégis induktívan lő a magyar társadalom végtelenjébe, az Elem sokkal általánosabb és nagyszabásúbb igazságok nyomába szegődik, próbálkozásai viszont hangosan koppannak a díszletként szolgáló hatalmas fehér téglatesteken.

A június 13-án bemutatott Kartonpapa egy Dulux-reklám forgatási helyszínévé transzformálja a Szkénét.

Nézőművészeti Kft.: Kartonpapa. Fotó: Mészáros Csaba

Pintér Réka díszlete már az első másodperctől az illúzió szót üvölti a néző felé. Például mi más is lehetne a falon, mint egy Vénusz születése repró Botticellitől? Pszeudo-entellektüel belvárosi család. Az ajtó mellett ott a bicikli – kék, ahogy minden más is ­, már ebből tudod, kire szavazhattak.  A látvány egyébként az egész előadás során minden plasztikussága ellenére annyira élő, hogy végig a cselekmények szövetébe ágyazva létezik. Ebben, az otthon formába szilárdult, fröccsöntött masszában ül sztoikus flegmasággal Helga (Mosolygó Sára), aki a korai Avril Lavigne-re emlékeztet – a húszévesek az új tinédzserek.

Ez egyértelműen annak a liberális nevelésnek köszönhető, amiben a lányt a figyelemre vágyó, kihívóan viselkedő anya, Judit (Parti Nóra), és a tutyimutyi, kasztrált apa, Károly (Scherer Péter) részesítették. Ezt Évától (Udvaros Dorottya), a férjét nem gyászoló, hanem kartonfigurával helyettesítő nagynénitől tudjuk meg a mindnyájunk által rettegett jelenség, a családi vacsora keretei között. Ebben a világban ugyanis már a férfiak is nők, mert „borotválják a lábuk közit”, és Brüsszelben a transzvesztiták pedig a mi adónkból simogatják a migránsokat.

Az ő fia Zsolti, a princípiumok beteljesítésének remekbe szabott eredménye, a konzervatív nevelés komplexusoktól remegő produktuma. Varga Ádám mintha egyenesen az Egyetem térről sétált volna a deszkákra. Szánalmassági faktorát a koronavírus miatt érzett félelmének abszolút túltolása emeli művészi magasságokba. Érdekes látni, ahogy a pandémiához való hozzáállás már színházi eszközként is a karakterek bizonyos személyiségjegyeinek indikátoraként jelenik meg. Ő egyébként valószínűleg a legkomplexebb lénye a Kartonpapa-univerzumnak. Az előadás utolsó pillanatáig képtelenség eldönteni, hogy az incesztus gondolata izgatja, vagy meleg, vagy egyébként egy teljesen átlagos srác, akit csak megtört az élet.

Nézőművészeti Kft.- Szkéné Színház: Kartonpapa. Fotó: Mészáros Csaba

Tasnádi egy asztalhoz ereszti a liberális és a konzervatív családtípust, és hagyja, hogy elvégezzék a dolgát. Pontosan az történik, amire számítunk. Udvaros még egy korty pálinkát nem ivott, de már nagyobb a szópárbaj, mint egy Telex-cikk kommentszekciójában – a színvonal ijesztően hasonló. Ez rengeteg olyan komikum forrása, amit akár oldalakon át lehetne ecsetelni, de jobb élőben látni.

A színészeken látszik, hogy nem sötétben tapogatóznak. Kívül-belül ismerik az általuk játszott karaktereket, de mivel sztereotípiákat testesítenek meg, nehéz őket valóságos embernek látni. Még akkor is, ha a valóság embereit pont ugyanígy látjuk. Ignjatovic Kristina jelmezei a szereplőket kortárs „archetípusokká” nemesítik. Nem merülhet fel kérdés, miért így öltözött fel Zsolti, vagy miért ilyen ing van Juditon. Mert ha rájuk nézünk, tudjuk, mást nem is vehettek volna fel.

Az Elem tíz nappal később debütált ugyanezen a színpadon. Az első kép nagyszabású és ígéretes, egy lepedő alatt Kerekes Éva fekszik a hatalmas, fehér téglatesten, akár egy  Bernini-síremlék. Ez a téglatest lesz aztán minden a világban, amit Cziegler Balázs vizionált. Kórházi ágy, átlagos ágy, túlvilág, mindenféle tereptárgy, amire ülni vagy feküdni lehet. A színház nem film. Nem kell mindent a néző szájába rágni. Használja legalább itt a képzeletét. Felmerül viszont a kérdés, hogy a szomjazott minimalizmus mikor csap át ingerszegénységbe. Monokróm díszlet, érdektelen öltözetbe bújt emberek, monoton cselekmény, hétköznapi téma – ezen Rozs Tamás csellóbetétei próbálnak színesíteni.

Szkéné Színház: Elem. Fotó: Gálos Mihály

Idősödő pár egyik tagjának még idősebb édesanyja a kórházban haldoklik. Ez lehetőséget biztosít a párnak egy sor összeveszésre, nosztalgiázásra, filozófiai nézeteik ütköztetésére. Majd elsötétül a színpad, szemből érkezik a megvilágítás, és ugyanazok az emberek kicsit más pozícióban, árnyalatnyival különböző hangon ugyanezt csinálják. Hamar kiderül, hogy ők most már nem azok, akik eddig voltak, hanem a kómában fekvő idős hölgy kórterme helyett már az agyában járunk. Most ő van ott, meg az ő rég halott férje. De ez teljesen mindegy, hisz pont ez a lényeg, hogy lássuk, tök mindegy, hogy másokról van szó, ők egyébként ugyanazok. Aztán a fények is egyre kevésbé változnak a jelenetek között, a színészek feladják az árnyalatnyi hangkülönbségeket is, és minden összefolyik. Hogy most ki haldoklik, meg kinek van a négy helyett csak három szék az ebédlőasztala körül – mindegy is.

Kerekes Éva és Mucsi Zoltán elvesznek a színpadon. Kerekes sokat sír, hüppög és szipog, ezek viszont annyira nem tűnnek valóságosnak, hogy az már zavarba ejtő. Olyan mintha egy magánembert játszana, aki épp színészkedik. Mucsi Zoltán sztoikus, fáradt férj, aki válaszolgat felesége hangulatingadozásaira. Vannak poénos megszólalásai, de már egyre sem emlékszem. Mucsi egyébként (videóbejátszásról) a Kartonpapában is megjelenik. Ő Miklós, utána maradt az a tátongó űr, amit a kartonfigurával próbálnak betölteni. A  videókon olyan, mint egy honatya szobra: szigorú, félelmet és tekintélyt parancsoló, maga az időbe szilárdult társadalmi rend.

Szkéné Színház: Elem. Fotó: Gálos Mihály

Az Elem lassú hömpölygéséhez viszonyítva a Kartonpapa kaotikus robajlás. Két ember lassú andalgása helyett ott öt, mérgezett egér módjára rohangáló ember őrjöng a figyelmünkért.

Bár Tasnádi darabja egyértelmű sztereotípiákra épít, él a rendelkezésére álló szereplők számával, mindenkire a társadalom különböző árnyalatait szabja. Háy és Bérczes egyetlenegy nőt irányítanak, de azt legalább olyan egydimenziósan teszik, mint annak a rendje. A feleség archetípus, aki iránt férje érez valamilyen kellemes nosztalgiát, de azért igazán nem más csak, mint érzelmi teher.

Kerekes karaktere rikácsol a figyelemért, folyamatosan ellentmondásba keveredik önmagával, szépeleg, affektál, nincsenek súlyos gondolatai vagy belső értékei, csak a férje jelenlétében és vele interakcióban képes létezni. Őt természetesen folyamatosan hülyeségekkel zaklatja, csak rosszul megválaszolható keresztkérdésekkel traktálja, reakció híján pedig kicsavart mondatokat ad a szájába. De jót is nevetünk, mert hát nem ilyenek a nők?

Itt enyhe párhuzamba állítható az Udvaros által megformált Évával. Ő beleroppant férje elveszítésébe, képtelen tekintélyszemély nélkül létezni, ezért felépít egyet magának. De ezt drámaian teszi. Megvetjük, gyűlöljük, kicsit félünk tőle, aztán akkora szánalmat érzünk iránta, hogy az már majdnem abszurd rokonszenvbe csal minket.

Az eltérő nőképek eltérő házasságokat feltételeznek. Míg a Kartonpapában ezek főleg társadalmi kontextusban bontakoznak ki, az Elemben sokkal intimebben, belülről figyelhetjük meg a heteroszexuális-monogám interakciókat. Megjelennek nagyon komoly témák, persze, hisz az egész darab egy nagyon komoly téma köré szerveződik – a meghalás aktusa köré. Betegségek, a test lassú hanyatlása, kórház. Azonban így, egy masszív pandémia után, ahol minden lehetséges fórumon ugyanezek a témák ömlöttek ránk, a rettegés valami cinikus kérget vont lelkünk köré, és ezek a gondolatok nem lépik át az ingerküszöbünket.

Mégsem mondanám, hogy az Elemben a filozófia lenne előtérben. Ennél sokkal mundénabb dolog. A heteroszexuális monogámia. Az ingerszegény látvány, a hétköznapi téma furcsa általános jelleget sugároz. Mintha ez lenne az alap. Az, hogy így is-úgyis ez történik majd velünk. Mindenkivel. Olyan ez, mint egy 85 perces előzetes többévtizednyi házassághoz, hogy még időben eldönthesd, inkább egy másik filmet választasz. Prevenciós anyagnak igen hatásos, de valószínűleg csak heteroszexuális, bizonyos kort már betöltött emberek képesek élvezni. Mondanivalója valahogy úgy foglalható össze, hogy bár azt hisszük, mind egyedül halunk meg, ha eleget éltünk monogámiában és megfelelően internalizáltuk a másik ember lényét, még halálunk után sem élvezhetjük az örökkévalóság békés csendjét.

A Kartonpapa groteszk alaphelyzete, gyermeteg látványvilága és komolyan vehetetlen szereplői nem akarnak megugrani filozófiai magasságokat. Diszkófények, lézershow, vérfertőzés, promiszkuitás és tánc. Korunk népének magasra betonozott ingerküszöbét két lábbal tiporja. A színes káoszt aztán egyszer csak elvágják a kegyetlen valóság fizikai törvényei – mindennek helyre kell állnia úgy, ahogy volt, mert az igazsággal való szembenézés nem járható út a társadalom számára.

Mi? Tasnádi István: Kartonpapa

Hol? Szkéné Színház, a Szkéné és a Nézőművészeti Kft. közös produkciója

Kik? Rendező:  Tasnádi István. Szereplők: Udvaros Dorottya (Éva), Scherer Péter (Károly), Parti Nóra (Juci), Varga Ádám (Zsolti), Mosolygó Sára e.h. (Helga), felvételről közreműködik: Mucsi Zoltán

Mi? Háy János: Elem

Hol? Szkéné Színház

Kik? Rendező: Bérczes László. Szereplők: Kerekes Éva (Nő), Mucsi Zoltán (Férfi), Rozs Tamás (Zenész)