Többnapos felkészülés után végül beavatottként vehettem részt a Boráros téri igehirdetésen, amely az elkerülhetetlen Eljövendő Esemény kapuja volt. Legalábbis ezt mondták.

Hollow: 〜↻ʂúçʂ. Fotó: Varga Orsi

Noha a színház egyes formái (egyes színháztörténeti narratívák szerint) a vallásos rituálékból erednek, ez korántsem tűnik egy problémátlan szülő-gyermek kapcsolatnak. A hagyományos színház „mintha” (afformansz) jellege éles ellentétben áll a rituálék valóságot direktebben befolyásolni kívánó (performatív) aktusaival: egy házassági „rituálé”vagy szertartás esetében például nem csak eljátsszák a felek a szerepeket, hanem – sokak hite szerint – valóban egy mélyebb (lelki, jogi stb.) egyesülés jön létre a meghatározott cselekvések végrehajtásával. Ezzel szemben egy színpadi házasság esetében csak utánzásról beszélhetünk, az egyesülés létrejötte nélkül. Megannyi színházi  gondolkodó próbált valamit kezdeni ezzel a rituális-valóságos dimenzióval, elsősorban visszacsempészni azt az eredetéhez hűtlen művészetbe. A Placcc Fesztivál alábbiakban ismertetett két előadásakét ellentétes megoldásként is felfogható erre a kérdésre: a Hollow a „mintha” jelleg ironikus túltolásával hozott létre egy pusztán önmagát jelentő, végletesen tartalmatlan szertartásszerű eseményt, míg a Ziggurat Project egy rituálékra emlékeztető „sziklatánc” keretében igyekezett visszahozni valamifajta transzcendens többletet az előadásba.

A Hollow 〜↻ʂúçʂ (az előadás idején még Summit címen futó) projektje formájában az üdítő kivételek közé tartozik a magyar előadóművészeti palettán. Szeri Viktor, Páll Tamás és Muskovics Gyula művének megtekintése ingyenes volt, de regisztrációhoz kötött. A regisztráltaknak pedig rögtön egy online önismereti-kérdőívet kellett kitöltenie, amely révén eldőlt, hogy a különböző kulturális regiszterekből érkezett három, horror-figurákra hajazó segítő, Jinx, Azazello és Admin közül melyiknek a csoportjába kerül az illető. Mivel válaszaim alapján az életemet egy „preapokaliptikuslarpnak” élem meg, közel érzem magam a leendéshez és a szakterületem a „sɐ̗ʇɐ̗luɐ̗ʇzsıʇ”, a vészmadár Jinxhez soroltak, akinek Messenger csoportjában különböző beceneveken készültünk a titokzatos Eljövendő Eseményre, egyebek mellett a megfelelő táncmozdulatok megismerésével. Ahogy sejthető, a résztvevőktől a játékos komolyság és a trollkodás végletei között érkeztek az üzenetek, de a cél az volt, hogy mint minden jó misztikus horrorban, megfejtsünk egy rejtvényt, amely megnyitja a kaput Odaátra. Azonban a különböző poszthumán elméleteket, a sötét ökológiát,  mitológiákat és a mesterséges intelligenciával kapcsolatos gondolatkísérleteket vegyítő, H. P. Lovecraft világára hajazó agymenés leginkább csak játékos szószaporítás volt, mintsem valódi rejtvény (a konkrét tudnivalókat meg mindig egyértelműen és segítőkészen kiemelték, esetenként egy külön email formájában). Az Esemény előtt pár nappal a Deák téren lehetett átvenni a „kulcsokat” (a történeti hűség kedvéért jelzem, hogy erről lemaradtam), majd az Esemény előtt összegyűlt a csoportunk, hogy még egyszer gyakoroljuk a táncmozdulatokat, végül pedig közösen átballagtunk a Boráros térre, ahol Admin és Azazello csapataival is találkoztunk. Itt kirakták az esemény zászlóját, szórólapokat osztottak az arra járóknak, majd elhangzott egy igehirdetésszerű (továbbra is agyamenten értelmetlen) monológ. Ezután jött a rövid táncunk, amelyből kivált Szeri Viktor, aki, mint egy transzba esett „hívő”, előadott egy kis kortárstánc etűdöt. Ez azonban az előadásnak csak egy része volt: a nézők többsége valószínűleg nem tudta, hogy az eseményt eközben élőben közvetítik az interneten, ahol jelenidőben ráanimáltak a képre különböző szövegeket, absztrakt vagy éppen horrorszerű figurákat – bizonyos értelemben megjelenítve egy transzcendens, mögöttes síkot.

Hollow: 〜↻ʂúçʂ. Fotó: Varga Orsi

A végeredmény a szélsőséges szekták működésére emlékeztet, akik hátborzongatóan kusza összeesküvéselméleteket szőnek a földönkívüliek érkezésétől gyíkembereken át a QAnon sámánig, titkos tudásukkal pedig csoportokat alapítanak, hogy megtegyék a nagy és végső tettet. Tény, hogy az alkotók nyilvánvalóan alaposan tanulmányozták azokat a filozófiai irányzatokat és csoportokat, amelyekből inspirálódtak, ettől működött sokszor ez a szürreális játék. Ugyanakkor ezeket a kortárs elméleteket ironikus távolságba helyezték azzal, hogy kibogozhatatlanul sűrítették és kiforgatták a referenciákat. A néző pedig bizonyos fokig ösztönzést kaphatott talán, hogy a részvétel révén reflektálhasson a kortárs, közösségi média hatására felerősödő elszigetelt, radikális csoportok működésére. Mindazonáltal, nem elvitatva, hogy a projekt rendkívül szórakoztató volt, egyben annyira nyilvánvalóan tét nélküli is, hogy komolyabb reflexióra valójában nem igazán inspirált. Egyfelől nem vont be eléggé az alternatív valóságba (a projektből hiányzott mindenfajta felvezetés, a szabályok tisztázása, kezdettől „benne” voltunk ebben a sűrű, ironikus anyagban), így pedig nehéz igazán azonosulni, még ha csak ideiglenesen is, a fantáziaközösséggel, elfogadva annak (játék)szabályait. Másfelől az álszakrális, célja szerint helyspecifikus esemény a valóságtól is idegen – példa erre, hogy a Boráros téri alkoholisták világa a műélvező közönségtől két méterre egy egészen másik dimenziót hozott létre, kézzelfoghatóságával elvonva a figyelmet a poszt-, meta- és egyéb hasonló előtagokkal jellemezhető művészi gesztusról. Végeredményben a többi nézővel figyeltem, ahogy az alkotók szórólapokat osztanak a gyanútlan, többségében jól szituált járókelőnek és ezt valamiféle magaskultúra gesztusaként értelmeztem, miközben (érzésem szerint) kollektíven igyekeztünk kizárni a mögöttünk már-már verekedő, kábult, kiabáló, feltehetően hajléktalan személyek világát. Nekik valószínűleg teljesen mindegy volt, hogy mellettük a hangosítóba beszélő szónok mennyire gondolja komolyan a szavait.

Ziggurat Project: Unplugged. Fotó: Molnár Csaba

A 〜↻ʂúçʂhozhasonlóan művészi és nem-művészi tevékenységeket összemosó projekt volt a Ziggurat Project Unplugged című előadása is, ám itt a „mintha” jelleg korábban említett kijátszása helyett valóban egyfajta transzcendens élményt próbáltak átadni. Ehhez nagyban hozzájárult Munkácsi Ádám, aki gyakran egyszerre játszott két ütős és egy fúvós hangszeren, elképesztően erős zenei világot teremtve. Egy másik fontos szereplő az erdei atmoszféra volt, a játékba bevont kövek véletlenszerű alakja, a hangok természetessége, a közeg valódisága. Nyilvánvaló, hogy a Ziggurat anyanyelvi szinten beszéli a helyspecifikus színházat, éppen emiatt nagyszerű élmény volt, hogy bár az előadás csak nyolctól kezdődött, kisebb produkciók már hattól várták a résztvevőket, kihasználva az atmoszféra adottságait. Ezek közül hagyományosabbnak nevezhetjük a Széltáncot és a Homályzónát. Az előbbiben egy erdei mezőn suhantak tejfehérbe öltözött alakok (Bot Ádám, Kovács Emese és Laza Tímea). A rövid táncprodukció alatt a címhez illően a szél valóban fújt, elnyomva a testek természetes neszeit, lihegését, így könnyedséget adva az egész látványnak, amit itt is egy nagyon erős zenei szólam tett teljessé (Varga Boglárka hegedült). A számomra legemlékezetesebb etűdben, a Homályzónában Bot Ádám vett megannyi lendületet egy szakadék szélén: a mélység (amelyet a helyszínhez vezető kaptató a nézőknek még inkább érzékletessé tett) és a vele való kekeckedés, majd a baljós hangulatot kapó kecske-hegyi kereszt látványa erős összhatást adott. Rendkívül szerethető, de inkább kedves, mintsem mély élményt jelentett a Merengő túra, ahol egy erdei útvonalon bóklászva kedvünk szerint alakíthattuk a botokból, tobozokból és gyümölcsökből készült installációkat vagy éppen a Bátorság meditáció, ahol már bizonyos fokig a sziklamászás kihívásaira hangolódva, bátorsággal kapcsolatos gondolatokat és mozgásokat osztottunk meg egy tűzrakóhely körül. (A fentiek mellett még virágot is lehetett ültetni, bár erről, ügyetlen kritikusként, megint csak lemaradtam.) A végeredmény szépen kirajzol egyfajta kortárs, nem ember- és reprezentációközpontú alkotóművészeti hozzáállást. Ezzel együtt sokszor kicsit naivnak vagy túl patetikusnak éreztem az egyes részeket, a Széltánc súlytalan lebegése vagy a Merengő túrán a fákra akasztott gyümölcsrengeteg már-már a giccs határát súrolta, de tény, hogy gyorsan eltelt a „fő attrakcióig” tartó két óra.

Ziggurat Project: Unplugged. Fotó: Molnár Csaba

Amely azonban szintén beleillik a fenti a sorba: Sarlós Flóra Eszter rendezését a leírás szerint egy patagóniai út és érintetlen népcsoportok meséi ihlették, amely egyfajta kedves-romantikus hozzáállást sejtet a kultúrák közti párbeszéddel kapcsolatban. Az Unplugged a kövekkel, a sziklákkal való misztikus ismerkedés, majd természettel való felszabadult együttlétet állítja középpontba. A táncos-performerek köteleken mászták meg és lengték körül a falat, elbújtak a sziklák között, kisebb köveket tettek magukra. A sziklamászás tulajdonképpen ezzel a misztikussá keretezett természeti látványossággal való kapcsolat eszköze, egy szertartás része, így lehetett, hogy még a hegymászó kötél lassú feltekerése is jelentőssé vált. A produkció eredetisége és szokatlansága itt is elvitte a hátán az estét akárcsak a Hollow előadása esetében, ugyanakkor egy kis hiányérzetem ezúttal is maradt: a színházi szituáció elemei, mint a nézők ültetése, a jegyek kezelése stb. vagy éppen a koreográfia lekerekítettsége érzésem szerint élesebben kiütköztek a rituálékra hajazó hatás ellenében, mintha ugyanezt egy hagyományos, egyébként is „művi” színházi közegben láttuk volna.

Összességében a Placcc fenti programjai (minden kukacoskodás ellenére) az elmúlt év legfelszabadítóbb színházi élményei közé tartoztak. Talán pont erre van szükség a Covid után. Amiről pedig őszintén remélem, hogy hosszú ideig most említettem meg utoljára egy kritikában.

Mi? Hollow: 〜↻ʂúçʂ

Hol? Online, Boráros tér – Placcc Fesztivál

Kik? Szeri Viktor, Páll Tamás és Muskovics Gyula. Zene: Marquetant Tamás és Molnár András.

Mi? Ziggurat Project: Unplugged

Hol? Kecske-hegy – Placcc Fesztivál

Kik? Borgulya Zoltán – sportmászó, Mórocz Eszter – új cirkusz művész, táncos, Munkácsi Ádám – zenész, zeneszerző, Szemessy Kinga – táncos, Szilágyi Krisztián – táncos. Koncepció és koreográfia: Sarlós Flóra Eszter. Mentor: Tiboldi András. Produkciós menedzser: Szőke Tímea.