Székely Csaba erdélyi melegekről szóló darabjának budaörsi előadását nézve egy dolog egészen biztosan tökéletesen lényegtelenné válik: az ti., hogy ez a darab erdélyi melegekről szól.

Te is más vagy, te sem vagy más – ilyen és ehhez hasonló falvédőbölcsességek jutnak az eszembe a drámaszöveget olvasva. Alföldi Róbert rendezése nem egyszerűen visszhangozza mindezt, rímel vagy utalgat rá, hanem a kézben szorongatott megafon nehezen viselhető hangerejével üvölti újra és újra a képünkbe az ilyen és hasonló megállapításokat.

Székely Csaba: Öröm és boldogság – Budaörsi Latinovits Színház. Fotók: Borovi Dániel

Tény, ez eddig nem hangzik túlságosan elismerően, sem a drámát, de még talán az előadást tekintve sem: bevallom, idő kell, míg azonosítom, megszokom, végül elfogadom ezt a nyelvet. Az előadás első néhány perce egészen dermesztő, Spolarics Andrea és Chován Gábor forszírozott, felajzott, kitett, harsány stílben lök egy dialógot, amiben a szülők haragjától rettegő, mellesleg rendesen homofób iskolaigazgatónő legszívesebben máglyára küldené a „lehethogybuzi” tanárt, akinek a fő bűne, hogy levetítette diákjainak a Teljes napfogyatkozást. Ja meg nincs se felesége, se barátnője. Felettébb gyanús, tényleg.

De pontatlan vagyok, mert nem ezzel kezdődik az előadás. Először hosszan nézzük a rendező és Bachraty Gábor jegyezte teret: a barna padlószőnyeg maga a működő szocializmus, rajta ormótlan, minimál fémasztal (persze lesz belőle ágy hálószobában és kórházban, boncasztal, kocsmapult, bármi), mindezt félkörben fekete függöny öleli, amiről több méter magasan öt, nyilván erdélyi motívumokkal díszített párna lóg. Egyszerre absztrakt és mégis konkrét – valami nagyon hasonló mondható el magáról a drámai alapanyagról is.

Szóval legelőször Spolarics Andrea lép a mikrofonhoz, a felkészült szakértő magabiztosságával és az abba csöpögtetett cinkos negéddel kezd arról beszélni, hogy a melegek a megszólalásig hasonlítanak a normális emberekre. Plasztikus példáit hallgatva udvariasan elkacarászunk, de azért nagyon is lényeges ez a felütés, mert kulcsot ad mindenhez, ami később történik: mi most itt egy esettanulmányt látunk, ahol ha jól figyelünk, az egyes esetben képesek lehetünk meglátni az általánosat.

És ha ezt elfogadjuk – márpedig az előadás nagyon is határozott kézzel meghozott döntései nemigen hagynak választást –,máris a helyére kerül minden, beleértve az első páros epizódot is. Jeleneteket látunk fiatal erdélyi melegek életéből, de mondom, folyton elfelejtem, hogy ők erdélyiek és melegek. Hogy miért? Hadd mondjak még egy szentimentális közhelyet: azért, mert „csak” embereket látok, akik szeretnek, gyűlölnek, veszekszenek, szexelnek, dolgoznak, élnek. Igen, pont úgy, mint az ún. normális emberek – a kör bezárult.

Erdély itt csak a keret, díszpárna a magasban, de hát ezek a szituációk nap mint nap megeshetnek és meg is esnek bármelyik kis, közepes vagy nagyvárosban a világon. Nem akarok azért igazságtalan lenni Erdéllyel szemben: a kocsmárost a „lehethogybuzi” kisegítője miatt hatásos burleszkjelenetben számonkérő harcsabajszú góbék csak ott és csak így szólalhatnak meg.

Székely Csaba merőben tipikus, egy meleg nő vagy férfi számára hideglelősen ismerős helyzeteket skiccel fel könnyű kézzel. Olyan epizódokat, amik a kiszolgáltatottságról, a megalázásról, a másság zsigeri gyűlöletéről, a mesterségesen gerjesztett és/vagy évtizedek alatthatékonyan az állampolgárokba nevelt utálatról szólnak. A hangos többség és a csendes kisebbség egyenlőtlen viszonyáról. Meg arról, hogy ha közel megyünk egy meleghez, akkor nem feltétlenül akar megerőszakolni minket.

Nagyon erős tehát az egészben a tanító szándék; ez alighanem egy találkozási pont Alföldi és Székely között: egyikük színházától sem áll ez távol. A rendezés lépten-nyomon aláhúzza, hogy mi most itt egy társadalmi emberkísérlet nézői vagyunk: anatómiai színház a maga módján, ahol a lelátóról lélegzetvisszafojtva figyeljük, ahogy a professzor és famulusai éles szikével a kézben bemetszéseket ejtenek a kényes területen.

Valahol mélyen persze elkeserítő, hogy 2021-ben kell egy ilyen érzékenyítő drámát írni: tényleg itt tartunk ma is? Hát persze, és maradunk is egyelőre: nem titok, hogy az előadást középiskolás korosztálynak (is) kívánta játszani a minden értelemben egyre inkább figyelmet érdemlő Latinovits Színház, de azon a szép júniusi napon, amikor a honatyák már végképp nem találtak más ellenséget széles e hazában, mint a melegeket, ennek a bemutatónak a sorsa is megpecsételődött. És bár a fiatalok nem ízlelhetik meg a tiltott gyümölcsöt, a szüleik is okulnak majd belőle éppen eléggé. Remélem, emlékezni fognak a tanulságokra is, amikor ők vagy családtagjaik kerülnek hasonló helyzetekbe.

Mert a Székely Csaba által felvázolt szituációk a megszólalás után is erősen emlékeztetnek a valóságra. Ismerős struktúrájú, mondjuk, Robert Altman Short Cuts-a stílusában fogant, jó ritmusú színpadi szöveg ez, amiben a sorban színre lépő szereplők sorsa egyre-másra találkozik, útjaik keresztezik egymást, majd végül kibogozhatatlanul, sőt végzetesen egymásba fonódik.

Ott van a már említett tanár, akinek a kirúgatását a szülők szorgalmazzák (végre egy petíció, ami célt ér): Chován Gábor Ádámja naiv dühvel nézi az őt körülvevő világot, aztán amikor megadatik a boldogság lehetősége, a magába zárkózó férfi nem tud vele élni. Fröhlich Kristóf Dénese rendben van magával és melegségével, akár jól is végződhetne az ő története, de ő az a típus, akinek valahogy mindig minden egyszerre jön össze. Hartai Petra Teklája és Pető Kata Juditja a maguk különbözőségében lehetnének szép pár, ha a köztük lévő szociális, kommunikációs, emocionális gátakat képesek lennének átlépni.

Hálás szerep a kocsmáros Béláé: a bekecs és a kockás ing megágyaz a karakternek (jelmez: Pető Kata), de persze a remekül poentírozó Ilyés Róbert ad neki életet, nem is akármilyet. A vicces patronok épp úgy kézre állnak neki, mint a sötét pillanatok és pillantások: kevés szóval pakol mázsás súlyokat a férfira. Mertz Tibor a homofób heteroszexuális macsó tankönyvi példája: tenyérbemászó strici, akinek a fináléban is döntő szerep jut. Spolarics Andrea takkra vált sok apró, taszítóbbnál taszítóbb szerepe között: az iskolája reputációját féltő igazgatónő, a barátnőjénél túl sok időt töltő lányt megintő kórházi nővér vagy a házmesterországot egy személyben megjelenítő szomszéd, csakúgy mint a játéknak keretet adó kvázi-egyetemi előadó jó ízléssel megtalált karakterek.

Egy jó Akárki-történetben persze kell, hogy legyen tanulság. Valami, amit magunkkal viszünk. Én például azt, hogy melegnek lenni tudhat elviselhetetlenül gyötrelmes lenni, de hogy mégse ilyen legyen, azért sokat tehetünk. Főleg a „normálisak”, de mi, többiek is.

Mi? Székely Csaba: Öröm és boldogság
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Rendező: Alföldi Róbert. Szereplők: Spolarics Andrea (Zita), Chován Gábor (Ádám), Ilyés Róbert (Béla), Fröhlich Kristóf (Dénes), Mertz Tibor (Elek), Pető Kata m.v. (Judit), Hartai Petra (Tekla)