Bejön a nyitóképbe rendezői bal hátulról a Hírnök (Kicsid Gizella). Óvatosan lépked, fehérre meszelt lábszára kilóg elkopott, katonai kabátot idéző, seszínű jelmezéből. Tar feje is fehéres, koponyáját kirajzoló sminkje is. Kísérteties jelenése mintha már a túlvilágból térne vissza. Csak annyira, hogy Hamletet átölelje és útjára bocsássa az eljövendő apokaliptikus utolsó ítélet felé. A záróképben is megjelenik majd. Akkor már kerekesszékben, holttestek között navigálva, még inkább élő halottként, tekintetében a megkövült rettenettel, és a még rettenetesebb jövőt látó jós tisztánlátásával.

De addigra már lemegy az egy szünettel két és félórás előadás. Ahogy a gazdag, a mai világban luxusnak tekinthető, ezúttal kifejezetten jól olvasható műsorfüzetből (felelős szerkesztő: Demeter Kata) kiderül, hosszabb is lehetett volna. Ahogy a színháztudós Jan Kott egyik idézett tanulmányában leírja: abban az esetben, ha Shakespeare szövegének minden szava elhangzana, akár hatórás is lehetne a produkció.

Fotók: Biró István.

A Hírnök zombisága keretezi Tompa Gábor rendező színpadi világát, lesújtó véleményét közös mai életünkről, annak sötét kilátásairól. Egymást követő etűdöket látunk, apró jelzéseket Shakespeare vélt és/vagy valós üzeneteiről a mai nézőinek és a mai világnak. A Hamlet rengeteg sora rávetíthető a jelenre, szinte aktualizálásért kiált. Ha ezt ráadásul kortárs entourage színezi, akkor félreértésre alkalom sincs. A Kolozsvári Állami Magyar Színház december 3-án bemutatott Hamletjében például sok mai fegyver, automata géppuska, pisztoly, még egy tologatós pengéjű sniccer is előkerül.

Redőnyös, könyvesbódé szolgál Hamletnek menedékül, amikor épp elvonul a világtól. Az egérfogó jelenetben meglepő módon az egész udvari nézősereg befér a polcok közé, onnan figyelik a Gertrud és Claudius által felolvasott párbeszédet, ami abbamarad, amikor kiderül, miről is van szó benne. Ez az előadás legmarkánsabb jelenete. A színház a színházban alaphelyzetet nem a szerző javasolta alkalmi színházi truppal játszatja a rendezés. Azáltal, hogy Hamlet anyját és nagybácsi-mostoháját helyezi középpontba, kitűnő alkalmat ad a színészi munka legalább három, egymásra helyezett rétegének felfedésére. Egyszerre látjuk a dán királyi udvar vezetőit, azt, amint ebből a státuszból átlényegülnek a társasági szórakozásnak képzelt darab szerepeibe, majd ahogyan visszalépnek az eredeti pozíciójukba, és mindeközben végig azt is látjuk, ahogyan a kolozsvári társulat színészei mindezt megoldják. Bravúrjuk lenyűgöző. A kortárs rendezésekben csak nagyon ritkán találkozunk olyan színpadi helyzetekkel, ahol a szerep is, a színész is megtalálja helyét úgy, hogy netán abban örömét is leli. Még ha oly rövid pillanatokra is.

Edzőtermi futópad is van a színpadon. Süllyesztve, vele egy szintben, de mégis látjuk. Both András díszlettervező hátul megemelt padlót épít a játék terébe, még a nézőtér első két széksorára is rátelepszik. De a tér nemcsak ettől lesz méretes. A háttér monumentális, égszínkék és felül soha nem ér véget. Az illúzió tökéletes. Sallangmentes, letisztult, a játékot szolgáló, szemet gyönyörködtető, nem provokáló, nem feltűnősködő, mégis hatásos látvány. De a kevesebb több alapigazság az továbbiakra nem vonatkozik.

A futópadra rendre fellépnek a szereplők. Főleg Gertrud (Kézdi Imola), aki már a nézőtér benépesülése alatt is kocog rajta, és akár egy mókuskerékben, helyben jár. Mintha jelezné: drámai sorsa megfeneklett, továbblépni már nem lehet, nem is tud. Szemében egyszerre látjuk a következő perctől való félelmet, a környezete iránti bizalmatlanságot, a nagyvilági dáma dölyfösségét, a királynői fennköltséget. Amikor újdonsült férjével szinte explicite enyeleg, a testi örömök iránti vágy elemi erővel villan fel tekintetében. De a coitus minden alkalommal interruptus. A drámai cselekmény nem hagyja kiteljesedni a mámort. Ilyenkor alfahím férjével együtt nagy nehezen sikerül lepleznie frusztráltságát. A dráma eszkalálódásával egyre zaklatottabb, egyre kétségbeesettebb. Rezerváltan, diszkréten operál, mintha meg is látná az igazságot, csak már későn. Majd démoni nevetéssel issza meg a mérgezett bort.

Claudiust Szűcs Ervin adja elképesztő vehemenciával. Az orgyilkosból avanzsált, épp ereje teljében levő, friss uralkodót látjuk, aki tudja, mit akar, cselekedeteiben pragmatikus, preferenciáiban gyakorlatias, érzelmei a nagyravágyás és a céltudatosság formájában nyilvánulnak meg. Szűcs Ervin láthatóan és hallhatóan átlényegül szerepébe, alakítása intenzív, mégis helyenként az estbe jól illeszkedő deklamálása az öblögetés dimenziójába téved a premieren. A december 29-i előadásban már pontosan telibe talál akadályt nem tűrő tettrekészsége. De a királyi özveggyel létrejött újsütetű házasságának kezdeti eufóriája lassan eltűnik a cselekmény előrehaladtával, és egyre inkább az őrületbe torkollik.

Mint ahogy kivétel nélkül az egész helsingöri királyi udvarban minden és mindenki meghasonlik. Szépen, lassan. Opheliával az élen. Tőtszegi Zsuzsa imponáló ívben jut el a hebrencs tinédzserből, a szerelmet kezdetben vágyó, majd azt külső és belső ráhatásokra kétkedően elutasító, és ebbe lassan belezakkanó áldozati bárányig. Körülötte mindenki Hamletet ócsárolja, miközben Ophelia akár bele is menne vele egy kalandosnak ígérkező kapcsolatba. Egyszer ki is oson Hamlet kezét fogva a takarásba. Később láthatóan gyermeket vár. Amikor végképp elveszíti a valós világhoz való kötődését, már csak a beletörődés irányítja kataton repetitív virágszirom-szórását.

Rosencrantz (Imre Éva) és Guildenstern (Pethő Anikó) neonszínű parókában partyhölgyekként indulnak végzetükbe. Más jelenetekben Bond-lányokként lakkfeketében villogtatják fegyvereiket. A sírásók is ők. A háttérre kivetítve (videó: Rancz András) rádiós nyereményjátékkal oldják meg a jelenetet, Arany János veretes Shakespeare fordításával. A fő kérdés: ki az, akinek a legmaradandóbb a munkája? A sírásó, természetesen. Ez a rövid részlet a köz- és kereskedelmi média stupid műsorait parodizálja, ha jól értettük, és egyben a mai többség felületes gondolkodásával, az észjárásának banalitásaival is szembesít. Nincs sok idő elmélázni a hallottakon, mert közben a látvány megfejtésére koncentrálunk. Fehér óriáskoponyából kilenc is felkerül a színpadra. Yorickét Hamlet teszi fel a könyvesbódé tetejére.

A Hamlet oldalán állók a színlap szerint a Wittenberg-csoport: Horatio (Bodolai Balázs), Marcellus (Gedő Zsolt), Bernardo (Buzási András), Francisco (Sinkó Ferenc). Mindannyian háromnegyedes hosszúságú hudi-felsőben bandáznak. Amikor nagyon inkognitóban vannak, a kapucnikat is felteszik (jelmez: Bianca Imelda Jeremias). A premieren, és a december 29-i előadáson még nem sikerült a szellemet meglátniuk. Tekintetükkel egyelőre csak a kolozsvári színház hatalmas belső terét, főleg a technikai vezérlőpult és a karzat párkánya közötti semleges zónát pásztázták. Pedig egy idő után már mögöttük, hátul, a színpad legvégén, minden szellemjelenéses alkalommal, lassan végigsiklik id. Hamlet hullája (Lucian Chirilă különlegesen hiteles megtestesítésében), üvegkoporsóban hanyatt fektetve, csupán egy bő, ágyékkötőt helyettesítő fehéres lepelben, akárcsak a már halott, még fel nem támadt Jézust ábrázoló festményeken. Mögötte általában Tőtszegi Zsuzsa vonul, aki ilyenkor a Szellem hangján szól, és földöntúli ájtatossággal közvetíti a halott király üzeneteit odaátról.

Nyilván annak idején Shakespeare is meseszerű fogásaival fektette végképp két vállra a még kételkedő nézőit. Érezhető most is a nézőtéren végighullámzó bizsergés fuvallata. Mégis, kissé nagyanyáink szellemidéző szeánszainak obligát médiumai jutnak eszünkbe, azokból a szörnyű időkből, amikor már a még élők kétségbeesésükben csak az árnyékvilágból remélhették a lelki segedelmet. Ezt az érzést a folyamatos, tengerzúgásos alapmoraj meg is erősíti (zene: Vasile Șirli). A hullámok zaja sirályok sikoltozásával elegyedik, dübörgés, vészjósló zengések, süvöltő dörgések, mintha egy régi gótikus rémdrámát sejtetnének. A mát is megidézi azért a félreértések elkerülése végett. A királyi udvarban technóra ropja a sokadalom, Hamlet elrappeli a Lenni, vagy nem lenni-t, Ophelia popénekesnői ambícióval mikrofonba dalolja Iyeoka Okoawo nigériai-amerikai illetőségű költő-énekesnő Simply Failing című szerelemdús énekét.

Polonius (Bíró József) is már csak a megoldást reméli, bármily áron. A rangidős udvari főkamarás tiszti egyenruhában jelenik meg. Nem áll úgy neki, mint régen. Mindenen túl van, látja: itt babér már nem terem, belegyengült, szinte bele is rokkant megélhetéséért rutinszerűen űzött intrikáiba. Régi motoros, tudja: meglepetés nem érheti. A packázásokat érzéketlenül tűri. Fegyelmezettséggel leplezi az őt körülölelő világ elviselhetetlenségét. Időnként segítséget remél kis üvege tartalmától, nem belsőleg, hanem külsőleg alkalmazva.

Annál tettre készebb a fia, Laertes (Kiss Tamás). Nem könyvtárakban művelődött, inkább sportpályákon gyűjtötte élettapasztalatát. Látszik, már belekóstolt az örömökbe, de még elég naiv ahhoz, hogy az élet gondjainak megoldását csak úgy sitty-sutty elintézhetőnek lássa. Az udvarban ő az új erő. Gátlástalan, ha intrikáról van szó. A cél érdekében szemrebbenés nélkül korrumpálódik. Kétsége nincsen afelől, hogy minden egyértelmű: aki velünk van az a miénk, a többi meg úgyis elvész.

Sokkal intellektuálisabb Hamlet (Vecsei H. Miklós m.v.), Laertes ellenképe. Alkatilag is, gesztusrendszerében is. Messziről jött, a körülötte történő eseményeket furcsa látásmóddal szemrevételezi. Vizsgálja az élet és az élete értelmét. Mondatai értő fülekre nem találnak. Bizonytalan, mert nincs egyértelmű magyarázat, indoklás, bizonyíték se halálra, se életre. Kívülálló, se nem ilyen, se nem olyan. Befele beszél, gondolatok gyötrik. Szelídsége nem értelmezhető Dánia történelem tépázta, süllyedő partjain. Igazság nincs, hiába is keresi. Állást nem foglal. Az előadásban inkább a civil életében a hitével és hite tárgyával elmélyülten és folyamatosan elfoglalt bizonytalan emberi lényt látjuk (dramaturg: Visky András). Olyan burokban, amiben a mindennapok politikai csetepatéja nem hallható. Mégis a jót a gonosztól el kellene választania. A sok részlet között nem találunk meggyőzőt erről. Romlatlan fiatalsága inkább új eszmékkel felruházott, progresszívebb kortárs világlátást ígérhetne. De ez nem az a Hamlet. Nem talál fogódzót a körülötte megváltozott világban.

Tompa Gábor az 1987-es rendezéséhez Marosvásárhelyről hívta vendég-Hamletnek Zalányi Gyulát (a kivándorló Héjja Sándor helyére). Most Budapestről hívott vendégfellépőt a szerepre. A társulati szisztémában működő, repertoáros műsorú színházaknál ritkaság a vendégszínész. Egy kiforrott ensemble játékban a „kívülről” érkezett kolléga rögtön viszonyítási tényezővé alakul. Milyen a játék hozzá képest, milyen az övé a társulatéhoz hasonlítva? Az lenne jó, ha nem lógna ki a társulatból, másrészt mi, nézők pont olyasmit szeretnénk látni, amihez nem vagyunk hozzászokva. Izgalmassá kerekedhetne vele a társulat-néző-vendégszínész háromszög. Vecsei H. Miklós semlegessége elhalványította saját dilemmáiban lavírozó Hamletjét.

A rémdráma nagy leszámolási végjelenetbe torkollik. A rendezés hálós szorítóba helyezi Hamlet és Laertes viadalát (koreográfia: Jakab Melinda). Egy-egy színházi produkció élete mindig a technikai munkatársaktól függ. Kolozsváron gyakran tesznek-vesznek, sürögnek-forognak a nyílt színen kellékesek, ügyelők, rendezőasszisztensek, takarítók. Most a valahonnan az égből aláereszkedő, vinklivasból forrasztott kockavázat fogadja négy sarkánál egy-egy díszítő a színpadon. Az egyenfeketében bővelkedő jelmezekhez illő fekete munkaruhában. Fejükön reflektorfény-napellenzős baseball sapka. Mérnöki pontossággal helyezik a négy oldalán hálóval ellátott vázat a színpad közepére. Komor fegyelmezettségük előrevetíti az elkövetkező rémségeket. Nem a közönség elismerésére hajtanak. Jelenlétük a színház iránti örök elkötelezettség szimbóluma. Miután feladatukat abszolválták, a színpad mélyén őrző-védő sorfalba állnak. Hogy meddig, az nem teljesen világos, mint annyi minden más sem. Az állandósult ködös demmerungban nem mindig egyértelmű a látvány. A máskor oly pontosan világító stáb ezúttal ritkábban vezeti oda a szemünket, ahol épp helyzet van. A drámai történés eléletlenedik, amikor az épp szöveget mondó szereplők késve kerülnek fénybe.

Középen semicontactos ketrecharccal Hamlet és Laertes mérkőzik meg. Védőfelszerelés csak Laertes-en van, de sisakját a végzetes összecsapásnál indulatosan lekapja. A feszültséget Buzási András játékbírója hergeli maximumra. Totális csendre intő koncentráltsággal indítja, majd állítja meg a megmérettetés meneteit. A feladatát hajszálpontosan teljesíti. Nagy szakmai tudásának vagyunk tanúi.

Osrick (Balla Szabolcs) rafinált bukméker. Gigolós attitűdjét csak fokozza keskenyebb karimájú Borsalino kalapja. Hetykén elegáns cigarettára gyújt. Szavajárása pattogós, célba találó. Furcsa, üdítően ható jelenség az előadásban. A mérkőzés utolsó menete előtt titkon sniccert ad Laertes kezébe. Utána Hamlet, Laertes és Claudius is ettől kap halálos sebet.

Miután megküzd a múlt a jövővel, a reményvesztett igazságkeresés az egyhelyben járó tradícióval, a jók és a rosszak kölcsönösen kinyírják egymást. Fortinbras már be sem jön. A diadalittas moralitás ezúttal elmarad. Helyette felhangzik a gyermek Hamletet játszó Lőrincz-Szabó Venczel hangja. A Nehru indiai miniszterelnök 1948-ban, Mahatma Gandhi meggyilkolása alkalmából elhangzott rádióbeszédéből („…a fény kialudt az életünkből és minden sötétségbe borul…”) és II. János Pál pápai szolgálatának megkezdésekor, 1978-ban elhangzott „Ne féljetek” című székfoglaló homíliájából összeállított zárszót mondja. Szívhez szólóan. A gyermek Opheliát játszó Viola Sára erősen fülbemászó dallamú, meghatóan szomorkás közbehegedülésével. Mindannyiunk lelki gyarapodására.

Mi? Shakespeare: Hamlet
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Rendező: Tompa Gábor. Szereplők: Szűcs Ervin (Claudius), Kézdi Imola (Gertrud), Vecsei H. Miklós (Hamlet), Bodolai Balázs (Horatio), Gedő Zsolt (Marcellus), Buzási András (Bernardo), Sinkó Ferenc (Francisco), Tőtszegi Zsuzsa (Ophelia) Bíró József (Polonius), Kiss Tamás (Laertes), Imre Éva (Rosencrantz), Balla Szabolcs (Osrick), Tőtszegi Zsuzsa – Lucian Chirilă (Hamlet apjának szelleme), Kicsid Gizella (A hírnök), Lőrincz-Szabó Venczel (Gyemrek Hamlet), Viola Sára (Gyermek Ophelia). Díszlettervező: Both András. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Dramaturg: Visky András. Eredeti zene: Vasile Șirli. Koreográfus: Jakab Melinda. Videó: Rancz András. Jelmeztervező asszisztens: Bocskai Gyopár. A rendező munkatársa: Veres Emőke. Rendezőasszisztens: Gálhidy Sára. Előadásvezető: Zongor Réka.