Óriási szerencséje volt a költőként induló Térey Jánosnak a kilencvenes évek elején: valósággal tenyerén hordozta az olvasóközönség és a szakma. Aranygyümölcsként ezüsttálcán. És méltán. Mintha valamilyen eleve neki üresen hagyott térbe érkezett volna retorizáltan „természetes arroganciájával”, hogy ott azután nagy poétikai leleményességgel gyakorolja kivételes nyelvi „térerejét”.

Nemkülönben szerencsés körülmények között adta le névjegyét a kétezres évek közepének kulturális-művészeti világában az újabb és újabb irodalmi formák, műnemek és műfajok meghódítására vállalkozó Térey – immár drámaíróként. És engedtessék meg, hogy ezúttal újra feltegyem a Térey-darabok előadásainak dramaturgjaihoz és rendezőihez intézett kérdésemet a Műút 2020-as évfolyamának Térey 50 című összeállításából: „Mivel a Térey-költészet szembeszökő retorizáltsága, analitikusan patetikus és teátrális önmegjelenítése – már a legelső kötet legelső versének legelső sorában is: »Újjáavat és érvénytelenít« – eleve színházért kiált […]: milyen kihívásokat és lehetőségeket jelenthet színházcsinálói szempontból Térey (drámai munkáiban is megnyilvánuló) erős költői nyelve?”[1]

Merthogy miután megírta teljes körű elismerést hozó verses regényét, a 2001-es keltezésű Paulust, 2004-ben Térey máris előállt A Nibelung-lakópark című, a wagneri tetralógiát a disztópikusan újrarajzolt Wormsba átültető drámai költeményével, amelyet még ugyanabban az évben megrendezett Mundruczó Kornél, mégpedig a kétezres évek talán legizgalmasabb független társulatával, a Krétakör Színházzal. A Budai Vár alatti Sziklakórház labirintusszerű tereiben megjelenített darab az időszak egyik kimagasló előadása lett. Hogy miért? Az egyszerűség kedvért hadd másoljam ide a rendező lényegre törő válaszát a fentebb idézett kérdésemre: „János általam használt szövegeiben [A Nibelung-lakópark mellett a Johanna című film librettójában] az emelkedett költőiség mindig profán, erősen mindennapi nyelvezettel ütközött. Tulajdonképpen ez a színháznak mint az élet újrateremtése egyik legszikárabb, realizmussal megjelenített eszközének ellentmondása: úgy kell a valóság ábrázolásán keresztül tükröt tartani a világnak, hogy közben a költészetnek és a formába öntött nyelvnek is teret adjon. A színháznak ezen évszázadokon végighúzódó dialektusát nagyon is tükrözik János szövegei, és ez a kettősség az ő színpadán is egyszerre jelent meg – a valós kihívás az, hogy ezt a két entitást az ember egy olyan totális formában jelenítse meg, amelyben a legegyszerűbb, legprofánabb, legvulgárisabb és brutálisabb elemek is átitatódnak poétikával. Ebben a két műben számomra ez a legizgalmasabb.”[2] (A Mundruczó által pontosan észlelt és ragyogóan kiaknázott „ellentmondás” hangnemgazdagságát sajnos nem tudta visszaadni az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet elhagyott, lipótmezei épületében forgatott, vulgárisan homogenizált filmváltozat.)

A Nibelung-lakópark (Krétakör Színház, r.: Mundruczó Kornél). Fotó: Pfeffer Attila

A rendszer- és világrendváltozást követő évtizedek kulturális és közérzeti összetettségének érzékeny ábrázolására alkalmas, mivel egyszerre profán és poétikai látásmódot viszi tovább a Krétakör-előadás Hagenjét alakító Rába Roland tíz évvel később az Ódry Színpadon a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színészhallgatóival bemutatott NIBELUNGbeszéd rendezőjeként. Az egyik legütősebb előadás volt ez azok közül, amelyeket akkoriban láthattam az Ódryn, és nem csak az Ódryn. De visszatérve a kezdetekhez, a 2004-es év kettős terméséhez: jelentős darab – emlékezetes előadás. Kívánhat-e többet egy színházi térbe éppen megérkező drámaíró?

Mint ahogyan két évvel később is emlékezetes előadással járult hozzá a budapesti Katona József Színház az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójához: Papp András és Térey közös darabjával, a Kazamatákkal Gothár Péter rendezésében – amelynek értő és érzékeny befogadására mintha alkalmatlan lett volna akkoriban a témaválasztás és az ábrázolásmód radikalizmusán jobbára felháborodó közönség és persze a teljességgel átpolitizált kulturális közeg. A szerzőpáros lényegében azt tette a drámájában, amit Nádas Péter is megtett az egy évvel korábban napvilágot látott Párhuzamos történetekben vagy Spiró György a 2010-es Tavaszi tárlatban: mindenféle hamis pátosz és részrehajló ideológia nélkül, vegytisztán embertani érdekeltséggel és kíméletlenséggel ábrázolták a forradalmat, kiváltképpen annak árnyékosabb oldalát. Papp és Térey ezt a dramaturgiai és antropológiai lehetőséget, teljes joggal, nem október 23-ában, a forradalom kitörésének mindent elsöprő áradásában látták, hanem október 30-ában, a „csőcselék” és az államvédelmisek Köztársaság téri összecsapásában. A Kazamatákban megjelenített két oldalon természetesen nem álltak mások, mint saját történetekkel, személyiségekkel és indulatokkal rendelkező egyének. Aligha foglalhatnám össze a darab érdemeit pontosabban, mint ahogyan Spiró írja a bemutató után tíz évvel megjelent kötet hátoldalán: „Ha igazat akarnak megtudni 56-ról, olvassák el Papp András és Térey János Kazamaták című drámáját, amely meggyőződésem szerint az utolsó száz év egyik legjobb drámája. Ez a forradalom első igazán irodalmi ábrázolása, mert ideológiamentesen, a napi politikától függetlenül csak és kizárólag emberi magatartásokat, indulatokat és érzelmeket mutat be, vagyis a szó igazi értelmében filozofikus. Nagyszabású és rémisztő mű, olyan, mint az ember.”[3] Emlékeim szerint Gothár színházi ajánlata nem állt távol Spiró drámaértelmezésétől.

És hát a drámakötet 2016-os megjelenésének évében, vagyis a forradalom hatvanadik évfordulóján újra színpadra került a Kazamaták, mégpedig az ősbemutatóban ávós tisztként szereplő Máté Gábor szegedi rendezésében, aki Enyedi Éva dramaturgiai segítségével elismerésre méltó pedagógiai szándékkal billentette át a darabot egy iskolai osztályterem fizikai és mentális terébe – aminek az ára természetesen az antropológiai radikalizmus mérséklése volt. Mintha ráolvasta volna az általa néhány évvel korábban színre vitt Tadeusz Słobodzianek-mű, A mi osztályunk történelmi didaxisát a bármiféle humanista vagy moralista didaxissal szemben immunis Kazamatákra – mely utóbbi darabnak, ha van bármiféle üzenete, az nem nagyon szólhat más hangon, és nem is mondhat sokkal többet, mint az ábrázolt eseményeket az Epilógus legvégén sommásan egybemarkoló Szóvivő: „Aztán a múlt mindig jól alakul. / S ha bíráink szeszélye úgy akarja: / Az egyetlen történet szertehull / Ezerkilencszázötvenhat darabra.”[4] Lássuk be, az ezerkilencszázötvenhat darab egyike lehet éppen a forradalom didaktikus értelmezésének színházi szándéka is. Ugyanakkor kíváncsian várjuk az eddigi két nagyon különböző rendezői ajánlat után a további ezerkilencszázötvennégyet. Vagy más Térey-darabok színházi értelmezéseit és újraértelmezéseit.

Mert például hiába vitte színre a Nemzeti Színház által felkért Valló Péter a Jeremiás avagy Isten hidege című, mérsékelten disztópikus „misztériumjátékot” 2010-ben, a darabot a továbbiakban máshol nem mutatták be – még a műben éles érzékenységgel ábrázolt Debrecenben, azaz a szerző szülővárosában sem. Ami, ne kerüljük az erős szavakat, szégyen. Noha például más Térey-művek későbbi rendezői, Dömötör András és Kovalik Balázs egyaránt nagy elismeréssel nyilatkoznak a már idézett Műút-összeállításban a metróvonallal ellátott cívisvárost megjelenítő darab „rétegzettségéről” és „tehetetlen kétségbeesettségéről”. Halljuk tehát a Káli holtak című Térey-regény színházi változatát 2021-ben megrendező Dömötör átfogó meglátását a Jeremiás jelentőségéről: „Van egy zseniális alapötlet, amitől nem lehet szabadulni: a helyszín a debreceni metró. Minden nagyszabású és provinciális: cyberpunk és szagos magyar realitás, mítoszteremtés, pofátlan vicc és vágyálom egyszerre. És közben van egy főhős, egy magyar Jedermann, és rajta keresztül – hiszen az ő fejében vagyunk végig – a vidéki polgári Magyarország tablóját ismerhetjük meg. Számomra ez a mű olyan, mint egy 19. századi világdráma. Nemzeti drámának is nevezhetnénk, ha ennek a jelzőnek lenne még értelme.”[5] Ha valaki értelmet tudott volna adni ennek a jelzőnek, akkor az a legnagyobb eséllyel éppen a Magyar közöny című verset magában foglaló Magyar menyasszony versciklus szerzője, Térey lehetett volna. Lehetett volna.

Fekete Ernő és Szávai Viktória a Protokollban (Radnóti Színház, r.: Valló Péter). Fotó: Koncz Zsuzsa

És noha a 2010-es darabot szintén elismerően emlegető Kovalik, érzésem szerint, nem tudta megmenteni a 2019 nyarán elhunyt szerző Lót – Szodomában kövérebb a fű című, rendesen immár végig nem írt színpadi művét, most azért idézném a 2008-as AEGON Művészeti Társdíjat neki juttató Térey laudációjából a mindkettejük színházfelfogására egyaránt érvényes szavakat (amelyeket egyetértően választott könyve címéül az időszak egyik meghatározó színházi kritikusa, Koltai Tamás): „A gyáva színház nem alkot. Inkább elrendez, lakberendez, ide-oda pakol; szelektálja, csoportosítja az örökölt klasszikusát. Kirakójátékot játszik, és az még a jobbik eset, ha legalább a saját törvényei szerint jó, azaz szórakoztató. Kiszolgál vagy szolgáltat: interpretál, szétszálazgat, értelmezget, de sosem szenved meg a koncért. Ráhúzza a rögeszméjét a másképpen készre, beleteszi a picike ötleteit. […] A mai magyar színház gyáva. Gyáva, és ennek oka nem csupán a szubvenciók szűkös és föltételes mivoltában keresendő. Általában nem szeret kockáztatni. Félti a bőrét a néző dühétől, a kritikától, a szomszéd színháztól, a minisztertől, az időjárástól, nagyjából mindentől.”[6] Lényegében ugyanígy gondolta mindezt Térey bő évtizeddel később, a 2017–18-as színházi évad POSZT-válogatójaként is – bár akkor már valamennyivel több gúnnyal fogalmazott: „Nem lapályosabb év, mondjuk, a tavalyinál. Nem lehet tagadni, hogy a magyar színház általában, keresem a jó szót, hm, nívós. Jól nevelt és fésült. Tetszetős. Könnyen fogyasztható. Igényesnek is mondható, a szándék szintjén biztosan. Szépen hozza az ő kerekded formáját. Az elvárhatót, na. Ha nem is túl izgalmas. Mi történik nálatok? Mi folyik a legtöbb magyarországi színházban leggyakrabban, 2017-ben és 2018-ban? Igényes népszórakoztatás és tisztes népművelés? Öblögetés világos, érthető színházi köznyelven? Vagy ennél azért jóval több, ugye?”[7] A 2008-as laudáció dühös kritikája tehát rosszkedvű legyintéssé fáradt 2018-ra. És ebben szerepet játszott a teátrum világába 2004-ben harsányan berobbanó drámaíró fokozatos csalódása a színházban. A költő Térey nagyjából azt élhette meg drámaíróként, mint évtizedekkel korábban az epikus Nádas Péter, majd Márton László: a magyar színház – néhány emlékezetes kivételtől eltekintve – köszöni szépen, de minden elismerése mellett azért mégsem kérne a szokásokat és megszokásokat felforgató szépírók színháznak tett ajánlataiból. Noha utóbb bármikor történhetnek kedvező fordulatok bárkivel, mint például a drámaíró Füst Milánnal a hetvenes–nyolcvanas években Székely Gábor jóvoltából.

Pedig Térey kortárs szerzőként mindent megtett azért, hogy izgalmas kihívások elé állítsa a kortárs színházat. Ha csak az életművében megnyilvánuló műfaji sokszínűséget vesszük (és csak a dráma műnemén belül) – az ő saját meghatározásaival: Fantázia Richard Wagner nyomán, mégpedig előjátékkal, fekete komédiával, szertartásjátékkal és katasztrófajátékkal (A Nibelung-lakópark); Tragédia (Kazamaták); Színmű három tételben (Asztalizene); Misztérium nyolc képben (Jeremiás avagy Isten hidege); Királynődráma huszonnégy képben (Epifánia királynő); a posztumusz Lót-dráma már nem kaphatott pontos műfaji megjelölést. De a dráma műnemi körén kívüli alkotásai, formai síkon radikalizálódó verses regényei, a Paulus, a Protokoll és A Legkisebb Jégkorszak is bekerültek a színházi térbe, kisebb-nagyobb hatásfokkal, a kulturális nyilvánosság szűkebb-tágabb bugyrain belül. A legelső és egyúttal legsikeresebb előadás a Protokoll volt 2011-ben a budapesti Radnóti Miklós Színházban, Kovács Krisztina dramaturg előkészítésével, Valló Péter rendezésében – nem mellesleg az ugyanitt 2007-ben Bagossy László által színre vitt Asztalizene sikere után, mely darabot két évvel később a színház akkori igazgatója, Bálint András is megrendezte az Ódry Színpadon. Az is fontos, hogy a legelső verses regénynek, a Paulusnak szintén lett színházi adaptációja Lőrincz Ágnes dramaturg, Makranczi Zalán mint rendező és Gergye Krisztián koreográfus jóvoltából a Bethlen Téri Színházban. Térey legutolsó verses regénye, A Legkisebb Jégkorszak viszont csak a felolvasószínházi létig jutott el, igaz, két alkalommal is: először a 2016-os POSZT Nyílt Fórumán (dramaturg: Kovács Krisztina; rendező: Forgács Péter), másodszor a szombathelyi Weöres Sándor Színházban (dramaturg: Duró Győző). Talán majd egyszer átlépi a felolvasószínház és a teljes értékű színház közötti küszöböt. És talán éppen a legutóbbi Térey-adaptáció sikere nyomán. Ugyanis a verses formával teljességgel szakító regény, a Káli holtak színházi változata az utóbbi évek egyik legnagyobb formátumú előadása lett a dramaturg Bíró Bence és a rendező Dömötör András, valamint a budapesti Katona József Színház művészei révén.[8] Az olvasóit regényként látványosan megosztó Káli holtak tulajdonképpen színpadi műként került a helyére (legalábbis az én mérsékelt regényélményemet felülmúló színházi tapasztalatom hőfokmérője szerint mindenképpen). Talán nem véletlen, hogy az olvasmányként szintúgy megosztó „szatírjáték”, Nádas Péter Szirénéneke ugyancsak Dömötör Andrásnak köszönhetően találta meg a helyét a magyar színházi világban (bár ez esetben, meglátásom szerint, az alapszöveg is magabiztosan áll a saját lábán).

A színházi barométer skáláján most, 2021 őszén éppen nagyon jól áll Térey. Akár ki is lehetne használni ezt a felhajtóerőt. Hiszen ott van még az ősbemutató után elfeledett Jeremiás, a bizonyítottan működőképes Nibelung-tetralógia, a Kazamaták és az Asztalizene. Vagy a felolvasószínházi formában kipreparált Jégkorszak. Meg persze az összes többi mű. Bennük Térey nyelvének és észjárásának minőségi többrétegűsége és sokszínűsége. Ugyanis az eleve teátrálisan retorikus Térey-versnyelv olyan biztos alapot és olyan gazdag anyagot kínál a történő színháznak, hogy annak összetett hatásegységét egy érzékeny alkotó még tovább hatványozhatja a színpadon. Mondjuk, ironizálhatja a pátoszát vagy éppen patetizálhatja az iróniáját. Elvégre nagy szükségünk volna a pátosz és az irónia érvényes formáira a Magyar Köztársaság közérzeti és mentális értelemben teljességgel kiüresedett tájékán. Márpedig Térey mindig is úgy tudott hozzányúlni súlyosan bonyolult társadalmi és politikai jelenségekhez, hogy nem részrehajlóan és propagandisztikusan aktualizált, hanem, ha kellett, ironizált, és ha kellett, patetizált. Így politizált, a szó tágabb és művészi értelmében. A történő színháznak pedig éppen az ilyen értelmű politizálásra van szüksége. És ezt csak az olyan alkotóktól kaphatja meg, mint amilyen Térey is, illetve az ő irodalmi-színházi ajánlatát érvényesen kihangosítani – és nem harsányan elolcsósítani – képes színházcsinálók.

Úgy vélem tehát, hogy a színház világában is érdemes fontolóra venni az AEGON Irodalmi Díjat 2008-ban elnyerő Asztalizene szerzői utóiratában megfogalmazott ars poeticát: „Az utóbbi években a hiátusokat kerestem. A magyar lírának volt egy nagyságos-szépséges tetszhalottja, a verses regény. Arra gondoltam, életre galvanizálom, újra megteremtem a saját romjain, ha kínálkozik számomra lehetőség.”[9] És azután Térey a líra, az epika és a dráma mesterségesen kijelölt határain szabadon átjárva, a verses és a prózai formákat változatosan alkalmazva sorra „életre galvanizálta” a „tetszhalottnak” tűnő drámai műfajokat.

Nehogy már éppen a nagy galvanizátor művei váljanak tetszhalottá!

[1] „Újjáavat és érvénytelenít”. Térey János és a színház, Műút 65, 75. sz. (2020): 71–98, 71.
[2] Uo., 92–93.
[3] PAPP András–TÉREY János: Kazamaták, Budapest: Jelenkor 2016.
[4] Uo., 225.
[5] „Újjáavat…”, 81.
[6] TÉREY János, „Teremtés vagy sem”, in Térey J., Teremtés vagy sem. Esszék és portrék 1990–2011 (Budapest: Libri, 2012), 358–361.
[7] TÉREY János, „47, mint Ványa. Egy színházi év a Kárpát-medencében”, Jelenkor 61, 6. sz. (2018): 616–617.
[8] Kritikánkat l. a szinhaz.net oldalon: GABNAI Katalin, „Pózok és sündörgések” (2021.19.21.).
[9] TÉREY János, Asztalizene (Budapest: Magvető, 2008), 189.