A Tünet Együttes új előadása, a Nothing Personal, a címével ellentétben egy meghökkentően személyes, intim vallomás. Valóságos standdown comedy és Beckett színházát idéző testi mese az alkotói válságról, a kiégésről, a bizonytalanságról, a gyászról, az elakadásról, és arról, hogy semmi sem változik, mégsem lesz már semmi soha ugyanaz.

A Tünet egykori alapítói: Peer Krisztián, Szabó Réka és Szász Dániel jegyzik az előadást és ők a szereplői is. Plusz Márkos Albert, a társulatokon átívelő kortárs zeneszerző és csellista performer. Szabó és Szász folyamatosan együtt vannak a színpadon, de Peer Krisztán (a társulat keresztapja) szereplése különösen érdekes, hiszen ő a nagybetűs író, aki ritkán jelent meg előadóként a színpadon. A belvárosi underground szcéna viszont jól ismeri és sokszor élvezhette reality standupjait, amelyek éjszakai kultúrszenzációnak számítottak a romkocsmákban merengők számára, a szellemi sivatagosítás kezdete idején. Mint sok nagyszerű író, folytonos Peer egzisztenciális és alkotói válsággal küzd – ebben az előadásban is ez az egyik legerősebb összetevő.

Fotók: Mészáros Csaba

A másik – és nyilván szorosan fonódó – szál a mese. A társulat közleményében az szerepel, hogy a próbafolyamathoz Boldizsár Ildikó meseterápiás módszere adott inspirációt, miszerint meg kell teremtenünk a saját mesénket és abban a saját belső démonainkkal szembeforduló mesehőseinket, vagyis saját magunkat.

Az a bettelheimi tétel tehát az alap, hogy a mesék kegyetlennek tűnő motívumai támogató módon vesznek részt a „lelki anyagcserében”, és segítenek megoldani a valóban ijesztő konfliktusokat, melyek lélektani megértése és feldolgozása nélkül nem tudunk továbblépni, ép lelkű emberekké válni. Márpedig a kiegyensúlyozottsághoz vezető útról legtöbben már gyerekkorunkban letértünk a társadalmi körülményeink, iskoláink, szüleink miatt.

A Nothing Personal a társulat saját, közös meséje és tisztítótüze. Aki ismeri a Tünet Együttest, tudja, hogy a mozgáskészletük egészen pallérozott, a kortárs amerikai tánctechnikáktól a küzdősportokon át a jógáig és vissza (kivéve balett). Hiába várjuk viszont, hogy az előadás folyamán sor kerüljön valami felszabadító, összefüggő táncra, nem annak van itt az ideje. Rendre inkább a „kelj fel és járj”, a „mozdulj meg”, „indulj el” és egyéb bíztató szókapcsolatokat eszünkbe juttató mozdulatsorok jelennek meg a színpadon. A megrekedés történetekről ugyanis nem lehet „szebben” beszélni, mint a paralitikus állapotot, a válságot kifejező, roncsolt tánccal. (Ha nem így volna, nem lenne más az egész, mint egy propaganda-balett.)

A vallomásosság és az absztrakt színházi forma házasítható és a szöveg meg a tánc mellett még ott a zene is. Márkos Albert zeneszerző-csellista a színészi játékhoz kapcsolódva a színpadon, élőben teremti meg a nagyon érzékeny zenei szövetet és időnként ezáltal vezényli az előadást. Szabó Réka táncos meglepő módon énekel is, egészen kellemes balladai tónusban.

Jeli Sára Luca tervezte a díszletet, amely egy felfordított tábori ágyra hasonlít leginkább. Képlékeny felületén zajlanak a táncjelenetek, nehogy valami is egyszerű legyen. Olyan, mintha egy tepsi fölé kifeszített rétestésztán, illetve alatta kellene mozogniuk. Ebben a szürreális térben zajlanak a férfi és a nő mozgásos kommunikációs kísérletei. A duó fő jelenetében Szász Dániel Nárciszt, a rendkívüli önszeretet klasszikus mitológiai alakját idézi a korlátos mozgásában is csak saját magára figyelő mozdulataival. Hol tekergő, hűvös kígyót alakít, hol páncélos lovagot, aki inkább egy háromöves tatura emlékeztet, mint egy vívóbajnokra, és ezért megmosolyogtató. A nő folyamatosan közelebb kerülne hozzá, a lepel alól csalogat, de nem látjuk a táncát, csak az amorf formákat öltő szövetet, az árnyékait, ahogy süllyed és emelkedik, szimbólumokat formál, végül felfeslik és eggyé válik a testtel. Az együtt élni, lélegezni a színpaddal ebben az esetben már nem metafora.

A táncos részek és Peer jelenetei között egy hosszú mese hangzik el, részletekben. A mese egy árva lányról szól, aki talán Kőműves Kelemenék lánya, és 12 kőműves bátyja neveli, de ő nem akar a szakmában maradni, így elrepül a hollókkal, hogy párából és napsugárból építsen palotát. A palotán azonban repedések keletkeznek és a lány az általa tanult módon cementtel akarja megfoltozni, de az csak árt az éteri építménynek.

„Egyszer volt, hol nem volt, ki tudja, tán még mindig vagy már megint van valahol, és ha nincs is, és sohasem volt, ha meghallgatjátok a mesémet, hát lesz egy leány, aki elhatározta, hogy maga írja meg a róla szóló mesét.”

A sortörténetek nem a színpadon kezdődnek és végződnek, viszont a színház azért nagyszerű dolog, mert általa betekintést nyerhetünk a részletekbe, ahol az ördögök rejlenek.

A Rékamese tehát időt és teret nem kímélve végighúzódik az előadáson.  Ha úgy tetszik ezt szakítják meg, illetve ehhez kapcsolódnak, ezt erősítik Peer jelenetei, mint mellékesemények. Önmagukban lezárt, életképszerű részletek, ahogy a nagy prózakönyvben meg van írva: nem viszik előre a cselekményt, de gazdagítják a szereplők jellemét, esetleg színesítik a történetet. Peer ezekben az epizódokban hirtelen és prózaian jelenik meg a színen, szinte belegyalogol a szertartásba, változatos és vicces öltözetekben – nyuszijelmez, fürdőköntös, alsógatya – és nekiveselkedik, hogy elmesélje élete egy-egy fontos részletét. Ezek pontos aszociális történetek kőművesekről, társadalmi életről, elszigetelődésről. Nem lényeges, hogy Peer nem képzett színész, teljesen hiteles figura, saját karakterből dolgozik, nincs mit felépítenie a színpadon. Elég, hogy van és jó ritmusérzékkel csapong meg kényszeresen gesztikulál. Ő egyfajta (milyen furcsa ezt leírni kortársként) értelmiségi ikon már. Feszültségben tartja a közönséget, azt illetően is, hogy mi következik. Felkap-e egy könyvet, hogy olvassa tovább Réka meséjét, miközben nézhetjük a hősnőt, ahogy mozgásra adaptálja mindezt a kifordított színpadon, vagy a zenész következik, aki a vonójával a térdét csapkodva terelgeti tovább ezt a különös, néha már egy Lázár Ervin mesére emlékeztető truppot a végkifejlet felé.

Van egy jelenet, ami háromszor (meseszám!) ismétlődik meg az előadás során. Mint egy western drámában a lengőajtó előtt, szemben áll a nézőtérrel a három férfi és mozdulatlanul nézik a közönséget. Majd a kérdésre, hogy hol van a Réka, egyikük mindig azt mondja: Réka minket küldött. Tisztára, mint a Godot-ra várva elidegenedett világban élő hősei, a bohóctréfa és a misztériumjáték között félúton. Sejtjük, hogy Szabó Réka akkor jön el, ha a részletek összeállnak egy várrá, de nem tudhatjuk, hogy ez az előadás alatt bekövetkezik-e. És egyébként az előadás végén se tudjuk biztosan, amikor Réka kivágja magát végre a fordított ágynak látszó színpadból és visongós, nyüszítős butoh táncba kezd. Mintha színpadra szülte volna önmagát. Megérkezett, az előadás pedig létrejött. Az alkotók látják és tudják, hogy ugyanakkor valami véget is ért és nem biztos, hogy jól, tehát indulhat akár újra az egész. Legalábbis bennünk, nézőkben, sokáig él még majd a mese a fehér ruhás nőről, a béna lovagról, a kényszeres íróról, meg a zaklatott zenészről.

A Tünet Együttes a másfél éve elhunyt Szirtes Attila fénytervező, alkotótárs és barát emlékének ajánlja az előadást. A színházterembe menet a fotója is látható, mély barna tekintettel néz a múltból vissza ránk. Emlékére és tiszteletére a Jurányi Házzal és a Természetes Vészek Kollektívával karöltve díjat alapított a Tünet Együttes. Azzal a céllal, hogy a független előadóművészeti terület háttérben dolgozó kiemelkedő alakjai, nélkülözhetetlen kulcsemberei méltó elismerést kaphassanak.

Így értelmet nyer az is, hogy az előadást jórészt egy kézzel irányított reflektorral Szabon Balázs világította meg, amitől néha kisült a kép, máskor homályba vesztek a részletek. Ebben a társulatban egyébként eddig is fontos volt hangsúlyozni, hogy nem ismernek műfaji határokat, számukra egyenrangú összetevő a szöveg, a mozgás, a zene, a vizualitás és a különleges technikai megoldások. Szerencsénkre.

Mi? Tünet Együttes: Nothing Personal
Hol? Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
Kik? Rendező: Szabó Réka. Játsszák: Peer Krisztián, Szabó Réka, Szász Dániel. Zeneszerző, zenész: Márkos Albert. Díszlet-jelmez: Jeli Sára Luca. Fény: Szabon Balázs. Produkciós asszisztens: Barna Alexandra. Szakmai konzulens: Czakó Máté, Gőz István.