Nem csak Szeredás Emerenc ufó, hanem Gáspár Ildikó rendezése is: nincs benne biedermeier tapéta, se kredenc, se viaszosvászonnal letakart asztal, sőt még egy ajtó se. Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncert (fényévekre) távolodik a Szabó Magda regényeiből készült, a miliő kisrealista ábrázolásához általában ragaszkodó színházi előadások hagyományaitól.

Az Örkényben ugyanis Pogány Judit Emerencként egy ufóban ül, körülötte a Colosseum kicsinyített, stilizált mása a díszlet; egyik szereplőn sincsen keményített kötény vagy fejkendő, és még a házvezetőnő barátai, a jobb sorsra érdemes, élnyűtt öregasszonyok is futurisztikus, a dicső űrkorszakot idéző jelmezeket viselnek (jelmez: Szabados Luca). Gáspár Ildikó rendezése nem mindig klappol a történet adott részéhez – hiszen eleve alkalmatlan arra, hogy a regénybeli írónő nagyívű belső utazását megmutassa – és ufójellege folytán idegenkedést, sőt ellenérzéseket is kiválthat a nézőből – az azonban vitathatatlan, hogy új távlatokat nyit a regényolvasat és annak színházi értelmezése szempontjából is.

Fotók: Horváth Judit

Az újhullámosság nem merül ki a külsőségekben, azaz a díszletben és a jelmezekben, az előadásnak a felütése, a kerete is sajátságos. A műfajmegjelölés szerint emlékkoncerten vagyunk, és az előadás valóban úgy kezdődik, mint egy fancy gyászszertartás vagy virrasztás: Szandtner Anna, Magda szerepében, mikrofonba énekli a regény rémálomról szóló első sorait. Nem csak a zene kíséri végig az előadást – szerintem egyébként elfért volna benne akár több dal is (zenei közreműködő: Matisz Flóra Lili, zenei munkatárs: Kákonyi Árpád) – hanem az „előadóművészeti jelleg”, a szereplés manírjai is. Emerenchez képest mindenki – és a színházhoz mint olyanhoz képest is –fellépőnek tűnik: extravagáns jelmezekben feszít, sokszor mikrofonba beszél vagy énekel, és nem „saját jogon”, hanem narratív elemként van jelen.

A legillusztrisabb fellépő persze Magda maga, aki dívaként viselkedik még felmosóvödörrel a kezében is. A férje többször is a színpadon öltözteti át – pontos koreográfiával, gyakorlott, rutinos mozdulatokkal. Szandtner Anna játékstílusa pedig nem annyira a személyiség vívódásait, hanem leginkább az Emerenc felé fordulást és a némiképp ceremoniális rácsodálkozást mutatja fel. A többi szereplő mintha ehhez a rácsodálkozáshoz, illetve az ebben arácsodálkozásban való felragyogáshoz – vagy ha úgy tetszik, Emerenc elemésztéséhez és felmagasztalásához – asszisztálna.

Ehhez képest Pogány Judit Emerence ülő Buddha. Nem mozdul ufójából – akkor kerül kerekesszékbe, amikor kórházba szállítják –, és bár ő az „űrlény”, szinte egyedül rajta nincs futurisztikus ruha. Sőt maga az egy tömbből faragott egyszerűség: (ha jól láttam) semmi smink nincs Pogány Juditon, és úgy képzelem, a színésznő lekvárt szokott főzni abban a ruhában, ami rajta van az előadásban. Egyszerűsége, realista játékstílusa kilóg ebből a színpadi közegből – ahogy Emerenc is kidomborodik a regény szereplői közül –, így sokkal ütősebb is: igazi élvezetet Pogány Juditot hallgatni az előadásban. Kérlelhetetlen őszintesége, beszólásai nagyon ülnek; a nagyszabású, csengő-bongó, tiritarka körítés ellenére az ő fénytelen hangján elmondott bonmot-k azok, amik sokáig visszhangoznak az ember fejében. És míg Az ajtó más adaptációiban Emerenc visszaemlékezései sokszor elemeltebb, szürreálisabb jellegűek, itt ezek a jelenetek is eszköztelenek, pontosabban a színésznő eszköztárára támaszkodnak. Gáspár Ildikó rendezése tehát tulajdonképpen egy „hagyományos” Emerencet hív elő, egy olyan embert, aki gerincessége, személyiségének integritása folytán hitelesebb, mint a többiek.

Ufósága nem kizárólag a személyiség megfejthetetlenségéről és Emerenc megközelíthetetlenségéről szól. Ő a legemberibb, és ő az ufó. Ő a leginkább idejétmúlt darabkája az előadás világának, és ő az ufó. Mindez érdekes fénytörésbe helyezi azt a kérdést, ami talán kinek-kinek a saját emberképétől függ, hogy számunkra ki vagy mi az igazi idegen és az ismerős, az otthonos.

A díszlet (Antal Csaba) még egy lapáttal rátesz az összeütköztetett világok, az egymáshoz nem illőség érzetére. A Colosseum egyrészt az ókori Róma, az antikvitás jelképe, másrészt kiüresedett, fröccsönthető giccs. A világ legismertebb épülete, melyet Emerenc amúgy legfeljebb kedélyeskedő modorban megfogalmazott képeslapról ismerhet. A Colosseum építészetileg is érdekes: nincsenek rajta ajtók, csak átjárók. De így is csak kerülgetni, körbejárni lehet az ufójával – mit ad isten – épp a Colosseum küzdőterén landolt Emerencet. A regény ráadásul tele van az antikvitás irodalmára, a görög és a római mitológiára vonatkozó utalásokkal, melyekből bőven elhangzik az előadásban is. Mintha a műveltség egyben műviség is lenne, eltávolodás az ősi ember(ies)ségtől.

Szeredás Emerenc történetének háttérszereplői a színpadi gépezet részei, néha esetlenek, néha mintha musicalra lejtenék, néha pedig a Jamie és a csodalámpa szereplői jutnak róluk eszembe. A szkafanderben, tetőtől-talpig ezüstben feszítő Borsi-Balogh Máté, Józsi öcsém fiaként földhözragadt űrhajós. A parókásan suta Polett, Adélka és Sutu (Józsa Bettina, Kókai Tünde, Bajomi Nagy György) mintha a Ki mit tud? elődöntőjében vokáloznának. Ficza Istvánnal és Mátyássy Bencével (m. v.) együtt még több, kisebb szerepet is eljátszanak, például a fertőtlenítő brigádot vagy a lakótársakat, és ők hatan Emerenc rejtegetett, láthatóan paradicsomi boldogságban tartott kilenc macskája is.

Az állatok egyébként egyfajta köztes minőséget képviselnek az előadásban, Patkós Márton is keresetlen egyszerűséggel játssza Violát, a kutyát, akit Magda fogad be, de valójában Emerenchez tartozik. Érdekes, hogy Magda férje, Szobotka is idesorolódik, akit Vajda Milán játszik egykedvű józansággal. Mintha Emerencen kívül még ő lenne a leginkább önazonos – nincs is rajta űrruha, csak egyszerű öltöny.

Az első pillantásra a hajuknál fogva „összerángatott” elemek szépen összeérnek egy egységes, csak itt-ott döccenő, amúgy gördülékenyen működő színpadi nyelvvé. Azt pedig talán nem annyira nehéz kitalálni, hogy ha az első felvonásban van egy ufó a színpadon, mi fog azzal történni az előadás végén – de persze így sem kerültünk közelebb az igazi rejtély megoldásához: mi vár Emerencre ezek után? A kozmikus magány vagy visszatér az övéihez?

Mi? Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncert (Szabó Magda regénye alapján a szövegkönyvet írta: Gáspár Ildikó)
Hol? Örkény Színház
Kik? Rendező: Gáspár Ildikó. Szereplők: Bajomi Nagy György, Borsi-Balogh Máté, Ficza István, Mátyássy Bence m.v., Józsa Bettina, Kókai Tünde, Patkós Márton, Pogány Judit, Szandtner Anna, Vajda Milán. Zenei közreműködő: Matisz Flóra Lili. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Szabados Luca. Zenei munkatárs: Kákonyi Árpád. Mozgás: Horkay Barnabás. Mozgás-konzultáns: Szabó Veronika. Fénytervező: Baumgartner Sándor. Médiadesign: Juhász András. A rendező munkatársa: Laky Diána. Súgó: Horváth Éva. Ügyelő: Dávid Áron.