Ezeket játszottam korábban: sánta, béna, gyagyás félnótásokat. Igen, sokat tanulhattam – de azt a kihívást várom minden melótól, hogy a nemtudás kétségbeeséséből startolva új meg új színt hozzak elő magamból. A kollégák és a nézők pedig elcsodálkozzanak: jé, ezt a Kölest még nem ismerjük! De ha csak azért hívnak be a próbára, hogy azt csináljam, amivel tavaly meg tavalyelőtt sikeres voltam, akkor felrobbanok, mert akkor csak az rág belül, miért nem vagyok inkább otthon a három gyerekkel.

bulvárteszt

Feri, bemelegítéséként kezdjük egy játékos kvízzel!

Úgy érted, te kérdezel, és a pontos választ is te tudod?

Hátha te is tudod.

Jöhet.

2000. október 7-én a pécsi Nemzeti Színház Bor József rendezésében bemutatja A cirkuszhercegnő című nagyoperettet. Ekkor, pont a huszonötödik születésnapodon lépsz először a pécsi nagyszínpadra. Mi volt a szerepneved?

Brusovszky. Orosz szárnysegéd. Krum Ádám, aki valami bárót vagy herceget játszott, ugráltatott feszt egész este. Bejöttem, ő meg kiküldött. „Hozzad-vigyed!”, ez volt a feladat, én meg hoztam-vittem. Olyan volt az egész, mint amit diákkoromban láttam a debreceni operaelőadásokban: bútorszövetbe öltöztetett emberek kardokkal ágáltak, a kardok végén parafa dugó, nehogy baj legyen. A rendező bácsi még engem is instruált. Szembefordult velem, és húzott: „Jössz, jössz, jössz… Sztop! – mondta. – Gyorsan elmondod a mondandódat, aztán mész, mész, mész, és kimentél!” Még azt is elmondta nekem, kezdőnek, hogy csak a bonvivánnak és a primadonnának van joga lassan beszélni, a többiek jönnek-mennek-távoznak. Ilyen jön-megy-távozik szerep volt a Brusovszky.

Mely rendezőknél játszottál legtöbbször, és hányszor?

Hogy hányszor? Azt nem fogom tudni. Amíg a JESZ-ben voltam (Janus Egyetemi Színpad), főleg Szabó Attilával, aztán jött Balikó Tamás, Hargitai Iván, Béres Attila, Csiszár Imre, Méhes László, később Horgas Ádám, Anger Zsolt… Sose számoltam.

Jól mondtad: számításaim szerint Balikóval, Méhessel és Béressel hét-hét alkalommal dolgoztál.

Ők hárman fontosak a színészi életemben, rengeteget tanultam tőlük. De fontos volt Szabó Máté és Szikszai Rémusz is, pedig velük csak egy-egy közös munkában találkoztunk. Vagy például Mohácsi János, akihez az Istenítélet és a Parasztopera köt, meg persze a frenetikus próbák. Muszáj téged is említeni, aki Kaposvárra hívtál át kétszer, a Bányavakságba és a Rivaldafénybe. Mellesleg a POSZT-díjakat is pont ezek a melók hozták: a Parasztopera és a Bányavakság. Szóval a számok nem mondanak el mindent.

Pedig számokkal folytatom: hány lakosa van Vámospércsnek?

Húha! 3500?

Majdnem: 5300.

Illett volna tudnom, hiszen életem első két évét Vámospércsen töltöttem. Szoktam arra járni, mert az elmúlt tíz évben sorra megszervezzük a Köles-találkozókat. Sokáig nem volt ilyen, mert amikor tízéves koromban a szüleim elváltak, édesapámmal hosszú időre megszakadt a kapcsolat. De felelevenítettük, és a sok Köles évente összegyűlik Debrecen környékén: Nyíracsádon meg a közeli tanyán, gondold el, Buzita a neve.

Írtad is tegnap sms-ben: „Vámospércs, Debrecen, Pécs, Beremend, Barcelona, Helsinki… esetleg Nyíracsád – ez a tengely!”

Édesapám és az ő testvérének a családja lakik Nyíracsádon. Mi vagyunk a Kölesek. Édesapám géplakatos. Egy olaj-, dohány-, némi alkoholszagú, erős férfit képzelj el. Az a kép van előttem, ahogy gyerekként utazok vele a vámospércsi Mezőgéphez, és bámulom a buszon ultizó melósokat. Kétéves koromig laktunk Vámospércsen, aztán jött Debrecen, a tócóskerti lakótelep.

És vele Tar Sándor, de őt hagyjuk későbbre, hiszen ez már a jelen, a legfrissebb munkád: A mi utcánk. Még nem mutattad be a pécsi Nemzetiben, de már elhoztad vele a fődíjat a tatabányai MOST Fesztiválról.

Akkor ugorjunk vissza a „Nők Lapja-kvízhez”!

Még két ilyen kérdést írtam fel a vonaton Pécsre jövet, az egyik csak vicces, a másik fontos. Mi történik egy bögre kölessel, ha vizet öntünk rá?

Nem tudom. Több lesz?

Több. Három bögre köles.

Na látod, ez stimmel: Kinga, a feleségem most három kis Kölessel van otthon. Egy bögréből három, jól írja a Google.

Most jön a fontos, legalábbis én fordulópontnak gondolom, mindenesetre eddigi életedet majdhogynem felezi a dátum: 1999. március 29–31.

Mi történhetett ekkor? Az biztos, hogy a JESZ-hez kötődik. Talán a Bárka Színházban vendégszerepeltünk?

Azon az őszön valóban a felújított Bárkán vendégszerepeltetek, de az is ennek a márciusnak a következménye.

Akkor az Egyetemi Színjátszó Napok lesz ez.

Úgy van. A zsűri tagjai?

Fogalmam sincs.

Mondom: Balikó Tamás…

Hát persze! Hiszen nem sokkal utána szerződtem a pécsi Nemzetihez.

…Nánay István, Bérczes László.

Tényleg, Nánay Pista. Számomra legenda: gondold el, anyósom, Sólyom Kati valaha az Universitas alapembere volt, és valahogy Nánay is ott melózott a környéken.

Rendezőasszisztens volt, meg dramaturg, meg turnészervező, szóval mindenes.

Mi pedig, pécsi egyetemisták, miközben pincében-padláson tréningeztünk, titokban arról ábrándoztunk, hogy majd a mi társulatunk is olyan lesz, mint egykor az Universitas. Most, hogy előhívtuk a múltból ezt az egyetemi fesztivált, kinyílnak az emlékek. De rád nem emlékszem. Nem rosszból mondom, de a megismerkedésünket későbbre datálom.

Én sem „rosszból mondom”, de rád én sem emlékszem. Én magát a JESZ-t fedeztem fel akkor, mert láttam három pompás előadást: Ibusár, rendezte Mikuli János, Az Eiffel-torony násznépe, rendezte Tóth András, és Na’Conxypanban hull a hó, rendezte Szabó Attila. Balikó, a zsűrielnök viszont felfigyelt rád, az biztos, hiszen a Pécsi Nemzeti Színház különdíját te kaptad akkor. Nyilván ezért hívott a színházhoz.

Így szép a történet, de az az igazság, legalábbis így emlékszem, hogy én kopogtattam nála. Abban az időben sokan jártak át nézni az előadásainkat. Engem meg kapacitáltak, hogy próbálkozzak Balikónál. Próbálkoztam. Zavartan toporogtam ott előtte, „nem-e lehetne-e…”, Tamás pedig joviális-recsegős hangján ennyit mondott: „Már mér’ ne lehetne, fiam?!” És röviddel ezután már Brusovszkyként ki-be járok egy nagyoperettben. Jöttek a JESZ-ből a többiek, hogy megnézzenek, de hát én a kóristák harmadik sorában feszítettem, szóval semmit nem láttak, csak két fehér kesztyűt, amivel kalimpáltam – nagyon igyekeztem, ahogy Molnár Ferenc írja a Ne takarj, Sárközi!-ben, hogy „kizokogjam magam a kórusból”.

Röviddel ezután már Rómeó vagy Balikó rendezésében, Júliát pedig az a Mészáros Sára játssza, aki egy főiskolás osztály tagjaként részt vett ezen az Egyetemi Színjátszó Napokon.

Látod, én ezeket nem raktam így össze.

Nem is kell. Én csak eljátszottam a véletlenekkel, amik olyanok az ember életében, mintha összefüggéseket mutatnának fel.

Azaz ha Balikó nincs a zsűriben, én talán a bölcsészdiplomámat hasznosítva úgynevezett kulturális menedzserként tengetem most a napjaimat. Vagy a nyíracsádi Köles és fiaiban kertészkedek. Végül is nem áll távol tőlem a kétkezi munka. De szerencsére Tamás figyelt rám, az első évad végén már igazi szerepet kaptam: kellett egy lelkes fiatalember a Bűntény a kecskeszigeten című opuszba. Feljebb léptem, jöttek a feladatok. Tudatosan vagy sem, de jól terheltek, én meg éppen terhelhető voltam.

kalap, kulcs

Sorra kaptad a nagy szerepeket: Rómeó után Liliom, Bicska Maxi… Mögötted néhány JESZ-előadás. Mit tudtál te akkor?

Mondjuk, azt, hogy keveset. Beszélni például sokáig egyáltalán nem tudtam. Hoztam a debreceni hadariságot meg hozzá az akcentust. Utóbbitól alig tudtam megszabadulni. Viszont volt bennem energia meg akarás. Húztam, mint egy szibériai husky. A talán naiv és kezdetleges JESZ-tréningek abban mindenképpen segítettek, hogy mindig nagyon beleálljak abba, amit csinálok. Ettől félek most, negyvenhat évesen, úgymond rutinos, középkorú vidéki színészként: hogy egyszer csak elveszítem ezt a képességemet. És még csak észre sem veszem. Mellesleg Szabó Attila tréningjével kezdődött minden 1997 nyarán.

Annyit tudok, hogy közös albérletetek volt.

Akkor nyilván ismered a sztorit, de elmesélem. A Harmadik Színház pincéjébe indult tréningezni, és ahogy öltözött, megkérdezte, nincs-e kedvem vele menni. Nincs, mondtam. Fáradt voltam, vagy rosszkedvű, vagy másnapos… fogalmam sincs. Már csukta az ajtót, de még visszajött, itthon felejtett valamit, kulcsot vagy kalapot. Írjunk kalapot, mert ő ilyen kalapos avantgárd volt. Közben újra megkérdezte, megyek-e. „Hát jó, végül is talán jobb, mint itthon ülni”, ezt mondtam, és mentem. Már akkor este megéreztem, hogy nekem ehhez közöm van. Bemelegítettünk, tudod, ha a tested belemelegszik, a lelked is inkább mozdul. Mejerhold vagy ki tudja már, pedig tanultam P. Müllernél. Azon az estén mintha Isten ujja érintette volna meg a tarkómat. Áldott pillanat. Ahogy a lélek becsúszik az anyagba… Addig énnekem nem volt közöm a színházhoz. Rockzenében utaztam, zenekarom volt Debrecenben. Ennyit jelentett nekem a színpad. De besegített a véletlen, amiről az imént beszéltünk. Hogy Attila az asztalon felejtette a kalapját. Vagy a kulcsát. Ettől kezdve tréningek és előadások. Ezekbe nyomtam bele minden energiámat, és ezt vittem tovább a Nemzetibe. Ott különben még évekig kellékeztem magamnak, ehhez voltam szokva. A kellékes rám szólt, hogy ez az ő dolga. Na, ezt megtanultam. Ezt is, meg lassan mindent, amit csak tudtam. Figyeltem nagyon, mert tisztában voltam azzal, hogy én csak érzem, de nem értem a színházat. Sokáig azzal biztattam magamat, hogy a JESZ-ből hozott löttyös, túlmozgásos lendület mindenen átsegít. A statisztáló szárnysegéd szerepében segített is, de bizony Rómeóként azt kellett a fordítótól, Nádasdy Ádámtól hallanom a premier után, hogy minden szép és jó, de nem ártana érteni is, amit mondok. A maga kedves, bájosan szigorú módján bizony megfeddett. Joggal. Most már tudom, mi történt, mert azóta is megtörténik, amikor bizonytalan vagyok: félelmemben loholtam előre, és zabáltam fel a szöveget. Balikó is odadörmögött sokszor a maga módján: „Bazmeg, Ferikém, nem értem, amit beszélsz!” Néztem a neves kollégákat, akik középre lopták magukat, kifordultak a nézők felé, és öblösen szavaltak. Na, ezt aztán nem! Csak azért sem középen, csak azért sem érthetően! A lázadó amatőr. Akinek a kócos, alternatív állapota fontosabb, mint a szöveg. Emlékszem, a takarásban mindig megvizeztem a hajamat, mielőtt színpadra léptem, a színpadon meg addig ágáltam, hogy a nagy szenvedélytől ledobhassam magamról az inget, és ordibálhassak valami magas tereptárgyról. Aztán amikor már az ügyelő is azt kérdezte, feltételezem, némi iróniával, hogy „Hová készítsük a lavórt, Ferikém?”, ráébredtem: én ugyanolyan rossz vagyok, mint az öblögető kollégák, csak másként. Nem volt mese, meg kellett tanulnom beszélni. Ma már, amikor tudok beszélni, az a kérdés, érdekel-e még, amit mondok. Vagy szépen belecsúszok a népszerű, vidéki ripacs szerepkörébe. Szerencsére minden évadban van olyan kihívás, amibe belemenekülhetek. Ilyen most nekem A mi utcánk.

Maradjunk még a szakmát egyszerre tanuló és gyakorló fiatalembernél. Körülötted csupa végzett színész volt, akik mégiscsak többet tudtak nálad: bejönni, leülni, jelmezt, kelléket használni, kimenni…

Nem szégyelltem én tanulni. Mondták, hogy nem jó, csináltam hát másféleképpen. Csináltam százféleképpen. A magam bőrén tanultam meg mindent. Szerencsém volt: Balikó, Béres, Méhes és a többiek nem engedték el a kezemet, újabb és újabb lehetőségeket kaptam akkor is, ha egyszer-egyszer lyukra futottam. A mai napig bejövök százféleképpen, ha kérik. Nem mindig kérik, sajnos.

Az mégiscsak szerencse, hogy nagyon sok és sokféle rendezővel dolgozhattál. Ezek a különböző személyiségek, függetlenül attól, hogy jó rendezők vagy sem, nyitottságot és rugalmasságot követelnek az embertől.

Ez így van, és én igyekeztem is. Mert így vagy úgy meg kell találd a közös hangot. És ez nekem menni szokott, talán mert nyitott szívvel fordulok mindenki felé. Erre különben nincsen szükség egy profi intézményben, de nem tudok másként. A rugalmasság nemcsak azt jelenti, hogy igazodok az érkező új kollégához, hanem azt is, hogy bármikor kész vagyok nulláról újrakezdeni. Ha megrekedünk, próbáljuk meg másként. Állítsunk mindent a feje tetejére, de ne hagyjuk annyiban. Nem hagyhatjuk, mert a színház sokrétegű, gazdag műfaj, nem érhetjük be a sablonos, „csakhaladjunkmár” megoldásokkal. Engem a színház sokfélesége fogott meg: a számtalan megnyilvánulási lehetőség. Debrecenben zenéltem, a JESZ-ben sokszor a semmiből magunk írtunk darabot, annak idején álnéven kis novellácskákat írogattam. Írás, zene, éneklés, mozgás és persze maga a játék – ezt adta nekem együtt a színház. Ez tartott meg a JESZ-ben, ez húzott a profi színház felé, ez okozott örömet az első tíz évemben. Érzékeltem én, ha egy rendező pokróc volt, vagy cinikus, vagy felkészületlen, de mindig arra figyeltem, mit tanulhatok, mi a jó abban, amit mond, amit kér, hiszen az nyilvánvaló volt, hogy még így is többet tud nálam.

De amikor kirakják a szereposztásokat, és Rómeó, Liliom vagy Bicska Maxi mellé annak a neve van írva, aki, úgymond, keveset tud, az bosszanthat néhány kollégát, aki inkább önmagára osztotta volna ezeket a főszerepeket.

Hogy irigység, féltékenység volt-e a társulatban? Biztos volt, nem vettem észre. Én tényleg nagyon szerény gyerek voltam, és a mai napig igyekszem az lenni. Olyan ártatlan, eleven lendülettel álltam minden munkához, hogy azt értékelték, legalábbis elfogadták. Rómeót, Liliomot meg Bicska Maxit mondod, de ne felejtsd el, volt egy csomó pici szerepem, „pincérek” garmada. A Mesél a bécsi erdőben például négy pincért játszottam – és boldog voltam, beletoltam minden energiámat. Hozzátartozik, hogy ezzel nem voltam egyedül: jó csapat volt itt, és a vezetők figyeltek is arra, hogy mindenki jókat játszhasson. Zayzon, Széll Horváth, Mészáros Sára, Pál Andris, sok-sok ambiciózus fiatal. Eszembe jut egy nagyszerű közös munka Szabó Mátéval…

Felírtam három címet: Egy másik történet, Hétvége, Albérleti színjáték. Melyikről beszélünk?

Ez egy és ugyanaz, csak sokféle címmel. Máté álnéven írt főiskolai rendezői vizsgájáról van szó, amit aztán Pécsett is játszottunk néhányszor. Valahogy félbetört a sorsa, pedig mindannyiunk életében fontos munka volt. Fiatalok véletlenszerűen összezárva egy albérletben, hozzá egy flúgos főbérlő, Etus néni…

De hiszen én láttam ezt az előadást a Szkénében! Az a gyanúm, ebből született meg a Gyárturisták, majd sokak kedvence az Ördögkatlanban: a Faluturisták, benne az Ottlik Ádám által játszott Etus nénivel.

Azaz a 101 éves Schwetzné Szigeti Etelkával, aki mindhiába keresi eltűnt férjét, a Dezsőt. Ádám másfél évtizede hurcolja ezt a karaktert Katlanról Katlanra, és vele a tépett parókát és az átizzadt otthonkát. Nem merem megkérdezni, kimosta-e valaha. És igen, a volt JESZ-es jóbarát, a fiam keresztapja, Ács Norbi is az Albérleti színjátékból került a Faluturistákba, hogy ez a trió – Ottlik–Ács–Köles – kiegészüljön Várnagy Kingával és Matta Lórival.

Egy budapesti vizsgára miért szed össze valaki egy vidéki csapatot?

Erről Mátét kellene megkérdezni. De azt tudnod kell, hogy ő is debreceni, és Mészáros Sárát, Ottlik Ádámot meg engem onnan ismert. A gimiben együtt zenéltünk Mátéval a Téglagyári megálló nevű, legendás zenekarban. Az egyik próbán megkérdezte: „Feri, te nem akarsz színházzal foglalkozni?” Nem akartam. Aztán mégis jelentkeztem a színházba, amikor a Csokonaiban gyerekszereplőket kerestek a Légy jó mindhalálighoz. Fel is vettek, de anyám nem engedett, mondván, a tanulás rovására fog menni.

zománcos bili

Itt álljunk meg egy pillanatra!

Rendben, álljunk meg. De csak úgy halkan megkérdem: haladunk mi valamerre? Téglagyári megálló és Faluturisták, Brusovszky és Tar Sándor…

Ezekből a töredékekből áll össze az élet, és valamit megtudunk arról, ki is az a Jászai-díjas, vidéki magyar színész, Köles Ferenc.

Akkor töredéknek bedobom, Nők Lapja-módra, hogy ma másfél éves a harmadik bögre kis Köles, a Blanka.

Gratulálok – de miért piszkálsz a Nők Lapjával?

Nem piszkállak, én azt az újságot szeretem. Szinte az egyetlen folytonosság, ami maradt az életemben. Visszavisz a gyerekkoromba, amikor Vámospércsen a nagymamámnál éjszaka nem kellett kimenni a pottyantós budiba, hanem ráültem a jéghideg, zománcos bilire, mert akkor még nem az a zenélős, műanyag bili volt, mint manapság, amikor szülőként arra ébredsz, hogy hamisan fütyüli a lambadát, mert azt fújja, ha megtelik… Márpedig a három gyerek közül valamelyik lambadázik éjszaka. Szóval a zománcos éjjeli edény ott volt az ágy alatt, lefedve a Nők Lapjával, és mielőtt ráültem a bilire, kezembe vettem az újságot, azt lapozgattam, és arról ábrándoztam, hogy egyszer majd én is benne leszek. A Nők Lapjában. És képzeld, benne voltam! Néhány évvel ezelőtt Haumann Péter vendégszerepelt nálunk a Gettó című előadásban, és megkérdezték a Nők Lapjától, milyen öröm érte őt az utóbbi időben. Azt válaszolta, hogy az ő öröme Széll Horváth Lajos és Köles Ferenc, mármint hogy velük dolgozhat a pécsi Nemzeti Színházban. Ha az a bilin üldögélő kis Köles tudta volna, hogy egyszer majd ezt írja az újság! Ezt most önmagamat is meghatva büszkén elmeséltem, de elveszítettem a fonalat.

Mert megállítottalak. Nem igazán hiszek ugyanis az olyan, „legendás” történetekben, hogy egy otthon felejtett kalap miatt lesz valakiből színész. Keresem a jeleket: hogy például Szabó Máté megkérdezi, nem akarsz-e színházzal foglalkozni. Te pedig azonnal rávágod, hogy nem, de harminc évvel később is emlékszel a pillanatra.

Mondok mást: tizenegy éves koromban új apuka jön, vele új lakás és új iskola. Kapok egy régi vágású, remek osztályfőnököt, Haller Pista bácsit. És ő, kántor és magyartanár, elkezdi velünk próbálni a Visszakérem az iskolapénzt Karinthytól. Ki tudja, miért, Wasserkopf szerepére az új gyereket, Köles Ferit választja. Sikeresen bemutatjuk az iskolában, visszük a városi seregszemlére, onnan is megyünk tovább a területire. Ott lát meg engem Várhidi Attila, és elhív a társulatába.

Legendás debreceni színházpedagógus, nála tanult többek között Hajdu Szabolcs, Szabados Mihály, Hargitai Iván, Magyar Attila.

Hajdú Szabi a Tomi szomorúban zenélt, jártam a koncertjeikre, de még mielőtt találkozhattunk volna, elment Debrecenből.

Nem ismerem a Tomi szomorú nevű zenekart, sajnos.

Tudod, amikor Lukács Laci, a későbbi Tankcsapda frontembere kiszállt a Vörös kakasból, Tomi szomorú lett, és az új zenekarát is így nevezte el.

Kérdezném, ki az a Tomi, de nekünk most Várhidi Attila próbája a fontos.

Megjelentem ott, és megrettentem. Nálam idősebb, laza srácok próbálták a Toldit, mondták, szálljak be, sőt, egy hét múlva suli helyett rögtön menjek is velük egy fesztiválra. A következő próbán már nem jelentem meg. Megijedtem. Maradt az iskola, és most azt mondom, ez így volt jó. Az iskolában persze mégiscsak megtaláltak a szereplési lehetőségek, most, hogy így „nyomozol” a színházi múltam után, eszembe jutnak rég elfelejtett dolgok: például hogy Hófehérkét játszottam egy iskolai ünnepségen.

Címszerep és magas labda: Kaposvárott együtt dolgoztunk a Rivaldafényben, és abban szintén nőt játszottál. Folytatva a bulvártesztelést: hány éves az a néni, és mi a neve?

Nem ugrik be, pedig ezt illene tudnom, mert utána így, a játszott szerepnevünkön gratuláltuk meg egymást Sarkadi Janival a születésnapokon.

Ő Erzsike volt, és nyolcvan, te pedig özv. Godóné Matuska Teréz, és hetven. Hófehérke kései utódja.

Mindenesetre Hófehérkével lezárult színészi készülődésem, mert Máté kérdését elhárítottam, a Légy jó mindhaláligra pedig anyám nem engedett.

majdnem híres

Az az anya, aki tudomásom szerint Vámospércsről titokban jelentkezett a színművészeti főiskolára. Lassan felgöngyölítjük a szálakat, és ezek egyetlen irányba mutatnak: a színészet felé.

Hogy van ez: egy tizennyolc éves vámospércsi lány felvonatozik háromszor is a fővárosba, mert eljut a harmadik fordulóig, aztán nem próbálja meg legközelebb, és óvónő lesz. Velem meg, ahogy Boldizsár, a kisfiam szokta mondani, „majdnem híres színésszel” mélyinterjú készül egy szakmai lapba. Mondhatjuk: véletlen – egyik is, másik is. És arról a véletlenről még nem is beszéltünk, hogy gyerekként sokszor arra alszom el a tócóskerti lakótelepen, hogy a fölöttünk lévő emeleten Tar Sándor bácsi csépeli az Erika írógépet. És van ez: kit hová és miért repít a sorsa? Mi lett volna, ha? Ostoba kérdés. Kajla kamaszként is egyetértettem anyámmal, hogy a tanulást erőltette, és most is azt gondolom, most már persze könnyű, hogy ez így volt jó. Tanultam is becsületesen, ezért vettek fel Pécsre. Félművelt, riadt értelmiségiként a mai napig abból élek, amit a középiskolában megtanultam.

De a színművészetire mégiscsak megpróbáltad a felvételit.

Igen. Bejáratott szavunknál maradva: a legendás Máté-osztályba kerültem volna – ha felvesznek. Az első fordulón átcsúsztam: előkaptam egy dumát valami vásári komédiából, énekeltem, táncoltam, a vicces Köles továbbment. A második fordulóra véletlenül Kingával utaztunk. Már bimbózott valami, szerelemnek szokták hívni, a mai napig tart. Onnantól én már inkább Kingára gondoltam, és nem a felvételire. Ehhez jött még az, hogy „komolyan vettem” magamat: felöltöztem. Felvettem egy lehetetlen barna nadrágot, a felvételi bizottság előtt felléptem egy „tereptárgyra” – lavór nem volt a takarásban, és az ingemet se rántottam le –, aztán zavartan motyorásztam valamit. Nem a bukolikus, serpafejű parasztként rúgtam be az ajtót, ami legalább hiteles lett volna, hanem önmagamat zárójelbe téve megfelelni akartam. A felvételi nekem sem, Kingának sem sikerült. Szaladtunk együtt a vonathoz, egymásnak örültünk.

„Bukolikus paraszt”, mondod. Előttem van, amikor egy-egy szerepben kapaszkodók híján ijedtedben ide nyúlsz vissza.

A hajdú-bihari paraszthoz. Ez segít, mert adekvát. Lehet, hogy az adott szerepet nem oldom meg maradéktalanul, de biztonságban vagyok. Igyekszem ezt nem elhasználni, és főleg nem gúnyolódni azokon, akiket szeretek, akikhez kötődök. Más kérdés az idegen akcentus: azt imádom! A Bányavakságban román rendőrként lubickolok a félreértésekben; a Montmartre-i ibolyában a Spagetti nevű pénzbehajtó szerepében hablatyolok olasz-magyar kevercsben; a Picasso kalandjaiban egy abszurd dráma hősévé válok, ahogy a festő apjaként úgynevezett spanyol nyelven becsörtetek, és magam sem értem, mit beszélek; a Csókos asszony Kubanek henteseként sváb-magyarul roppant körülményesen magyarázok össze-vissza… Élvezem ezeket a szélsőséges helyzeteket, otthonos vagyok bennük.

Az kezd összeállni, hogy neked maga a vidéki kőszínház otthonos. Egyik este habókos Pixi gróf vagy a Mágnás Miskában, másik este macsó Stanley A vágy villamosában, ütődött Jourdain lehetsz Molière-nél, majd elegáns Turai Molnár Ferencnél. Az emberben rejlő sokféleséget hívják elő az előadások által felkínált lehetőségek.

Ez így túl szépen hangzik. Tudom én, hogy nem dolgoztam az úgynevezett „legendás” rendezőkkel, Ascherral, Zsámbékival, Székellyel, meg most, az „élet útjának felén” amúgy is erős bennem a hajlandóság, hogy téged untassalak a pályáján megrekedt színész panaszaival, miközben nem kérdés, hogy hálás lehetek a sorsnak. Elém fújt olyan remek embereket, mint Balikó, Mohácsi, Szikszai, Méhes és mások, akik, ha megérezték, hogy én eléjük rakom a szívemet-lelkemet-eszemet-fantáziámat, játékosság iránti vágyamat, bizony kizsigereltek, és előhívták belőlem ezt a sokféleséget.

Erre ad lehetőséget A mi utcánk.

Majd két évtized után találkoztunk újra Szabó Attilával. Jó érzékkel hagyta, hogy őt Tar Sándorral és az általa megírt, sokféleképpen tönkrement alakokkal bombázzam. Nem erőltetett rám semmit, inkább segített szemezgetni az általam színpadra zúdított lavinából, mi lesz hasznos, mi lesz felesleges. Biztos ízléssel szelíden terelgetett.

És nem szorított valamiféle rendezői kalodába. Hagyta, hogy berúgja az ajtót a bohóc, aki élvezi, hogy egyik figurából bújhat a másikba, de már a szakmát is megtanulta, azaz pontos és fegyelmezett, és nincs szüksége egy lavór vízre a takarásban.

A Horgas Ádámmal készített 39 lépcsőfok óta tudom, hogy ez a pillanatonkénti alakváltás és a szinte beprogramozott precizitás nekem megy. Az első tíz év tanulási folyamata azt is jelentette, hogy megtanultam kontrollálni magamat. Rálátni arra, amit csinálok.

autógumi

A mi utcánk mintha összefoglalása lenne annak a több mint két évtizednek, amit a színházban töltöttél.

Fotók: Simara László

Jó lenne, ha így lenne. Szokták mondani, hogy önálló estet akkor csinál egy színész, amikor feleslegesnek érzi magát, mert nincs feladata. Van feladatom, nem panaszkodhatok. Meg ez nem is „önálló est”, hanem egy színházi előadás, amiben különben van egy zenész társam, Szabó Kornél. Ha mégis párhuzamos példát kéne keresnem, és ha ez nem hangzik nagyképűen, akkor Mucsi Zoli alakítását említeném a Nehézben, Keresztes Tomit az Egy őrült naplójában vagy Thuróczy Szabi Bödőcs-produkcióját. Nem a végeredményről beszélek, hanem a szándékról: hogy felépítsek egy sorsot s vele egy teljes világot. Ez az én esetemben végzetszerűen Tar Sándor világa kell hogy legyen. Gondold el, mi a kétezres évek elején megkerestük Sanyi bácsit. Attilának van is egy füzete abból az időből, amire rákörmölte: „A mi utcánk”. Azt szerettük volna, ha Sanyi bácsi ír nekünk egy darabot ebből. De ő akkor már rossz állapotban volt, erre nem volt esély. Ez a feladat rám maradt, ezt Attila és mások segítségével nekem kellett megcsinálnom. Megcsináltuk, megcsináltam, valami körbeért.

Talán ezért érzed azt, hogy középkorú „vidéki ripacsként” egy helyben jársz. A végére értél valaminek, ahonnan újra el kéne indulni. Tar hőseinek ez nem sikerül: Köles véresen, mocskosan, lepukkantan beszédeleg a takarásból, rálép az ott heverő, félredobott autógumira, van belőle tíz-tizenöt a térben, ezen egyensúlyoz körbe-körbe, otthon–kocsma–otthon között, körbejár, helyben jár. Mármint az általad magadra húzott Tar-hős.

Tudod, honnan az autógumi? Mert ugye kínlódik az ember ezekkel a kocsmapultos helyzetekkel: szeretne hiteles lenni, de közben nem közhelyesen lekoppintani a kocsmapultot. Megy ilyenkor a terméketlen agyalás, és legtöbbször a véletlen segít. Az, amikor például beléd hasít egy emlék: 2020 nyarán sokadmagammal búslakodva üldögélek a nagyharsányi focipálya büférészében, előttem a rég kihűlt babgulyás, siratom az elmaradó Ördögkatlant… Ülök ott, bambán felemelem a fejemet, a fiamat látom, ahogy a helyi srácokkal ricsajozva nagy, nehéz autógumikat-traktorgumikat hajkurász, és akkor beugrik a tócóskerti játszótér. Mi ott, a Kishegyesi úton a reménytelen vasárnap délutánok félrelökött kerék-áldozataiból, a másnapos hétvégi apukák által kidobott autógumikból építettünk mindent magunknak. Bunkert, mászókát, hintát, focikaput. Ezt a gumironcstelepet laktuk be mi, gyerekek, ebből teremtettünk teljes világot. Tíz-tizenegy éves koromig laktunk ott, fölöttünk meg az író bácsi. Aki pont úgy nézett ki, mint az én géplakatos apukám meg a többi melós, akik hetente egyszer összejöttek az egyik garázsban. A „garázsklubban”, ahová mindig más hozta a láda sört. Söröztek a megfáradt kanok, köztük az író bácsi is. Talán én is ott söröznék ma a melósokkal, ha nem kap gellert az életem a szüleim válásával, az értelmiségi „műpapával”, a költözéssel, az új iskolával. Az új apukának könyvtára is volt, és az író bácsi könyvét már az ő polcáról vettem le évekkel később.

Egy autógumis fotó rémlik eddigi egyetlen rendezésedből is. Sajnos nem láttam az előadást, csak egy fotó ugrik be.

Igen, abban is volt autókerék. Majomházban játszódott, ott szokott ilyen lenni. Kipróbáltam a rendezést, talán nem is sikerült rosszul. Keresztesi Józsi barátom Szerelmem, Majomúr című darabját próbáltuk színpadra tenni a JESZ-ben. Miután elolvastam a szöveget, fogalmam sem volt, mit kezdünk majd vele, de vonzanak az ilyen feladatok, az igazi kihívások. Ezért szeretem például Kárpáti Péter írásait is. Az embert megbénítja vagy felszabadítja egy ilyen instrukció: „A Szellem beleugrik egy üres konzervdobozba, és szörnyet hal.” Már nem tudom, van-e Péternek ilyen instrukciója, de mindegy is, mert úgymond „csak ilyen” van. Nem írja oda, de azt súgja: „Oldd meg!” Aztán vagy megoldod, vagy nem. Érdekes volt átkirándulni a rendezői oldalra. Nem bántam meg, de egyelőre nem látszik a folytatás.

svájci bicska

Színészként is van elég kihívás.

Vagy van, vagy nincs. Az nem kihívás, hogy megtanulod a szöveget, és a színpadon úgy közlekedsz, hogy nem ütközöl össze senkivel.

De az már igen, hogy hívják az embert neves fővárosi színházakhoz. Márpedig téged hívtak a Tháliába is, a Radnótiba is. Utóbbiban játszottál, igaz, a felkínált lehetőséget: legyél társulati tag, végül nem fogadtad el.

Eldönthetetlen dilemma ez, miközben dönteni kell. Én így döntöttem.

Miről és hol beszélgetnénk most, ha másként döntesz?

Tudtam, hogy nem úszom meg ezt a kérdést: Budapest vagy Pécs? Mindenki ezzel gyötör, én is magamat. A családomat szeretem, a várost szeretem. De egyensúlyban az tartja az embert, ha a munkában is örömét leli. Akkor lesz jó apuka otthon is. A mérleg viszont ritkán van egyensúlyban az életben. Hol erre, hol arra elbillen. Ha most Pesten próbálnék-játszanék egy elismert művészszínházban, és a Radnótiról ez elmondható, megtapasztaltam, habzsolhatnám a „művészetet”. És közben széthullanék, mert szétzilálódna a családom. Nem tudom a megoldást, ki tudja azt. Türelmetlen vagyok, pedig az eszemmel tudom, hogy most, a pandémia szorításában mindenkinek, az egész emberiségnek ez az első számú feladata: türelmesnek lenni. És várni a minőségi munkákat.

Engem ez a beszélgetés is abban erősít meg, hogy – feltételezve a várt minőségi munkákat – neked ez a világod: egyszerre élvezted annak idején a Na’Conxypanban hull a hó avantgárd őrületét és a Cirkuszhercegnő című nagyoperettet, ahogyan most is örömödet leled a Csókos asszony sikerében és A mi utcánk sáros gumicsizmás, sötét reménytelenségében.

Olyan vagyok, mint a svájci bicska: sokfunkciós. Kedves tőled, hogy nyugalomra intesz – Kinga, a feleségem is így szokott lehűteni: „Feri, ne játszd a Spartacust, másoknak a választás lehetősége sem adódik meg!” Igazatok van, mert bármily vonzó és hiúságot legyező egy menő budapesti művészszínház hívása, valóban ez az én természetes közegem.

Ebben a közegben az eltelt huszonkét év alatt, úgymond, mindent megtanultál: hajdú-bihari legényként csak akkor rúgod be az ajtót, amikor arra van szükség, de ha kell, Molnár Ferenc elegáns úriembereként bölcselkedsz, miközben McDonagh Tupolskijaként az elegancia mögé deformált jellemet rejtesz.

Utóbbiban engem is meglepett, jólesően, a rendező döntése: azt hittem, a szellemileg sérült tesót kapom majd, mert ezeket játszottam korábban: sánta, béna, gyagyás félnótásokat. Igen, sokat tanulhattam – de azt a kihívást várom minden melótól, hogy a nemtudás kétségbeeséséből startolva új meg új színt hozzak elő magamból. A kollégák és a nézők pedig elcsodálkozzanak: jé, ezt a Kölest még nem ismerjük! De ha csak azért hívnak be a próbára, hogy azt csináljam, amivel tavaly meg tavalyelőtt sikeres voltam, akkor felrobbanok, mert akkor csak az rág belül, miért nem vagyok inkább otthon a három gyerekkel. Egy Mohácsi-féle próbán ez eszembe sem jut, mert együtt hozunk létre valamit a semmiből. De oda mindenki hatalmas szerszámosládával érkezik, amiben mindig van másik eszköz. De retiküllel próbára menni?! Vagy a szerszámosládát az öltözőben hagyni?! Hogy a félkész valamit ismételgessük, és gyakorlás címen egy helyben járjunk?! Arra én már nem vágyok.

Mire vágyol?

Egyszerű dolog ez. Arra a kifogyhatatlan szerencsére, ami eddig mindig az utamba fújt egy ördögszekeret, egy megfejthetetlennek tűnő rejtvényt, amivel meg kell küzdeni. Hogy ne hűljön ki belőlem a mánia. Igen, színház iránti mánia ez, és nem viselem el, ha ezt a mániát lebecézik, semmibe veszik. De ez közös mánia: az enyém, a csapaté, a nézőké, a színházé. Ennyi kell nekem. Meg egészség meg egy boldog család. Lehet ezt érteni?

Lehet, hogyne lehetne. Egyszerű ez, mint a sár. Ezt írtad tegnap sms-ben: „Velem nem lesz nehéz, egyszerű vagyok, mint a sár.” Van ilyen mondás?

„Nehéz, mint a sár”, olyan van. De velem nem nehéz. Velem egyszerű.