Lengyel Anna összetett személyiség volt, sokféle leget el lehet mondani róla. Kezdem azzal, hogy ő volt talán a legintenzívebb ember, akit ismertem. Ha akart valamit, azt nagyon akarta – és mindig akart valamit. A PanoDráma létrehozása fontos mérföldkő volt a szakmai életében: ez volt az a pillanat, amikor a dramaturg alárendelt, a fordító magányos és a kultúraszervező-népnevelő körvonalazhatatlan pozíciójából formailag is vezetővé vált. Anna barátom és alkotótársam volt több mint tíz éven keresztül, így jelen írás bizonyára nem lesz elfogulatlan, de a munkásságát retrospektíven összefoglaló nekrológ sem.

Lengyel Anna. Fotó: Szarka Zoltán

2008-as megalapításakor és az azt követő pár évben a PanoDráma művészeti profilja még formálódott. Kezdetben nálunk még ismeretlen kortárs külföldi színdarabok hazai, illetve kortárs magyar drámák külföldi népszerűsítését tűzte ki maga elé, leginkább felolvasószínházi események formájában. Emellett hazai és külföldi előadásokban produkciós partnerként működött közre. Mindez hiánypótló törekvés volt, és Anna újdráma iránti elkötelezettségéből és nyüzsgő világpolgárságából organikusan következett, de nem elégítette ki őt. Szakmai működésére mindvégig jellemző volt, hogy fórumokat, találkozási pontokat hozott létre. A (jellemzően nemzetközi) workshopok, amelyeket szervezett, azt a célt szolgálták, hogy különböző emberek különböző tapasztalata, tudása összeadódjon, és szülessen belőle valami új. Lelkesen és önzetlenül kapcsolta egymással össze az embereket, egyfajta katalizátorként működött.

A PanoDráma első verbatim produkciójának előkészülete is egy workshoppal kezdődött. 2008–2009-ben a romagyilkosságok néven elhíresült, rasszista indítékból elkövetett támadássorozat megrázta a magyar társadalom jobb érzésű tagjait. Egy rövid időre. Aztán, mint minden mást, ezt is hamar elfelejtettük. Anna viszont úgy érezte, erről beszélni kell. Vagy még inkább: nem lehet eleget beszélni róla, és a színháznak megvan az a jó tulajdonsága, hogy viszonylag gyorsan képes reagálni egy társadalmi eseményre vagy jelenségre, így adta magát, hogy az egyre szélsőségesebb formában jelenlévő rasszizmusról készítsünk előadást. Ez egybeesett a PanoDráma identitásának megtalálásával: így vált a gyilkosságokkal, faji előítéletekkel és diszkriminációval foglalkozó Szóról szórával az első magyar verbatimszínházzá. Az előkészítő workshop résztvevőit zömmel Anna toborozta: olyan embereket hívott be a projektbe, akiket szociálisan érzékenynek, nyitottnak, kreatívnak, színházi szempontból érvényesnek gondolt.

A témát és a verbatim formát is Anna hozta. Példaként állt előttünk a Laramie Project – amelyet később be is mutattunk felolvasószínházi előadásként. A Laramie igaz történet: a huszonegy éves Matthew Shepardot brutális kegyetlenséggel meggyilkolták csak azért, mert meleg volt. A Tectonic Theatre írókból és színészekből álló csapata a gyilkosságot követő évben elment az eset helyszínére, Laramie-ba, és interjút készített a helyiekkel, hozzátartozókkal, a gyilkosságot elkövető fiatalok barátnőivel stb. Az interjúk szövegeiből, korabeli hírekből és a tárgyaláson elhangzottakból épült fel a színdarab. A mi munkamódszerünk is ugyanez volt. Előzetes felkészülést követően leegyeztettünk néhány interjút, és elindultunk a támadások helyszíneire, de sosem csak az előre egyeztetett interjúalanyokkal beszélgettünk, hanem gyakorlatilag bárkivel, aki szóba állt velünk. A verbatim színházcsinálás egyik legizgalmasabb jellemzője, hogy az elején sosem tudjuk, mi lesz a vége. Lehet, hogy egy véletlenszerűen leszólított járókelő olyasmit mond, ami teljesen átrajzolja a kezdeti koncepciót, esetleg a megszólásából születik meg majd az előadás csúcsjelenete. Vagy elvezet minket valakihez, akihez amúgy sosem jutottunk volna el. Mivel a Szóról szóra volt mindannyiunk számára az első verbatim munka, együtt fedeztük fel a módszerben rejlő lehetőségeket és buktatókat. A hónapokon át tartó interjúzás és anyaggyűjtés, a terepmunka, a valóságdarabok megtalálásának és összeillesztésének folyamata összekovácsolta a csapatot. A Szóról szóra színészei között már ott volt a későbbiekben is szinte minden előadásban játszó alaptagok közül Ördög Tamás, Szamosi Zsófia és Urbanovits Krisztina. Bartsch Kata valamivel később, a 174/B idején csatlakozott, de ő is a virtuális társulat tagja volt.

Anna számára kiemelten fontos volt, hogy a munkatársainak éppúgy ügy legyen, amivel foglalkozunk, mint neki. Nem egyszerűen jó színházat akart csinálni, hanem olyat, amivel változást lehet elérni. Mint ahogyan részben a Laramie-nak köszönhetően emelte be Obama a homoszexuálisok elleni támadásokat a gyűlöletbűncselekmények közé. Annában magánemberként is volt egy jó adag világjobbító-népnevelő hevület, segítőkészség, felszólalt a társadalmi igazságtalanságok ellen, elkötelezett demokrata volt. Ezek az alapvető értékek természetesen a PanoDráma munkásságában is megjelentek, hiszen – akármennyire is közösségi alkotás eredménye volt minden nagyprodukció – a PanoDráma lelke és motorja Lengyel Anna volt.

Sokat vitatkoztunk arról, hogy tudunk-e valódi hatással lenni bárkire, ha a közönségünk (jellemzően a baloldali, budapesti értelmiség) 95 százalékban ugyanazt gondolja, amit mi. Hogy mennyire fontos együtt hüledezni és berzenkedni a rasszizmus bármely formája ellen, ha valójában a mi közegünkben könnyűszerrel leélhetünk úgy egy életet, hogy a legnagyobb magyar kisebbségnek számító cigány lakossággal csak a villamoson találkozunk. A Szóról szóra kapcsán többször elhangzott az egyoldalúság vádja, de – míg az előbbi problémát érvényesnek érzem – a Szóról szórában és a későbbi előadásainkban is igyekeztünk pártatlanul fogalmazni, több oldalról is körüljárni az adott témát. Persze egy rasszista indítékból elkövetett gyilkosság esetében nincs másik oldal.

Egy másik visszatérő kritikai megjegyzés volt a Szóról szóra kapcsán, hogy ez nem színház. Statikus előadás volt, az igaz. Üres térben nyolc szék, néhány tévé. Minimális mozgás. Alapvetően szövegszínház, de színház. Rendező nem volt, az első pillanattól kezdve közösen hoztuk létre az előadást. Anna nagyon hitt a közösség erejében, határozott elképzelése volt arról, hogy miről szóljon az előadás, még ha nem is tudta biztosan, hogyan, és nem szerette volna, ha egy számára ilyen fontos projekt fölé nő egy rendező művészi víziója. Már itt jelentkezett az a probléma, amely a PanoDráma későbbi működése során folyamatosan jelen volt: hogy ki rendezi az előadást. Anna elképzelése szerint az ideális felállás az lett volna, ha egy olyan társrendezőt talál, aki elfogadja, hogy ő mindenbe beleszólhat, és művészi kérdésekben is vétójoga van, de a magyar színházi hagyományban ritka, hogy egy autonóm színházi rendező ennyire rugalmas legyen, bár kísérletek történtek rá. Ahhoz viszont, hogy egyszemélyi rendezőként legyen jelen a produkcióban, Anna nem tartotta magát sem elég kreatívnak, sem elég fantáziadúsnak. Okos volt, tájékozott, problémaérzékeny, de valóban nem volt rendezői víziója. Sokkal inkább szövegben, mint képekben gondolkozott.

A rendező hiányát a dramaturgok túlreprezentálásával ellensúlyozta: a Szóról szórában összesen négy dramaturg dolgozott, de éppen a közös alkotásból következett, hogy négyünk közül egyikünk sem töltött be hagyományos értelemben vett dramaturgi szerepet: Garai Judit világosított, Bíró Dénes a videót kezelte, Anna rendezett, én magam játszottam az előadásban. A színészek nagy részéről kiderült viszont, hogy nagyszerű dramaturgok. Mindenki magát rendezte, adott ötleteket a többieknek is, és a téma ereje, valamint a megvalósítás újszerűsége miatt fontos előadás volt, de valóban hiányzott belőle az átfogó művészi vízió.

A dokumentarista előadásokat készítő német Rimini Protokoll fontos előkép volt számunkra. A hármas vezetést és a közösségi alkotást tekintve mindenképpen. Hazai viszonylatban teljesen újszerű volt, hogy egy színházat három nő, ráadásul három dramaturg vezessen. Természetesen Anna volt a PanoDráma első számú vezetője, de Garai Judittal mi ketten voltunk – ahogy Anna mondta – a két jobbkeze. Az operatív és adminisztratív ügyek többségét Anna vitte, az anyagi feltételeket ő teremtette meg, így a pénzügyi kockázatot is ő vállalta, de művészeti kérdésekben nagyon demokratikusan működtünk. A hármas felállás döntéshozatali szempontból szerencsés volt: mivel hasonló értékeket vallottunk, de a személyiségünk különbözött, mindhárman más-más szempontokat hoztunk be a projektekbe. Az előadásaink érzékeny témákat feszegettek, élő emberek gondolatait, érzéseit, történeteit vittük színpadra, ez részünkről is nagyfokú érzékenységet kívánt. Sokszor nemcsak művészi, de morális döntéseket is kellett hozni.

A PanoDráma tizenhárom éves fennállása alatt folyamatosan kerestük az új formákat. Hamar kiderült, hogy bármennyire is izgalmas verbatim előadásokat létrehozni, az élő nyelvvel és a valósággal zsonglőrködni, minden alkalommal nullpontról indulni, százórányi interjúból összerakni egy másfél órás előadást, a forrásanyagok szigorúan szó szerinti felhasználása korlátokat is jelent. Az előadásszövegek túlnyomórészt az interjúkból álltak össze, ebből következik, hogy jellemzően monológok születtek. A páros vagy hármas interjúkból tudtak többszereplős jelenetek készülni, de az interjúalanyok ilyenkor is egyetértésben, egymást kiegészítve nyilatkoztak. Ritkán adódott lehetőség arra, hogy két karakter között feszültség legyen a színpadon.

Az általam legjobbnak tartott 174/b, avagy az igazság szolgái című produkcióban (2011) a Melis László komponálta zene, az énekbeszéd megemelte az előadást, és az ölünkbe hullott egy nagy ajándék: megkaptuk az előadás témáját adó sajóbábonyi támadás tárgyalási jegyzőkönyvét. Az ebből készült jelenetek az általunk készített interjúkkal kompilálva izgalmas egésszé álltak össze.

Ugyancsak újítás volt az előadás második fele: Augusto Boal közösségi színházi metódusát használva egy tizenkét főből álló – előadásonként mindig más összetételű – civil esküdtszék vitatkozott és hozott ítéletet az előadásban látottak alapján.

A közoktatás anomáliáit felmutató TTT című előadásunkba egy élő vita volt beékelve a szegregáció kontra integráció témakörében, illetve az előadás különböző pontjain a témához kapcsolódó civil szakértők is szót kaptak.

Jelen írásban nincs tere annak, hogy minden nagyszínpadi, stúdió- és felolvasószínházi előadást végigvegyek, de az új utak keresése kapcsán talán érdemes megemlíteni még, hogy a verbatimtól elszakadva 2015-ben bemutattuk a Más nem történt című színdarabot, amelyet Pass Andrea a PanoDráma felkérésére írt Sipos Pál ügyéből inspirálódva.

A csodát magunktól kell várni, PanoDráma, Trafó, rendező: Pass Andrea, 2017. Fotós: Puskel Zsolt

2016 tavaszán készítettünk a Radnóti Színházban egy szcenírozott felolvasószínházi előadást a Hospice Alapítvánnyal együttműködésben: a Nincs sírás, nincs semmi volt az első olyan PanoDráma-produkció, amely explicite a rákkal, a halállal, az orvos-beteg kommunikációval foglalkozott. Bár rendhagyó módon az előadást felkérésre készítettük, és a felhasznált interjúk egy részét készen kaptuk, a téma nagyon is illeszkedett a PanoDráma profiljába. A legtöbb ember fél a haláltól, ezért nem szívesen beszél róla. Illetlenség is volna, a mi társadalmunkban nem szokás se magunkat, se másokat emlékeztetni arra, hogy nem fogunk örökké élni. Az előadás legfontosabb alapgondolata a rák és a halál tabusítása elleni tiltakozás volt. Akkor még ezt persze nem tudtuk, de ilyen értelemben a Nincs sírás, nincs semmi tulajdonképpen a Kár, hogy rák előképe volt.

Nem sokkal később derült ki, hogy Anna maga is beteg. Mélyvénás trombózissal került kórházba, és a következő pár hónapban a magyar egészségügy rögös útját járta: rákot diagnosztizáltak nála, majd egy újabb vizsgálat során azt mondták, még sincs rákja, aztán meg mégis, csak nem ott, ahol eredetileg gondolták. A kezdeti viszontagságok után Anna, aki világéletében szerette kontrollálni az eseményeket, elkezdte kiművelni magát a saját betegségéből, felkutatta azokat az orvosokat, akikben szakmailag és emberileg is maximálisan bízni tudott. Ezzel párhuzamosan rengeteg energiát fordított arra, hogy a rákbetegséget övező előítéleteket lebontsa, és a betegek önérvényesítésének szükségességét minél több fórumon tematizálja. Elindította a Rákparák című beszélgetéssorozatot a Katona József Színházban, interjúkon és a Facebook-posztjain keresztül a nyilvánosság előtt élte a betegségét. És közben készült a nagy produkcióra: a Kár, hogy rákra.

2018 végén ismét külsős megkeresés érkezett, érdekes módon ismét a rák témakörében. Kőszegi Mária és György Zoltán Dávid már nagyrészt kész interjúanyaggal és elég határozott elképzeléssel kopogtatott a PanoDráma ajtaján koprodukciós partnert keresve. Ráktúlélő nőkkel interjúztak elsősorban arról, hogy mennyiben változtatta meg a rák a saját nőiségükhöz, a testükhöz való viszonyukat, miben lett más az életük a betegség után. Verbatim előadást szerettek volna készíteni. Mivel a felvetés témájában és formájában is illeszkedett a színház profiljába, a PanoDráma befogadta a produkciót. Az előadás kreatív producere és dramaturgja is Lengyel Anna volt, az ő közreműködésével készült el – végül egyetlen mélyinterjú alapján – a Megmondta professzorasszonyom című monodráma 2019 tavaszán.

A Kár, hogy rák bemutatója az eredeti tervek szerint 2020 novemberében lett volna, de tíz nappal a premier előtt a Covid elmosta az egészet – szerencsére. Anna nagyon szerette volna ezt az előadást létrehozni (íróként és ezúttal vállaltan rendezőként is), de hosszú ideig inkább csak beszélt és ábrándozott róla, nem bírta elszánni magát, hogy valóban nekiálljon dolgozni rajta. Lengyel Anna legendáriumának része, hogy nagy halogató volt, a határidőket inkább csak amolyan iránymutatónak tartotta, a véghajrázás pedig doppingolta őt, itt azonban másról volt szó. A téma túlságosan személyes volt, és ettől túlságosan fontossá vált neki. Anna eredeti szándéka szerint ez egy általunk írt fikciós előadás lett volna valós elemekkel, két barátnő párhuzamos története: az egyik teherbe esik, a másik pedig rákos lesz, és ez a helyzet mindkettejük számára személyiségformáló erővel bír, a barátságukat is próbára teszi, de a végén minden jóra fordul. Műfaját tekintve zenés-táncos revüt képzelt el, ezzel is sokszorosan aláhúzva a számára legfontosabb mondanivalót: a rák nem egyenlő a halállal, ne tapadjon hozzá a gyász és a szégyenérzet stigmája. Beszéljünk róla, keressük meg a lehető legjobb megoldásokat, tegyünk meg mindent, ami rajtunk múlik. Volt azonban három alapvető probléma ezzel a koncepcióval. Az egyik, hogy Annát valójában csak a rákos nő története érdekelte. A másik, hogy fikciósnak mondtuk ugyan, de ez a történetszál szinte egy az egyben Annáról szólt, és ő színházon kívüli, sőt, színháziatlan szempontokat is beemelt a dramaturgiai döntésekbe. Egyrészt ragaszkodott olyan eseményekhez, amelyek bár az ő személyes életében fontosak voltak, egy színdarabban dramaturgiai szempontból érdektelenek. Másrészt a darabbéli avatárja éppolyan talpraesett és asszertív volt, mint ő maga, éppolyan pozitívan és optimistán állt a betegségéhez, éppúgy elérte, hogy a legjobb orvosok kezeljék, és egy sikeres műtét vezette volna fel a boldog finálét, tehát drámai fordulatról vagy karakterfejlődésről nemigen beszélhettünk. Ráadásul egy zenés-táncos revü profi kivitelezéséhez több pénz, paripa és fegyver kellett volna. Persze Anna színházi érzéke és intelligenciája ellensúlyozta valamennyire a fenti problémákat, és a néhány új alkotóval kiegészült panodrámás csapat minden tudásával igyekezett minél jobb előadást létrehozni, de azt gondolom, ő is egyetértene azzal, hogy a bemutató kényszerű elmaradása szerencsés fordulat volt.

Anna nem mondott le az előadás bemutatásáról, de decemberben az állapota hirtelen romlásnak indult, és kórházba került. Nagyon ritka, rendkívül agresszív és kemorezisztens rákfajtája volt, így az, hogy ebbe végül belehalt, nem volt meglepő, mégis váratlanul történt. Ahogyan azt a Kár, hogy rák végső változatában az egyik interjúalanyunk megfogalmazta, Annának a betegséghez való pozitív és optimista hozzáállása, illetve az, ahogyan ezt a nyilvánosság számára kommunikálta, olyan narratívát teremtett, amiben a betegsége gyógyítható volt. Annyira „a rák, ha időben lépünk, nem feltétlenül halálos betegség” gondolatát akarta közvetíteni, hogy amikor már egyértelmű volt, hogy az ő esetében sajnos az, akkor egyszerűen abbahagyta a rákról való nyilvános kommunikációt. Másfelől viszont az is igaz, hogy hurráoptimizmusa mellett tisztában volt a statisztikák alapján megjósolható kimenetellel, és – ahogyan azt sokszor elmondta – nem félt a haláltól. Nem örült neki, de úgy érezte, változatos és boldog életet élt, színházi munkásságát tekintve pedig letett annyit az asztalra, hogy nyomot hagyjon maga után. És a PanoDráma – azt gondolom, ezt minden elfogultság nélkül mondhatom – nagyon sok szempontból valóban bátor és úttörő vállalás volt, van helye a magyar színháztörténetben. Hogy hol és mekkora, azt majd ítélje meg az utókor.

Mint olyan színházi ember, aki saját produkcióiban a valóságot vitte színpadra, az életében kereste és felismerte a színházi helyzeteket. Már a betegsége korai szakaszában elhatározta, hogy ebből színházat fog csinálni, ennek részeként értelmezhető az a gesztus, ahogyan előre megrendezte saját temetését. Felkérte a búcsúztatókat, instrukciókat adott a búcsúbeszédekhez, megmondta, hogy kik és mit énekeljenek, sőt, mivel akkoriban a Covid miatt ötven főben korlátozták a résztvevők számát, ő maga állította össze a meghívottak listáját. Utolsó beszélgetésünk során megígértette velem – és persze másokkal is –, hogy megcsináljuk a Kár, hogy rákot.

Egyfajta morális kötelességünk volt tehát végigvinni a projektet. Azonban azt eredeti formájában – az írott szöveg minőségétől függetlenül – Anna halála után lehetetlen volt színre vinni. Reflektálatlannak és hazugnak éreztük volna. A csapat kollektíven úgy döntött, hogy visszanyúlva a PanoDráma gyökereihez verbatim előadást készítünk, és szóljon az előadás explicit módon Annáról és az ő betegséghez való viszonyáról. Nem gondolom, hogy ezzel megszegtük volna az ígéretünket. A PanoDráma virtuális társulatát az tartotta össze, hogy Anna bízott a művészi ízlésünkben és tehetségünkben. Azzal voltunk hűek ahhoz, amit ő és a PanoDráma képviselt, hogy egy alapjaiban új előadást csináltunk.

Azt mindjárt az elején leszögeztük, hogy az interjúkban Anna utolsó négy évére, tehát szigorúan a betegség időszakára fókuszálunk, mert semmiképpen nem szerettünk volna Lengyel Anna-emlékestet készíteni. Az eredeti verzióból nem maradt más, mint a szándék: beszéljünk arról, hogy hogyan lehet tudatos betegnek lenni, proaktívan részt venni a saját kezelésünkben, hogy nem muszáj tehetetlenül sodródni az egészségügy útvesztőiben, és hogy még egy ilyen betegség árnyékában is meg lehet élni az életet a maga teljességében. Anna valódi történetét – és komplex személyiségét – elég különlegesnek és drámainak éreztük ahhoz, hogy előadást készítsünk róla. Elképesztő élmény volt a valóságban is végignézni, hogy hogyan indul el a betegséggel párhuzamosan az ő másodvirágzása. Élete utolsó éveiben sugárzóan derűs, nyitott és energikus volt – ennek okait is kerestük az előadásban. Érzelmileg megterhelő volt az interjúzás nekünk is, az interjúalanyoknak is, de azt csak utólag ismertem fel, hogy az előadás létrehozásának folyamata egyben gyászmunka is volt – számomra mindenképpen.

Nem tudom, hogy azoknak, akik nem ismerték Annát, mit jelent ez az előadás. Bízom benne – és ezzel a szándékkal is hoztuk létre –, hogy előzetes tudás, személyes viszonyulás nélkül, önmagában is érvényes. Ugyanakkor ez a mi részünkről egy gesztus is. Bár ezt nem mondtuk ki, de a Szóról szóra után tizenegy évvel újra a Trafó színpadán ezzel az előadással köszöntünk el Annától. A premier hozott egyfajta felszabadulást is. És miközben néztem, azt gondoltam: Anna bírta volna.