Forgács Péter Mi van veletek? – Embertárlat címmel szervezett „közérzetkiállítást” a Fészek Művészklubban. A játszók a Fészek különböző termeiben egyszemélyes jeleneteket adnak elő, mintha erre az időre ideiglenesen beköltöztek volna, kölcsönlakás-színházként használják a tereket. A hat órán keresztül tartó performanszba bármikor be lehet kapcsolódni, és addig maradunk, ameddig szeretnénk. Az előadók időnként szünetet tartanak, majd újból kezdik, elölről, vagy onnan, ahol abbahagyták, vagy ahogy éppen akkor gondolják.

Nincs konkrét eleje és vége az eseménynek. Az élményt a néző saját döntései határozzák meg: attól függően, hogy milyen sorrendben járjuk végig a helyeket, milyen távolságból figyeljük a történéseket, mennyi ideig maradunk egy-egy helyszínen. Megszólítjuk-e az előadókat, hogyan reagálunk, ha esetleg ők vonnak be minket. Ezért érdemes többször is visszalátogatni egy-egy szobába, hiszen mindig egy kicsit máshogyan alakulnak az események. 

Forrás: Facebook / Mivanveletek

Műfajilag talán a performansz installáció kifejezés illik leginkább arra, amit látunk. Változó, hogy mennyire fix dramaturgiával, szöveggel dolgoznak az egyes jelenetek, ahogyan az is, hogy mennyire befolyásolja őket a nézői jelenlét. Minden  térszegletnél megtalálható az adott előadó bekeretezett fotója és a jelenet címe. Barangolunk az egyébként kissé kísérteties hangulatú, elhagyatottnak tűnő Fészekben, amit az alkotók teljes mértékben birtokba vettek. Nem csak olyan helyszínekre irányítanak a nyilak, mint a Színházterem, vagy a Konecsni-terem, hanem rejtett folyosókra, padlásra, fürdőszobába, a kulisszák mögé. Az embernek az az érzése, hogy olyan titkos helyeken jár, ahol nem szabadna, ahova hatalmas kiváltság, hogy beengedtek. Mintha egy furcsa kommuna tagjai fogadtak volna maguk közé, akik egy épületben, de egymásról tudomást nem véve élik életüket. Szobáról szobára járva mindenhol más hangulat fogad, máshogyan vibrál a levegő. 

Sokféle téma merül fel, a beharangozó szerint arról beszélnek, amiről csak ők tudnak, azt mutatják meg, amit nem lehet szavakba önteni. A mindennapi életet dobják a kíváncsi nézők elé. Vicei Zsolt például „gondolatait követi a szájával”. Csak mondom című jelenetében ül a kanapén, a semmibe mered, elmereng a kapcsolatain, a döntésein. Félelmeiről, kudarcairól mesél. Mintha egy végtelenségig tartó önmarcangolásnak lehetnénk szem- és fültanúi. Valószínűleg itt nem volt előre megírt szöveg, hiszen reflektál is folyamatosan helyzetére. Kimondja, ha éppen nem jut eszébe semmi, hogy feszíti, hogy itt ül valaki, aki őt figyeli, és aki elvárja tőle, hogy produkáljon valamit. És felteszi azt a kérdést is, hogy vajon öt óra múlva miről fog majd beszélni. 

A Hintz gobelinteremben hárman alkotnak, dolgoznak. Márkos Albert a csellóján gyakorol, Gálhidy Sári krétával rajzol a falra, Laboda Kornél ír, lába előtt a drámairodalom befejezetlen művei hevernek. Figyelhetjük őket, leülhetünk közéjük, ha kedvünk van szóba elegyedhetünk velük. A színháznak van egy olyan tulajdonsága, hogy a leghétköznapibb, banális cselekedeteket is művészetté emeli, jelentéssel tölti fel. Vizsgáljuk az arcukat, ahogy koncentrálnak, szemléljük az éppen a szemünk láttára születő műveket. És közben elgondolkodunk azon, hogy vajon a gesztusok megjátszottak-e, hogy mi vajon milyen arcot vághatunk, miközben összpontosítunk. 

Simkó Katalin a kézírással teleírt mosdó végében, meztelenül áll a tus alatt. Arcát már a folyosóról látni, hiszen az ablak felé fordulva beszél. Amikor odaérünk hozzá, már csak pár centi és egy műanyag függöny választ el minket. Rendkívül intim nemcsak a helyzet, hanem a monológ is. Mintha valakinek a legtitkosabb gondolataiba hallgatnánk bele, amiket még önmagának is nehezére esik kimondania. Végül le is tusol, felveszi a köpenyét, és elmegy mellettünk, szünet következik. Ki tudja hányszor mosakodott meg aznap a színésznő újra és újra. Nem minden jelenet foglalkozik ennyire személyes témákkal; a Kupolateremben Majorfalvi Bálint színházi élményeiről mesél. Minden előadásról eszébe jut egy másik, a lábjegyzetet is lábjegyzeteli. Nincs élesen leválasztható szerep, ami mögé el lehet bújni, itt mindenki a saját bőrét viszi vásárra. Különböző eszközökkel, de mindannyian arra vállalkoznak, hogy önmagukat játsszák el a lehető legautentikusabban. Vagy legalábbis azt szeretnék, ha ezt gondolnánk. 

Mivel viszonylag kevesen jöttek el az előadásra – és egyébként is vannak jelenetek, amik szűk térben zajlanak – ezért gyakran találhatja magát abban a helyzetben az ember, hogy kettesben marad a színésszel. Különös szituáció és nem gyakran fordul elő. Felmerül a kérdés: mi történik, ha kisétálok? Onnantól kezdve megszűnik a színház? Nem fogom megbántani vele az előadót? Egyáltalán mi a szerepem ebben a játékban és meddig érzem magam komfortosan benne? 

Számtalan elmélet létezik arról, hogy mi is az a színház, de a legtöbb definíció magában foglalja a néző jelenlétét. Itt viszont az előadók akkor is folytatják a performanszt, ha éppen senki nem téved be. Mint egy automatikusan működő gépezet, amit láthatatlan erők mozgatnak. Egyszerre szánnak tehát sokkal aktívabb szerepet nekünk, mint egy hagyományos színházi előadás, mindeközben bizonyos szempontból kevésbé vesznek tudomást a közönségről. Rendkívül izgalmas kísérletezés zajlik az időérzékeléssel, a terek használatával, a befogadó és a játszó tűréshatárával. 

Az ilyen események tökéletes példái annak, hogy mennyire sok mindent jelenthet a színház fogalma, és mennyire kontextusfüggő, hogy mit érzünk/értünk alatta. 

Mi? Forgács Péter: Mi van veletek? – Embertárlat
Hol? Fészek Művészklub
Kik? Rendező: Forgács Péter. Játszók: Vicei Zsolt, Majorfalvi Bálint, Dunai Júlia, Lestyán Attila, Faragó Zsuzsa, Simkó Kati, Márkos Albert, Gálhidy Sári, Laboda Kornél