Lehet igazolást adni a rendezői koncepcióra – hírnév, celeblét, bulvársajtó kulcsszavak emlegetésével –, de azt nem hihetjük egy percig sem, hogy a Chicago alaphelyzete és alapérzete megfeleltethető a miénknek.

Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Frank Yvette

A Szegedi Szabadtéri Játékok Dóm téri játszóhelyéé az ország legnagyobb színházi nézőtere. Nyilván erős megfontolások tárgyát képezi a program: milyen produkciók vonzhatnak ide egy-egy nyári szezonban négy-hat estére több tízezer embert. A Chicago című musical – amely egyike a musicalirodalom nem olyan sok remekének – nem egészen kockázatmentes. Előfordulhat, hogy a drasztikuma és a vulgaritása „sok” az itteni közönségnek. Már ha egyáltalán lehet a szervezőknek vagy bárki másnak tudomása, elképzelése arról, hogy milyen a Szegedi Szabadtéri Játékok közönsége. Kikből áll? Külföldiek jönnek? Hazai nézők? Újgazdagok? Régi gazdagok? (A „szegényeket” sajnos nagyjából kizárhatjuk.) Szenvedélyes musicalrajongók? Ónodi Eszter- vagy Nagy Ervin-fanok? Vajon.

A rendező kiválasztása mindenesetre kockázatmentesnek mondható, mert Béres Attila alighanem a legprofibb mindazok közül, akik musicaleket szoktak színre vinni manapság. Ráadásul a Chicago a kisujjában van, hiszen harmadszor rendezi, és míg az első két esetben (2012-ben Miskolcon és 2019-ben Kecskeméten) Ari-Nagy Barbara volt a dramaturgja, mostanra a dramaturgi feladatot is magához vette. Béres Attila első Chicago-vállalkozásához fűződik a Varró Dániel és Hamvai Kornál munkájaként készült friss fordítás, amely korántsem szerez felhőtlen örömöt a darabot ismerő és szerető nézőnek. Mindig jogos igény, hogy halljuk és értsük, mit énekelnek a szereplők, de új dalszövegek esetén ez különösen kívánatos. Szegeden a Velma Kellyt elindító All that jazzből körülbelül annyit sikerült kivennem, hogy estébé. A továbbiakban többet lehetett felfogni a dalszövegből, de annak is meglett a böjtje. Az olyan sorok hallatán, mint például – füllel kiragadva – „kiskutyaként jön a lábam után”, vagy „nincs barátom más, mint én”, vagy „füled mögött, mit tégy, ha vaj van”… talán jobb is nem tudni, hogy mi melyik alkotóhoz köthető.

Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Frank Yvette

Béres Attila a Chicagó-t hazahozta. Nem feltétlenül a Csikágóba, a VII. kerületbe, mert oda kevéssé illik a Kálmán Eszter tervezte panelházháttér – amely elsőre börtönnek is nézhető, rácsos cellaablakokkal, a rangosabb rabok esetében a légkondi kültéri egységével. Ugyanakkor a neonfények vonalai a chicagói felhőkarcolók látványát is felidézik. De az itt és mostot tévedhetetlenül meghatározzák egyebek közt a kivetítőkön felvillanó reklámok: lottó, zálogház és ABC, a hirdetés aljában futó hatósági tej- és kenyérárakkal. Lehet igazolást adni a rendezői koncepcióra – hírnév, celeblét, bulvársajtó kulcsszavak emlegetésével –, de azt nem hihetjük egy percig sem, hogy a Chicago alaphelyzete és alapérzete megfeleltethető a miénknek. A darabban, a benne ábrázolt világban döntően nagy a szerepe a közvéleménynek, amelyet a piaci alapon működő sajtó alakít és befolyásol. Evvel szemben nálunk a sajtópiacot a politika határozza meg, tartja fenn és árazza be, és még az úgynevezett bulvársajtónak sem az a feladata, hogy üzletileg sikeresen működjön, hanem az, hogy felületet adjon a hatalom szándékainak, üzenetei közvetítésének.

Ami egészében nem stimmel, az részleteiben itt-ott találó lehet. Az előadás markánsan fáradozik is azon, hogy aktuális poénok sorozatát lője a közönségre, gázszerelőtől infláción át vármegyéig. Ebben emlékeztet a produkció Béres Attila legutóbbi nagy sikerű musicalrendezésére, a miskolci Producerekre. Avval a bemutatóval összevetve feltűnő azonban, hogy míg Miskolcon a miskolciak a saját közönségükkel összehangban ironizáltak, profanizáltak és privatizáltak, addig itt ugyanez kissé talajtalannak hat. Lehet például, hogy mégsem Nagy Ervin-fanok ültek a tribünön az előttem elterülő 41 sorban, mert nem reagáltak, amikor a színen színészpárt említettek ikerbabákkal.

A Chicago musical alapjául szolgáló színdarabot nő írta – Maurine Dallas Watkins –, és úgy is mondhatnánk, hogy a mű a nőbűnözéssel foglalkozik. (1926-os a történet, akkoriban talán épp ráunt a bulvársajtó a férfibűnözésre.) A musicalváltozatra majd’ ötven évet kellett várni. A Chicagóban az áldozatok férfiak, akikért senkinek nem fáj a szíve. Igaz, senkiért nem is kell, hogy fájjon itt a szív, hiszen szinte az összes szereplő megéri a pénzét: gátlástalan gyilkos nők, korrupt börtönszemélyzet, pénzéhes ügyvéd, megvásárolható sajtó, manipulált közvélemény. A rendező mintha kicsit bevonná a nem sokra tartottak körébe a nézőket is, akik között – a Konferanszié szerint – legfeljebb egy fő lehet, aki ismeri Immanuel Kantot, Velma és Morton mama pedig lemennek a széksorokhoz beleénekelni a nézőnők és nézőférfiak képébe, hogy nincs már se hölgy, se úr. (Megjegyzem, a dalszövegük szerint bálkesztyű sincs már, holott az régen sem volt, hanem báli kesztyűnek hívták.)

Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Szabó Luca

A Konferansziét – akit John Kander és Fred Ebb talán azért tették be ebbe a darabba, mert elirigyelték a szerepet saját korábbi musicalremekükből, a Kabaréból – parádés, színpompás jelmezeket felvonultatva transzvesztita dívának játssza Lakatos Márk. Erőteljes a színpadi jelenléte, de teljesen magának való. Selypes beszédmódja nem különösebben zavaró, ám minden szava iskolásan betanultnak érződik, és feltűnő, hogy merőben álkontaktust tart a közönséggel. Mellette a főszereplők sztárok és/vagy feltörekvő sztárok, akik szépen, energikusan dolgoznak. A Velmát alakító Ónodi Eszter és a Roxie-t adó Czakó Julianna ugyan nem feltétlenül felelnek meg annak a szerepkövetelménynek, amit az angol nyelvű darableltár „strong dance ability”-nek nevez (noha az kiválóan érvényesülne itt, tekintettel a távolabb ülő nézőkre), de korrekten elvégzik a műfaj kijelölte feladatot. Engem személy szerint meglep, hogy táncban semmi lefegyverzőt nem mutat a Billy Flynnt alakító Nagy Ervin sem, de így is neki jutott (Barta Dóra koreográfus jóvoltából) a két leghatásosabb szám. Az egyik, amikor a sajtókonferencián marionettbábként mozgatja nemcsak Roxie-t, hanem az összes tudósítót. A másik pedig, amikor a színpad teljes szélességében letett székeken ülve táncoló szereplők között elénekli a hókuszpókuszos dalt. (Némiképp félrevisz a nagy hókuszpókusz lényegétől Béres Attila, amikor ezt megelőzően a színházat leplezteti le a védőügyvéddel, nem az életet.) Billy Flynnünk kapcsán még azt szeretném írásba fektetni, hogy vannak olyan ízlések, amelyek határán már túlmegy például az „– Elárverezzük Roxie tárgyait, még a tamponját is! / – Betétet hord. /– Pláne!” párbeszéd.

A két ellenszenves női főszerepet játszó két rokonszenves színésznő közül Czakó Julianna járt egy hangyányival rosszabbul. A szükségesnél durvábbra és primitívebbre pozicionált Roxie-jának nem hagyott teret a rendezés arra, hogy az ösztönös rafinérájához némi természetes báj is társuljon. Ónodi Eszter Velmáját viszont segíti Papp Janó jelmeztervező abban, hogy igazi nagymenő legyen a zsúfolt, agresszivitástól füstölgő börtönben a nehézlányok közt: csodálatos, tollszegélyes, rabruhamintás slafrokja van. Egyébként a Béres Attila által már korábban bevezetett dramaturgiai újítás megkímélte Velmát attól, hogy egyedül kelljen eltáncolnia, bemutatnia Roxie-nak a nővérével betanult revüszámot.

Fotó: Szegedi Szabadtéri Játékok/Szabó Luca

Sorolhatnék még ebből a nyúlékony, kirobbanástalan előadásból jót is, nem jót is. Mert például Kónya Krisztina Mary Sunshine-je, aki az Evening Star helyett ezúttal a Morning Blick újságíró-nagyasszonya, olyan könnyű és súlytalan, mint a szappanbuborék, amit a szoknyája alá fújnak. Janza Kata viszont magabiztosan szakszerű Morton mamaként. (Csak azt nem értem, hogyan tálalhat fel Velmának Wellington bélszínt egyszerre „well done” és véresen. Hacsak nem viccelt, és valójában grenadírmars lesz vagy tarhonya.) Mészáros Máté pont olyan, amilyennek egy észrevehetően észrevétlen Amos Hartnak lennie kell. És az is szép, ahogy a románná lett ártatlan rabnő (Rudolf Szonja) szimbolikus piros lufija elszáll a levegőégbe. Mindösszesen joggal gondolhatja a szegedi bemutató valamennyi nézője, hogy ezen a hatalmas színpadon megdolgoztak a színházi alkotók a pénzéért, a pénzükért.

Mi? Kander-Ebb-Fosse: Chicago (A színdarabot és a dalszövegeket Maurine Dallas Watkins Chicago című színdarabja nyomán fordította Hamvai Kornél és Varró Dániel)
Hol? Szegedi Szabadtéri Játékok
Kik? Rendező: Béres Attila. Szereplők: Czakó Julianna (Roxie Hart), Ónodi Eszter (Velma Kelly), Nagy Ervin (Billy  Flynn, ügyvéd), Mészáros Máté (Amos Hart), Janza Kata (Muter), Kónya Krisztina (Mary Sunshine), Lakatos Márk (Konferanszié), Csorba Kata (Annie), Decsi Edit (June), Rudolf Szonja (Gajda), Szilágyi Hajna (Mona), Edvi Henrietta (Liz), Rózsa Krisztián (Fred Casely), Szívós László (Fogarty őrmester), Krausz Gergő (Bíró/Harry), Kárász Zénó (Martin Harrison, Varga Lotti (Dögölj meg Kitty), Rétfalvi Tamás (Törvényszolga), Jakab Tamás (Aaron) Raj Martin (Orvos)