Minden száz emberből egy autizmus spektrumzavarral él. Nem véletlen tehát, hogy annyi újságcikk, műsor és szervezet vagy épp művészeti produktum foglalkozik az autizmus témájával. A Ha megtapsolom a harangot című előadás arra tesz kísérletet, hogy megmutassa nekünk, mit éreznek, hogyan gondolkodnak az autista emberek.

Próbafotók: Holczer Sára

A monotónia, és annak elviselése egyként teszi próbára a színészeket és a közönségben ülőket az előadás első jelenetében. Juniki Noémi bukósisakkal, a fejét és a kezét előre hajolva, a lábai elé téve, bogármozgással oldalazik át lassan a színen, majd, amikor eléri a végpontot, és mi azt hisszük a célját is, ugyanolyan ráérős tempóban elindul visszafelé. Hozzá csatlakozik Szilágyi Ágota, ugyancsak egy mechanikus mozdulatsort ismételgetve, majd mikor Juniki Noémi mellé ér, ő is bogármozgással folytatja útját. Ezzel nagyjából meg is ágyaznak azoknak a jeleneteknek, amik ezután következnek – a sokunk számára oly terhes és fárasztó monotónia ugyanis másoknak a megnyugvást, az otthonosságot jelenti.

Az előadás jelentős, talán legjelentősebb része mozgás, amelyet Góbi Rita koreografált, és amely rengeteg erőbefektetést és jó fizikai állóképességet kíván meg a szereplőktől (Juniki Noémi és Szilágyi Ágota mellett Lestyán Attilát látjuk a színpadon). A produkciót egy kemény köredzéshez tudnám hasonlítani, amely persze jóval szellemesebb, mint amilyen egy köredzés valaha volt vagy lesz, ugyanakkor szekvenciánként ismétlésekre és variációkra épül. Olyan, tulajdonképpen egyszerű mozdulatokra, amelyek egymás mellett mégis erősen igénybe veszik a játszókat. Ez persze mint metafora is tökéletesen működik: jól példázza azt a sziszifuszi erőfeszítést, amelyet az autista spektrumzavarral élő emberek a világban kifejtenek olyan helyzetekben, amelyek a többségi társadalom számára egyáltalán nem jelentenek problémát.

Hogy hol járunk, mit is jelöl ki az előadás tere, azt a második, immár szöveges jelenet teszi egyértelművé. Míg Lestyán Attila a harangok, Juniki Noémi pedig a tűzijátékok történetéről mesél, addig Szilágyi Ágota a Malkovich szót ismételgeti, amely a közönség egy részének A John Malkovich-menet című filmből lehet ismerős. Ott a főszereplő talál egy ajtót a lakásában, amelyen keresztül besétálhat John Malkovich fejébe, hogy az ő szemén át nézhesse a világot. Majd amikor rájön, hogy ebből üzletet lehet csinálni, belépőért engedi be az embereket a bejáraton. Valami ilyesmi történik a Trafóban is, a belépőnkért olyan fiatal felnőttek fejében találhatjuk magunkat, akik kevésbé vagy jobban, de rajta vannak az autizmus spektrumon, és másfél órával az ő tekintetükön át szemléljük a világot, amiben élünk.

Apropó harangok és tűzijáték! Általános tudásunk az autista emberekről, hogy nagyon rá tudnak csavarodni egy-egy témára, amelynek egyre mélyebb ismerete biztonságos teret teremt számukra a hétköznapokban. Miközben a harangok és a tűzijáték történetéről hallgatom a színészeket, az jut az eszembe, hogy én az olasz városok tanulmányozására, Google street view-n való nézegetésére tudok maximálisan rátekeredni, amely néha a napom összes szabadidejét felemészti. Az előadás vállalt célja az, hogy megmutassa nekünk ezeket a különben kézenfekvő kapcsolódási pontokat, és azt is, mennyi közhellyé vált tévhittel van tele a fejünk a témával kapcsolatban.

Ilyen közkeletű tévhit például, hogy az autistákat zavarják a zajok, és az is, hogy zsenik. Természetesen sokukat tényleg zavarják a zajok, a túlzott ingerek, és bizonyára vannak közöttük zsenik is, miközben persze magához a zsenialitás fogalmához talán érdemes lenne kicsit kritikusabban viszonyulnunk úgy általában. A Fodor Orsolya, Holczer Sára és Illés Haibo által összeállított szöveg, amely a téma utáni kutatómunka, például érintettekkel készített saját interjúk alapján jött létre, épp azt akarja megmutatni, hogy kár lenne az autizmus témakörét egyszerű panelek alapján értelmezni, hiszen az sokféle lehet. Másrészt arra is felhívja a figyelmet, hogy mekkora szükség van mégis e panelek ismeretére a diagnózis felállításához, és egyáltalán: hogy milyen életbevágó kérdés egy autista ember számára a diagnózis.

A Ha megtapsolom a harangot egyetlen szépséghibája is talán épp ezzel a széles merítéssel, a mindent megmutatni akarás igényéből származik: a jelenetek sok apró alproblémát mutatnak be, a dramaturgia mégsem áll össze egy átfogó totálképpé. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy néha megneveznek egy szereplőt (van például egy Bence nevű fiú, aki Juniki Noémi játszik, és aki többször előkerül), máskor fogalmunk sincs, hogy éppen ki beszél. Természetesen értelmetlen lett volna e sokféleséget egy vagy két szereplő történetébe belegyömöszölni, de arra mindenképp szükség lett volna, hogy a jelenetek ne csak egymás mellett álljanak, hanem valahonnan tartsanak valahova, vagy legalább azt érthetővé tegyék, miért éppen ebben a sorrendben sorolódnak fel az autizmussal kapcsolatos kérdések, problémák. Mindennek következménye pedig az, hogy vannak emlékezetesebb, súlyosabb jelenetek az előadásban, míg kifejezetten felejthetők is.

Nem ejtettem még szót a produkció zenei világáról, pedig Szászi Petra munkája legalább olyan fontos szervezőeleme az előadásnak, mint Góbi Rita koreográfiája. Ez ugyanúgy igaz a zajokra, mint a songokra, amelyek egyszerre képesek humorral és fájdalommal beszélni arról, milyen nehézségekkel kell szembenézniük az autista spektrumzavarral élőknek a nem különösebben érzékeny társadalomban.

Az előadás alkotóit és természetesen a színészeket dicséri, hogy láthatóan mindent beleadtak abba, hogy közelebb juttassanak minket az autista emberek nézőpontjához. Hogy közelebb jutottunk-e, az pedig legalább annyira eltérő egyénenként, mint az autizmus spektrumzavar maga.

Mi? Fodor Orsolya, Holczer Sára, Illés Haibo: Ha megtapsolom a harangot
Hol? Trafó
Kik? Rendező: Fodor Orsolya. Koncepció: Fodor Orsolya, Holczer Sára, Illés Haibo. Előadók: Juniki Noémi, Lestyán Attila, Szilágyi Ágota Koreográfia: Góbi Rita. Író, dramaturg: Holczer Sára. Dramaturg konzulens: Zsigó Anna. Zeneszerző: Szászi Petra. Látványtervező: Illés Haibo. Jelmeztervező: Bukovácz Lilla. Hangtechnikus: Majoros Cserne. Fény: Major Mátyás. Pszichológus konzulens: Szilveszter Áron. Produkciós menedzser: Szőke Tímea. Rendezőasszisztens: Gerstmár Anna.