Ördög Tamás rendezése sokkoló fordulatokban gazdag, jó alakításokkal megtámogatott, mégsem igazán mélyre hatoló pszichothriller az iskolai bántalmazás apropóján.

Úgy tűnik, hogy a Delta Produkció – az operabeavató sorozattól eltekintve – a sötétebb témájú, erős lélektani hátterű, alapvetően zsánerműfaji hagyományokat követő és annak eszköztárával dolgozó előadásokra specializálódik. A Darázs a hatodik bemutatójuk, amiről valamiért egyből az Alföldi Róbert rendezte Mi történt Baby Jane-nel? című előadás jutott eszembe 2019-ből szintén a Delta Produkciótól, holott az alkotók között az egyedüli metszéspont a dramaturg, Bíró Bence. A párhuzam persze utánagondolva már adja magát, egyrészt mindkettő erős női szerepekre épülő pszichothriller, másrészt mindkettő nagyon rózsaszín.

Fotók: Gordon Eszter

Mármint szó szerint, Balázs Juli díszletében a plüss padlószőnyeg, a színpadot keretező drapéria és még az asztalra állított virágcsokor is rózsaszín. Gondosan megkonstruált tér ez, talán túlságosan is komplikált benyomást kelt ahhoz képest, mennyire kevéssé használja ki az előadás ezt a teret. A drapériával befedett, a nézőtér felé áttetszően elfüggönyözött henger, körbevéve még egy szintén rózsaszín, fél hengerpalásttal egyenesen egy furcsa, geometrikus babaház érzetét kelti. A hatást az is fokozza, hogy a szorosabban vett színpad a Kristály Színtér frissen újrahasznosított rendezvényterében rendelkezésre álló helyből nagyon keveset foglal el. Valójában a díszlet találóan formáz burkot a fájdalmas titkoknak, a letokolt, testi-lelki sebeknek, ez azonban megmarad vizuális szimbólumnak. Az előadás különösebben nem igényli a teret, és nem is él vele; két nő beszélget, ehhez elég egy bármilyen kicsi, bármilyen strukturálatlan közeg, úgyis a színészi teljesítményen van a fókusz.

A két nő, akiknek itt még neve sincs, egy iskolába jártak, máshogyan emlékeznek egymásra, és messze is jutottak egymástól. Az egyik kér valami sokkolót a másiktól, a másik végül is belemegy, és ahogy ennek a bizarr segítségnyújtásnak a mentén beszélgetni kezdenek egymással, abból egyre sötétebben és szörnyűségesebben bontakozik ki a múlt, ami összeköti őket. Egyikük mintha elfelejtette volna, ami történt, a másik viszont nem képtelen.

Az előadás mégsem szól igazán a bullyingról, ez a téma, de semmi érvényeset vagy újszerűt nem sikerül mondani róla, ez talán nem is cél. Ami történt, az bőven túl is mutat a szimpla iskolai szekáláson, és részben éppen a két személyes szituáció miatt jelenik meg kevéssé bullying, ahhoz ugyanis kell a környezet, akár asszisztál hozzá, mint ebben az esetben, akár cinkosan vagy passzívan szemet huny felette. Egykori agresszor és áldozat kapcsolatát látjuk, de ugyanennyire szólhatna a történet bármilyen egyéb bántalmazásról vagy erőszakról, és annak évtizedekig, akár élethosszig is tartó következményeiről.

Ördög Tamás rendezése következetesen nem kedvez annak, hogy együttérezzünk az áldozattal, vagy hogy egyáltalán áldozatnak lássuk, még az előadás hatásossága árán sem. Sodró Eliza köztudottan nagyon jó abban, hogy rossz szociális státuszú szereplőket hihetően játsszon, minden harsányság, sőt közönségesség természetesnek hat tőle, nincs az a szélsőség, ami ne férne bele autentikusan az alakításba. Bármit is tudunk meg a szerepéről a múltban vájkálva, hiába lenne hajlandó ez a nő bármilyen becstelenségre egy megfelelő összegért, ez a nagyon emberi, átélhető, átérezhető játék közel hozza őt a nézőhöz. Kiss-Végh Emőke folyamatosan halknak érződő, tónustalan beszédhangból, alig létező gesztusjátékból építi fel a karakterét, a puszta jelenlétén is érződik a miliő, amiben felnőtt. Ez az eltávolított, érzelemmentes, elidegenített játékmód, bármennyire is megalapozott egyébként lélektanilag, nem szerez neki rokonszenvet. Balázs Juli jelmezei is hasonlóan működnek, míg Sodró Eliza feltűnően kidomborodó hasán a leopárdmintás felső ismerős, otthonos klisé, Kiss-Végh Emőke megjelenésében nincs semmi törékenység, a platinaszőke kleopátrafrizura és az elegáns kosztüm után felöltött, fényes bőrruha inkább baljóslatú és agresszív. Nagy önreflexiót igényel a nézőtől, hogy utánagondoljon, nem az a nagyobb áldozat, aki láthatóbban szenved vagy alkalmasabb arra, hogy együttérzést kiváltson. Ez az elvárás az ilyen szempontból tudatos, aktív befogadásra viszont távol áll a krimiműfajtól.

Eleve megpecsételi az előadás sorsát, hogy mielőtt a szereplők találkoznának a színpadon, a prológus filmen zajlik, amelyet a körívben a színpadot elfedő, áttetsző függönyre vetítenek, miközben a burokban Kiss-Végh Emőke egyedül ül. Talán a tér és a fények teszik, talán tényleg ilyen magas minőségű a felvétel – és ezt az élményt csak fokozza, ahogy az arcok megtörnek, torzulnak a függöny ráncain –, de ezek után a közelik, félközelik után a színpadi dialógusnak már nem sok esélye marad. Bármennyire is jó a játék, miután a videó már felemelte az ingerküszöböt, a színpad távolsága már nem tud ugyanolyan erős hatást kiváltani, mint egészen nagyban, színesben, élesen és végig ideális szögben látni Sodró Eliza feszülten ránduló orrgyökét, Kiss-Végh Emőke fürkésző, konszolidált ragadozó pillantásainak milliméterpontos vándorútját, és a kettőből egyszerre mindig csak egyet.

A cselekmény dinamikáját előbb a múlt titkainak fokozatos, kicsit túlhúzott feszültségű adagolása, majd ugyanígy sokkolást célzó fordulatokkal tűzdelve a sok év után újra találkozás mögötti mesterterv felfedése adja. Mindezt a rendezés szintén úgy tálalja, hogy az egykori bántalmazó felé lejtsen, mielőtt egyáltalán bármi is kiderülne, már elérvénytelenedjen a szemszöge. A csúcsponton viszont a bántalmazót állítja választás elé a történet vagy még inkább a másik szereplő: mit választ, erőszakot vagy békét. Ez viszont nem valódi döntéshelyzet. A döntés inkább a konfrontáció vagy menekülés, amelyek egyaránt a túlélést szolgálhatják – ehhez a döntéshez viszont nincs elég mozgástér, így a döntésnek sincs tétje. Elvben többféle értelmezés is lehetséges, hogy mi volt valójában a terv, és mi történhet a nyitva hagyott befejezés után két perccel, de ez az előadás sem rendezésben, sem játékban nem hagy kétséget, hanem egyértelműen afelé hajlik, hogy ez egyszerű bosszú. Eképpen a végkicsengés is annyira egyszerű, hogy az már banális: a kegyetlenség kegyetlenséget szül.

A rózsaszín virágcsokor mellett ott van az asztalon egy bekeretezett rovarpreparátum, amely kissé kikényszerített ürügyet szolgáltat arra, hogy elhangozhasson a cím magyarázata, az örök nyomokat hagyó bántalmazás metaforájaként a darázs, amelyik csípésével megbénítja a madárpókot, hogy még élve elhelyezhesse benne a petéit. Az előadásban viszont a darázs minimum egyenragú ellenfele a pók, de nem a mérgével vadászó tarantula, hanem az a fajta, amelyik hálót sző.

Mi? Morgan Lloyd Malcolm: Darázs
Hol? Kristály Színtér
Kik? Rendező: Ördög Tamás. Színészek: Kiss-Végh Emőke és Sodró Eliza. Díszlet-jelmez: Balázs Juli. Dramaturg: Bíró Bence. Rendezőasszisztens: Varga Miklós. Videó: Ofner Gergely. Grafika: Nagy Gergő. Delta Produkció: Kövesd Zsuzsanna és Gerlóczi Judit.