Van a színikritikaírásnak egy elég szigorú szabálya, miszerint az előadásról szóló beszámolóban – új vagy kevéssé ismert darabok esetén – tilos a cselekmény ismertetése. Ez a leendő nézőket védő korlátozás elsősorban a nagyközönségnek szánt, kedvcsináló írásokra vonatkozik. Az iskolai anyagban szereplő műveket ez nem érinti, de már a ritkábban játszott klasszikusoknál is figyelni kell, hogy meg ne fosszuk az olvasót a majdani várakozás izgalmától és a meglepődés örömétől. Nem mindig sikerül ezt betartani, hisz egy felkavaró élmény megosztása és elemzése során a lelkes recenzens időnként „kibeszéli” az előadást, amiért szigorúbb kollégái nyomban rendreutasítják.  

Más a helyzet a szaklapokban megjelenő írásokkal. Egy egyszer látható vendégjáték esetében már szinte mindent lehet, hisz az utókornak dolgozunk, informálnunk kell azokat is, akik aligha fogják látni az előadást. Egy honi premier alkalmával pedig sokszor megesik, hogy a részletező, szakmai beszámoló egyszer csak abbamarad, és „No, ezt nem mondom el, tessék megnézni!” felkiáltással, eltitkolja a darab egy fontos fordulatát.

Fotók: Mészáros Csaba

Jelen esetben, a Botos Éva rendezte Játszóház című és „nem játék egy részben” alcímű, két színész, Andrusko Marcella és Ivanics Tamás által játszott produkció részletesebb taglalását azért merem vállalni, mert a játék során mutatkozó dramaturgiai és rendezői problémák elgondolkoztatónak tűnnek. Ugyanilyen fontos az a mód, ahogyan egy előadás megéli és alakítja saját sorsát, magáról mesélve, kérdésekre válaszolva vagy csak reklámcélból. Nem érdektelen, sőt, sokszor igen meglepő, hogy mit lát az alkotó, tükörben szemlélve, vagy inkább csak elképzelve önmagát.

Márkus Sándor díszlete – a 30-40 fős közönséggel együtt – elfér egy nagyobb osztályteremben is. Nagyméretű vízi játékok vannak szárazra vetve a padlón. Balra, lent, egy óriási, lapított eperben a játszóházak kemény és könnyű, teniszlabda méretű műanyaggolyói kocódnak kigurulásra és zajcsinálásra készen, jobbra hatalmas, lyukas hasú aranyhal, meg egy méretes nyalóka. A falnak támasztva egy gigantikus arkangyal kényelmesen szállítható szárnyatolla, nyitott könyvként uralja a képet. Minden fölfújható, erős műanyagból készült. Van még négy, gyöngyfényecskéket rejtő műanyagcsővel szegett, embermagasságnál nagyobb, fehér hálós paravánkeret, amik eltolásával jó terek alakíthatók ki, hisz belőlük szobafal, ketrec, akadály, kerítés képezhető. Napjaink egyik, jelentős belépti díjért látogatható játszóházában vagyunk tehát.

S most elmondom, hogy erős figyelemmel követve a játékot, minek voltam tanúja. (Meglehet, más másképp számolna be a látottakról, s elolvasva az előadást népszerűsítő újságcikkeket, magam is kezdek elbizonytalanodni. Elnéztem volna valamit?) Azt hamar fölfogtam, hogy ahogyan az mostanában sokfelé megesik különböző színpadokon, a színészek több alakot is megjelenítenek. Így kialakul egyfajta rejtvényfejtő üzemmód bennünk, ami a jelenetek első másodperceit el is viszi. Aztán a méltányló figyelem alábbhagy, ám ezek a villogó váltások cakkos derelyevágóval szeldelik tovább a jeleneteket.

A következő történések körvonalazódtak: magányos anyuka és magányos apuka várja a benti játékfoglalkozás végét, de egy következő jelenetben már össze is csapnak, védve egymást gyepáló gyerekeiket. A férfi megtudja a játszóházat vezető nőtől, hogy az „anyuka” és gyereke zűrös családban él, legyen hát velük elnéző. Mindenféle feltevéseket enged meg a gyerekpurparlé végén a kislány felcsattanása, aminek a lényege: „Jézus most nagyon fog haragudni rád, nem szeret téged” Ohh. Hová, miféle erős és megtartó hitek közé megy haza ez a gyerek? Később megtudjuk, hogy a lányka alvóbabáját hívják Jézusnak. Ezen eltöprengek. Merre járunk? Lehet, hogy valami távoli világ irodalmi művéből maradt itt ez a mondat? Mert itt mifelénk, a babácska megdöbbentő elnevezése miatt, kérdőjeles buborék képződik a történetben. Ér ez ennyit?

A férfi és a nő a várakozások közben megtudnak egymásról egyet s mást, azt is, hogy a nő meg volt férje egy lakásban élnek, s a kislánynak van egy problémás, négy év körüli öccse. Amikor a rendőr foglalkozású apuka sokadszorra vesz észre kék foltokat a nőn, megkeresi annak volt (?) férjét, s leteremti azt, elítélendő viselkedése miatt. A nő méltatlankodik, mondván, nincs a másik fickóval semmi baj, jó fej az, csak ő nem tudott csendben maradni egy feszült pillanatban. Látunk egy, a kisfiú által meglesett szerelmi jelenetet, a gyerekek által előadva, így informálódunk a dolgok állásáról. Van egy álomjáték is: a férfit autóbalesetben elhunyt felesége látogatja meg, így derül ki a hajdani asszony drogfüggősége. A gyerekek ajzott játékai során a kislány sokszor emlegeti a „szörnyet”, aki sokszor megtámadja őt. Az apára kell gondolnunk, semmi kétség. Ám a végén kiderül, hogy a kislány gyógyíthatatlan öccse (aki időközben nagyra nőtt?) nemcsak a húgát, de az anyját is rendszeresen üti-vágja, késsel kaszabolja. A történet egyre szürreálisabb, ám a rendőr bízik saját erejében és kisfia megértésében, meglátogatják hát a másik családot. Később a kisfiú mutatja a kislánynak a sebet, amit annak öccse harapott a térdébe. A gyermeki dialógusból megtudjuk, hogy nem, mégsem lesznek ők testvérek. És nem, itt sem fognak találkozni többé, a fiút másik játszóházba viszi apukája eztán.

Összetörten ülök a játék végén. Hatalmas, nagy baj, megoldhatatlan sorscsapás tehát az anyuka titka, aki nem tudja és nem is akarja intézetbe adni beteg fiát, sem most, sem a későbbiekben. Azon gondolkozom, vajon miféle beszélgetések tudnak könnyíteni a hasonló helyzetben lévők életén. Aztán arra jutok, maga az a tény, hogy más is ismeri a szörnyű terhet, amit ránk rakott az élet, egy időre megemelheti tán kicsit a keresztünket. A történet eljátszása is nagy lelkierőt kíván.

Egy riportban Ivanics Tamás mondta el, hogy Michał Walczak Homokozó című darabját olvasva felvetődött benne és Andrusko Marcellában, hogy „milyen izgalmas helyzet, ha kisgyerekek játékán keresztül derül ki, hogy milyen családban élnek.” Botos Éva, a rendező nyilatkozatából azonban megtudjuk, hogy ezt az ötletet elvetették: „Egy teljesen új darabot kezdtünk el próbálni. A korábbi ötlet azonban újabb ötletet szült. Ezt fejlesztettük tovább, mire megszületett a konkrét storyline. Utána hetekig összezárva próbáltunk és improvizáltunk, gyakorlatilag így alkottuk meg az előadás szövegkönyvének a kilencven százalékát, amit Mohácsi István dramaturg fixált. Mindannyian ismerünk és láttunk már olyan családokat, ahol látszólag minden rendben van, de a felszín alatt ki nem mondott drámák lapulnak. Fontos hangsúlyozni, hogy érzékenyítő előadásként tekintünk a Játszóházra az alkotótársaimmal, ugyanis a történet számos olyan kényes és intim témát érint, amiről beszélni kell. Hogy csak egy példát mondjak; az emberek rettenetesen előítéletesek tudnak lenni, pedig nem mindig biztos, hogy jól ítéljük meg a saját vagy a velünk szemben ülő élethelyzetét”.

Az alkotók tehát elsősorban hozott anyagból, saját – vagy sajátlag begyűjtött – élményekből és írásművekből dolgoztak, s egyfajta dramaturgiai legózás után az író kezébe adták ötleteiket. Az előítéletesség kárhozatos működését még csak föl tudom fedezni az előadásban, hanem amikor már az ötödik nagy példányszámú újságban olvasom, hogy a „családon belüli erőszakról készített előadást Botos Éva Andrusko Marcella és Ivanics Tamás szereplésével”, elbizonytalanodom. Előfordulhat, hogy van az alkotóknak egy másik játéka is? Mert amit én láttam, annak a sokakat sújtó hétköznapi tragédiát láttató cselekménye – bár sírásra ingerlő és színészileg lényegében megoldott előadásban testesül meg – nem a családon belüli erőszakról szól. Ez a beteg emberek magukra hagyott gondozóit és családtagjait megroppantó élethelyzetet festi, amihez nem ad a társadalom elegendő segítséget. Az asszony tisztázza is, igen, hazudott, amikor a férjére fogta az ütésnyomok keletkezését. Az idő nagyvonalú kezelése is gondot jelent: a két gyerek maradt a saját életkorában, de a betegségtől sújtott Zsolt, aki kezdetben négy éves volt, a játék második felére anyját lebirkózó „szörnnyé” vált valahogyan? Hogyan?

Nem értem. A sajtókampány cikkei a félkész produkció alapján születtek meg? De hát múlt időben írnak a bemutatóról! A szórólap szövege meg – „Akarsz velem játszani?” – elég megtévesztő. Érdemes lenne ellenőrizni a híradásokat, hiszen a további előadások közönségét félrevezethetik az újságok. Csak előbb egyezzenek meg a közreműködők, hogy mi a vállalásuk, vagyis, hogy pontosan miről kívánnak beszélni. Van az úgy, hogy meglepi az embert a saját alkotása.

Mi? Mohácsi István – Botos Éva – Ivanics Tamás – Andrusko Marcella: Játszóház – Nem játék egy részben
Hol? Jurányi Ház – 123-as labor
Kik? Az Átrium – Mentőcsónak Egység és a Terminál Workhouse közös bemutatója. Rendező: Botos Éva. Játsszák: Andrusko Marcella, Ivanics Tamás. Dramaturg: Mohácsi István. Látvány: Márkus Sándor.  Rendezőasszisztens: Csesznek Judit. Produkciós vezető: Gerlits Réka.