Dúskál a nincsben – ezt a címet adtam évekkel ezelőtt a Nincstelenekről szóló kritikámnak. Mármint hogy itt tényleg nincs más, csak a nincstelenség. A nincs van. Amennyiben a regényíró Borbély Szilárd önmagával és olvasóival kegyetlen nyelven, a pátoszmentes komorság, az örömtelen játékosság és az önkínzó irónia lidérces alakzatait halmozva dúskál abban a fullasztó világtapasztalatban, amelynek keretein belül nagyon nehéz, már-már lehetetlen létezni. (Neki egy idő után már nem is volt lehetséges.) Most csak azért bátorkodtam erre visszaemlékezni, mert november 18-án mi is dúskálhattunk a nincstelenség testi-lelki és társadalmi-egzisztenciális elesettségét több műfajban ábrázoló Borbély-életmű színházi utóhullámzásában: a Nincstelenek dunaújvárosi bemutatóján és a Forte Társulat Akár Akárki-előadásán a budapesti Szkénében.

Bartók Kamaraszínház: Nincstelenek. Fotó: Ónodi Zoltán

Kíváncsian vártam tehát, miként fordítja át a Bartók Kamaraszínházban összeverődő alkotócsoport – Balassa Eszter és Németh Gábor dramaturgiai előkészítése nyomán, Horváth János Antal rendező irányításával – a Borbély-regény epikai nincstelenségét színházi nincstelenségbe. Úgy is mondhatnám, hogy a szegény színház rítusát vártam. Ehelyett a szegénységet eljátszó színház (viszonylagos) gazdagságát kaptam. Olyan előadást, amely jól ismert eszközökkel teszi fogyaszthatóvá a kelet-magyarországi településen, a lepusztult kistársadalom peremére szorult családban játszódó Nincsteleneket. Ezek közül kettő áll különösen távol attól, ahogyan egykor érzékeltem a regényt, és ahogyan most elképzelném annak érvényes színházi megfelelőjét: a lírizált realizmus és a nyomorgeg.

Bartók Kamaraszínház: Nincstelenek. Fotó: Ónodi Zoltán

Tulajdonképpen erre a működőképes (mert könnyen működtethető) srófra jár az előadás: az egymást ellensúlyozó stilizálásra és harsányságra. Az előbbi immunizál minket a Borbély-mű tényleges radikalizmusa és kegyetlensége ellen – ezt szolgálja a lerongyoltságában is teátrális, legalábbis a Borbély-féle látásmód vonatkozásában óhatatlanul teátrálisnak ható látvány (Szabó Márton István jóvoltából) és a ritmusváltásokat alátámasztó zene (a Mesijás nevű cigányt olykor megtestesítő Georgita Máté Dezső hegedűjátékával). Az utóbbi összetevő, a nyomor élősködő jellegű, mivel viccesre modulált kihangosítása meg jól elszórakoztat minket – például amikor a regénybeli apát játszó Takács Géza azt mondja a kocsmában a regénybeli fiút alakító Csadi Zoltánnak, miután megkóstoltatta vele a félbevágott citrommal helyettesített pálinkát, hogy jól láthatja: nem szórakozni jár ő ide. Kocsmai poén, üres nyelvi séma. Nem is volt helye a regényben. Miért lett hát akkor helye az előadásban? Csak mert úgy döntöttek az alkotók, hogy nem a Borbély-mű nyelvének megfelelő nyelvet keresnek, hanem inkább a színház megszokott és bejáratott nyelvét használják. Úgy is mondhatnám, hogy nincs az előadásnak saját nyelve.

Márpedig a saját nyelvet kereste a regényíró Borbély is – ahogyan olvashatjuk az Egy elveszett nyelv című esszéjében: „Aki elhagyja a falu népét, az elárulja őket. Aki beszél róluk, az is. Aki kiszakad közülük, az pedig elveszíti a nyelvét. Aztán újra tanul beszélni. De egy nyelv közben elveszett. Ezt az utat jártam be én is.” Miként Kertész Imre is a nyelvfosztottság krízise árán találhatta csak meg a saját nyelvet a koncentrációs táborok tapasztalatának ábrázolásához, vagy ahogyan a Sorstalanság ironikus szerzői szándékkal működtetett gyerekelbeszélője mondja: „a koncentrációs táborok boldogságához”. És hiába az előadás megannyi érdeme: a jól keretezett szerkezet (a regénybeli házalaprajz-motívum logikus kiemelésével); a jól ritmizált dramaturgia (ahogyan például az anyát játszó Alberti Zsófi és a lánytestvért megtestesítő Holecskó Orsolya hozzák a tragikus szólamot, míg a szűkebb családi körön kívüli szereplőket alakító Kovács Vanda meg a komorságot ellenpontozó humorszólamot szolgáltatja); a jól érthető nyelv (didaktikusan leszúrt monológokkal, dramatikusan pattogó dialógokkal)… Ha egyszer nincs saját nyelve a nincstelenségre.

Forte Társulat, Szkéné Színház: Akárki Akárki. Fotó: Éder Vera

Viszont a Forte Társulat, úgy vélem, talált saját nyelvet a nincstelenség színházához. Amennyiben a rendező Horváth Csaba által vezetett színészek, Fehér László, Földeáki Nóra, Horkay Barnabás, Krisztik Csaba, Pallag Márton és Widder Kristóf nem tettek egyebet, mint hogy alkalmazták saját testnyelvüket az Akár Akárki című „amoralitás” színrevitele során. A játszótéren nincs semmi, csak a test, meg a testhez, a testek mozgásához alkalmazkodó tárgyak. De mondhatjuk fordítva is: a mozgó testek alkalmazkodnak a mozgatható tárgyakhoz. Együttmozgás. Kölcsönhatás. Vegytiszta fizika. És metafizika. Fizikai és metafizikai értelemben vett nincstelenség, elesettség, kitettség. Mint a Borbélyhoz hasonlóan Debrecenben élt és részben Debrecenbe belehalt Tar Sándornál, akinek a műveit többször is színre vitte a társulat (illetve egy ízben Horváth Csaba vendégrendezőként és Horkay Barnabás vendégszínészként a Stúdió K-ban).

A jobb szó híján fizikai színháznak mondott előadásmód ugyanúgy illeszkedik a Tar-próza szociografikusan hitelesített szikárságához, mint a Borbély-ábrázolásmód líraiságában komor pompájához. Hiszen mindkettejüknél a létezés fizikális alapfeltételeiről és egyúttal korlátjairól van szó. A test fenomenális, egyszerre egzisztenciális és társadalmi tapasztalatáról a puszta fizikalitás terepén. Ami olykor átbillen az elesettség ábrázolásának társadalmi fizikájából a szerencsétlenség igazságának egzisztenciális metafizikájába (ahogyan arról a Borbély által is idézett Simone Weil ír Szerencsétlenség és istenszeretet című esszéjében). Még ha ez a metafizikai-egzisztenciális vígasz itt, ebben a darabban és előadásban, csakis a visszájáról érzékelhető, a megválthatatlanul fizikai-társadalmi szerkezetű térben és időben. Ahol a profán célból tárgyiasult test egyik jellemző használati terepe: az illegális szervkereskedelem. A test mint szervtár és árucikk. Nem véletlenül írta át Borbély a középkori moralitás főcímét és műfajmegjelölését: Akár Akárki – Amoralitás.

Forte Társulat, Szkéné Színház: Akárki Akárki. Fotó: Éder Vera

Az Isten nélkül maradt valóságunkat ábrázoló „amoralitás” nyolc egységének nyelvi egyenetlenségeit ellensúlyozza, jobban mondva egyengeti működőképes színházi eseménnyé a társulati összmunka: a négyszereplős (Akárkimaszk, Főbeszélő, Ellenlábas, Rezonőr) színészi játék ritmus- és hangnemváltásokkal, hol humoros, hol borzongató átfordulásokkal tagolt rítusa; a visszafogottságában egységes koreográfia; a színész Widder Kristóf kórusátiratában előadott reneszánsz dalok ironikusan-patetikusan telt hangzástere; Kalászi Zoltán és Kiss-Benedek Kristóf eszköztelenül letisztult díszlete, amely a közúti balesetek és útlezárások jelzőtárgyaival keretezi az „amoralitásra” berendezkedett létezés fizikai és mentális labirintusában botladozó, egymást és önmagukat felsértő lényeket; valamint Benedek Mari túlzásmentes jelmezei. Mindez emlékezetesen ér össze – csúcsosodik ki – a zárlat haláltáncában.

Elképzelem, miként mosolygott volna Borbély Szilárd a két nagyon különböző előadás láttán, mondván, szelíden és ironikusan: fogyassza ki-ki a neki inkább megfelelőt. És én sem mondanék most mást.

Mi? Borbély Szilárd: Nincstelenek avagy Már elment a Mesijás? (színpadra alkalmazta Balassa Eszter és Horváth János Antal)
Hol? Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros
Kik? Rendező: Horváth János Antal. Játsszák: Kovács Vanda, Alberti Zsófi, Holecskó Orsolya, Csadi Zoltán, Kiss Attila, Takács Géza, Dióssi Gábor, Georgita Máté Dezső

Mi? Borbély Szilárd: Akár Akárki
Hol? Forte Társulat, Szkéné Színház
Kik? Rendező: Horváth Csaba. Szereplők: Fehér László, Földeáki Nóra, Horkai Barnabás, Krisztik Csaba, Pallag Márton, Widder Kristóf