Gazdag Gyula Bástyasétány hetvennégy című filmjében láttam először. Megfogott a karaktere, ahogy játszott, elraktároztam magamban. A Madách Színházban több erős alakítása volt, mellette játszott más helyeken, filmekben. Számomra a nagy „visszatérése” Szombathely volt. Most újra ott játszik – Kocsma Jenny a Koldusoperában – vendégként.

Fotók: Gálos Mihály Samu

 – Zsótérral együtt dolgozni mindig nagyon feldob, kihívás, ahogy dolgozik. Láttam a rendezéseit, A kék madár előadása a Vígszínházban csoda volt, akárcsak A macska a forró bádogtetőn rendezése Kecskeméten. Nagyon vonzódom a világához, de nagyok az elvárásai a színészeivel szemben. Jólesik, hogy gondolt rám, de úgy gondolom, Kocsma Jennyt bárki, bármely életkorban eljátszhatja. Vendégként megyek vissza Szombathelyre. Vágytam rá, hogy újra találkozzam a kollégákkal. Amikor odaszerződtem, nyilván nehéz volt az eleje, elhagyni a budapesti sikereimet, egy új környezetbe beleszokni, a kihívás. Az ember valahogy úgy van vele, hogy egy újrakezdés, minden, ami addig volt, érvénytelen. Szombathelyen sikerült azokkal dolgoznom, akikre már nagyon vágytam, Jeles Andrással, Mohácsival, sok csodálatos rendezővel.

– Zsótér egyik legkedvesebb, legtöbbet rendezett szerzője Brecht. Milyen lesz a Koldusopera?

– Még zajlanak a próbák, nagyon nehéz egy készülő előadásról beszélni, még alakulnak a viszonyok. Amitől mindig érvényes tud maradni a darab, annak a világa, a kiszolgáltatottsága, hogy az emberek elárulják egymást. Remek fiatal színészekkel dolgozhatok, ez is nagyon erős tréning, hogy az ember létezik-e még a színpadon, hogy megértjük-e egymást. Számomra – bár nagyon erős az emberben az ego – a színház társas műfaj. Bár néhányszor megkörnyékeztek, de sosem vágytam önálló estre, nem vágytam monodrámára.

– Az Örkény Színház indulásakor – ekkor a Madách társulati tagja voltál – több előadásukban is játszottál. Nem hívtak, nem gondoltad, hogy az Örkénybe menjél?

– Benne voltam a Mi újság, múlt század?-ban, Dylan Thomas A mi erdőnk alján c. darabjában, amit Máté Gábor rendezett az osztályával, Ascher Kopasz énekesnőjében. Nagyon jó volt, de úgy éreztem, nem lennék boldog ott. Nem éreztem, hogy a színház tartogatna számomra annyi izgalmat. Jó, hogy így gondoltam, különben sosem mentem volna el Szombathelyre, ami nekem izgalmas volt: a vonatozások, a hajnali kelések, a város, az elvonulás. Nem mentem szinkronizálni, forgatni, rádiófelvételre, időm volt végre olvasni, rengeteget próbálni. Ez Budapesten elképzelhetetlen. Akkor ott ez nagyon jó volt.

– Közel harminc évet voltál a Madáchban – Ádám Ottó, Kerényi Imre és Szirtes Tamás időszakában. Nagyon más karakterek, máshogy gondolkodtak darabokról, színházról, műsorpolitikáról. Máshogy gondolkodtak benned is. Neked mit jelentett az ott töltött hosszú idő? Azt mondtad, a sikereidet is otthagytad Szombathelyért.

– A Főiskola után kerültem a Madáchba, de igazából nem volt harminc év, megszakításokkal voltam ott. Semmiféle tapasztalatom nem volt arról, hogy kell formálni magamat, merre irányuljak. Csomó helyről kaptam ajánlatot, végül a Madáchba mentem, mert ott biztonságban éreztem magam, mert már főiskolásként beugrottam egy előadásukba. Ádám Ottó idejében olyan színészek voltak ott, akiket diákként még csodáltam. Meghatott, hogy köztük lehetek, de aztán nem éreztem, hogy ez olyan jó. Nem mindig voltam boldog. De vitt az élet, fiatal voltam, jöttek a forgatások, megszületett a lányom, ami idekötött Budapesthez.

– Hierarchia volt, ahol pontosan tudtad, hol a helyed?

– Abszolút hierarchia volt. Manapság azt hiszem nincs így, legalábbis Szombathelyt nem jellemezte. A Madáchban gyönyörű éveim is voltak, csináltam jókat. A Hegedűs a háztetőn előadást a Budapest Klezmerrel százötvenszer eljátszani csodálatos volt. Szerettük az Apácákat is, ami bulvár volt, de egy élő zenekarral mindig nagy öröm énekelni. Egy idő után azt éreztem, már stagnál a színház. Már hosszú ideje nem jártam ott. Sajnálom, hogy nagyon nem őrzött meg a színház senkit, s annyira erőteljesen áttért egy más műfajra, és mégis Madách a színház neve. Disszonáns. Nyilván vannak rajongói, teltházzal játszanak – nekem nem világom.

– A filmek pótolták azt, amit a Madách nem adott meg?

– A film, a tévéjátékok örömet adtak, átvették azt az alkotási vágyat, amit ott nem annyira kaptam meg. A színészet nem könnyű pálya, nagyon erős személyiséget és egyéniséget kíván, hogy végig tudd csinálni, megmaradjon a tartásod, megmaradjon a vágyad, hogy csináld, hogy maradjon benned optimizmus. Ehhez nagyon erősnek kell lenni, különben komoly sérülések érhetik az embert, s elveszti a pályát egy nagy formátumú tehetség is.

– A Madách Színházba beragadtál vagy nem is akartál eljönni?

– Ez nem volt könnyű döntés. Az rendben van, hogy színészként szabadnak, függetlennek kell lenned, de fiatalként meg kell az életedet alapozni, ami alapjaiban határozza meg a döntéseidet. Minden színháznak megvoltak a maga kiváló színészei, és bár lehet, hogy szeretnél mással dolgozni, az mindig kényes dolog. Harmadszor játszom vendégként a Vígszínházban, tudom, hogy volt, akiben felvetődött a kérdés, hogy miért is vagyok ott.

– A rendes lányok csendben sírnak című előadást tavaly mutatta be a Vígszínház. Három nőn keresztül dolgozza fel a kilencvenes évek dunaszerdahelyi – nőket bántalmazó bűnténysorozatát. Fontos, mert a bántalmazás olyan tabutéma, amiről ma is nehezen beszélnek az áldozatok. Ráadásul a te Erzsikéd a banda egyik tagjának az anyja. Dupla csavar.

– A színész életében annyi véletlen van: ilyen volt Alföldivel a Mi történt Baby Jane–nel? előadás. Azzal kicsit újra bekerültem a budapesti köztudatba. Amikor Rudolf Péter hívott, s elolvastam A rendes lányok szövegét, egyből tudtam, nagyon enyém ez a szerep. Olyan érdekes, hogy mi tudja átlendíteni az embert, amikor dolgozik egy sorson. Nekem a jelmez nagyon fontos eszköz egy szerep megformálásában. Amikor megtaláltam, hogy néz ki Erzsike a fiától örökölt melegítőnadrágjában, mert ilyenben járnak, akiknek leépült az élete, akiknek már csak az alkohol maradt, tudtam, kész a karakter. Az eredetileg elképzelt kockás harangszoknyát disszonánsnak éreztem, éreztem, úgy ahhoz a nőhöz nem lesz közöm, nem leszek igaz, nem leszek hiteles.

– Mondtad, hogy monodrámákra sosem vágytál, ugyanakkor a mostani szerepeid, ezek a sorstörténetek, mint az említettek, vagy a Gyerekek című előadás, napjaink súlyos kérdéseit boncolják. Terhet is jelentenek? Nagyon a bőr alá mennek.

– Azt hiszem, a felelősségtudat erősödik, ha ezeket az előadásokat játszom, nagyon odafigyelek, hogy milyen állapotban legyek, hogy mennyit pihenjek előtte. Még ha kondícióban is tartom magam szellemileg, fizikailag, lelkileg, mégis csak felelősség, hogy a nézők megkapják-e tőled a maximumot. Hogy eljusson a bőr alá az, amit képviselsz. Ezek mindig hajszálon függnek, hogy jó vagy, de van, amikor zseniális tud lenni az előadás, amikor az istenek úgy emelik meg, hogy az elszáll. Mindig az a vágyad, hogy a tökéletesen túl sikerüljön.

– Szombathelyen, amikor többen felálltak, te is eljöttél. Mi történt?

A családom szerint már egy-két évvel korábban el kellett volna jönnöm. Szerettem ott lenni, olyan világot teremtettem magamnak, amiben jól éreztem magam.

– A Madáchban is tovább maradtál. Félsz a változástól?

Ebben benne van az is, hogy mi van, ha utána nem sikerül. Én azért elég mozgékony voltam, hagytam ott helyeket, de sosem kuncsorogtam, mindig hívást kaptam. Szombathely, az utazások, kezdtek fárasztóvá válni, főleg ha úgy érzed, már nincs miért. Voltak fantasztikus évek, izgalmas előadások például Alföldivel, Mohácsival, Béres Attilával, Zsótérral. De azt is gondolom, hogy természetes folyamat, hogy így alakult. Egy kisvárosban egy társulatnak sokkal nehezebb, mert egy idő után óhatatlanul nagyon zárt, belterjes lesz. Ráadásul az ember megy a korral, egyre kevesebb szerephez juthat egy kis társulatban, viszont az én munkaigényem nagy. Én nagyon szeretek forgatni, szinkronizálni, rádiózni, öröm, ha a noteszemben alig van szabad hely. Az is rossz volt, hogy ezekben az években nem tudtam főiskolásokkal forgatni. Egy végzős vizsgafilmjében játszhattam volna, izgalmas volt a téma, a szerep, nagyon szerettem volna, de ilyen távolságból kizárt volt. Korábban is forgattam vizsgafilmes rendezőkkel, ami azért nagy élmény, mert úgy dolgoznak, ahogy az én fiatal koromban ment egy forgatás, órák mennek el a fény beállításával, egy-egy jelenettel. Igényük, elképzelésük, nagy elvárásaik vannak. Nincs elolvadás attól, hogy ott vagy, s ezzel le is veted magadról azt a terhet, hogy ki is vagy. Nem vagy senki, itt dolgozol és minden érvénytelen, ami addig volt. Csak a jelen van, amiben hitelesnek kell lenned.