Három kérdést tettünk fel – nem tetszőleges alapon, hanem célzottan – a színházak működésében jártás gazdasági és elméleti szakembereknek, kulturális menedzsereknek a színházfinanszírozás módozataival kapcsolatban. Kell-e részt vállalnia az államnak, és ha igen, mekkorát és milyet, a színházfinanszírozásból? Egységesen vagy eltérő módon támogassa az állam a különböző színházi területeket (szórakoztató, magánszínház, függetlenek stb.)? Jó-e, hogy az állami szubvenciók egy részénél automatizmus, más részénél szigorú pályázati rendszer működik? A válaszok szórtak, többfelé húznak, pragmatikusan vagy érzelmi alapon közelítenek a témához, kiegészítik egymást vagy éppen ellentmondanak egymásnak, az azonban erőteljesen kiérződik belőlük, hogy a színházfinanszírozás (is) azon kérdéskörök közé tartozik a színházi szakmán belül, amelyet sohasem sikerült politikafüggetlenül és kellő alapossággal ki- és átbeszélni.

[Nincs új a nap alatt]

WESSELY ANNA
művészettörténész, szociológus

A rendszerváltást megelőző és kísérő évek szellemi izgalmának egyik értékes eredménye volt egy nagyszerű folyóirat, a Nappali ház, amely 1994-ben – immár negyedszázada – közölte Ronald Dworkin politikafilozófus tanulmányának magyar fordítását,^[1] és hozzá kapcsolódva feltette ugyanazt a kérdést a hazai kulturális élet mintegy húsz elismert szereplőjének: támogathatja-e a liberális állam a művészetet? Dworkin tisztában volt az állami támogatás következetesen liberális elutasítóinak érveivel: a támogatás paternalista közbeavatkozása egyrészt sérti az államtól elvárt normatív semlegesség elvét, amellyel tudomásul kell vennie a társadalomban meglévő sokféle életfelfogást és életvitelt; másrészt a politikai közösség egészének közös erőforrásaiból nyújt a nagyközönség számára nem indokolható kedvezményeket a jómódúak és az esztétikai vagy intellektuális élvezet kiművelt képességével már rendelkező kisebbségnek. Ebben az értelemben semmibe veszi a társadalmi igazságosságot – John Rawls terminusával: a társadalmi különbségek elvét – is, amely kimondja, hogy a jövedelmek és a lehetőségek elosztása terén csak azok a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek elfogadhatók, amelyek a társadalom legelesettebb tagjainak javát szolgálják. Ezzel szemben Dworkin úgy érvelt, hogy a művészeti alkotás állami támogatása egyfelől a közösség szellemi kultúrájának struktúráját és folyamatosságát, az értelemadás gazdag erőforrásait és az újítás, megújulás gyakorlatát védelmezi, másfelől a „túlcsordulásként” vagy „leszivárgásként” jellemzett szabályszerűségnek köszönhetően a népszerű kultúra a közösség egésze számára biztosítja – bár többnyire időbeli eltolódással, műfajváltással stb. – az alkotás, a műélvezet és a szórakozás eszközeit.

Nemcsak Dworkin érvelése, a Nappali ház körkérdésére adott válaszok többsége is szinte észrevétlenül átcsúszik a művészetet érintő kérdésből a kultúra fontossága, működése és szerkezete, majd a politikai hatalomhoz való viszonya taglalásába. A népszerű kultúra s egyáltalán a kulturális cselekvések, megnyilatkozások és termékek a társadalom tagoltságával is összefüggő sokfélesége, amivel Dworkin számot vet, ezekben a válaszokban alig került szóba. Így persze könnyebben megkerülhető a társadalmi és személyes tapasztalatoktól függő ízlés elfogultságának kitett támogatói döntés kockázata vagy az utólag esetleg önkényesnek, szeszélyesnek minősített ízlésítéletek problematikus összemérhetőségének tárgyalása. Hogy a kultúra és a művészet nem feltétlenül egymásba ágyazódó, egymást támogató fogalmak és valóságok, azt a legvilágosabban a művészeket „gyakran jellemző társadalomellenességet” is megemlítő Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész mondta ki: „A művészet elválaszthatatlan a szabadságtól, az alapvetően közösségi természetű kultúra viszont nevelés és hatalom kérdése is. Művészet aligha létezhet kultúra nélkül, de a kultúra nem elégséges a művészet kialakulásához.”

Hogy egyáltalán támogathatja, támogassa-e az államhatalom a művészetet, abban meglepő a körkérdésre válaszolók összhangja. A korszakban többé-kevésbé általános meggyőződésnek adott hangot Soós Vilmos, amikor leszögezte: „az államnak nem támogatnia vagy segítenie kell a kultúrát, hanem kötelessége anyagilag eltartani. Ennek korlátja csak az ország gazdasági teherbíró képessége lehet.” Az állam dolga, hogy biztosítsa a magaskultúra „virágzásának feltételeit” (Keserü Katalin), a kultúrában való társadalmi részvétel minél több lehetőségét. Vitatható, hogy a már nevében is paternalisztikusan lekezelő támogatás korlátozott biztonságánál nem jobb-e a piaci kereslet gazdasági cenzúrájának kitenni a művészeti alkotást, hiszen a „támogatás” voltaképp az állami beavatkozás, szebben mondva a kultúrpolitika egyik formája, amely – lévén politikai döntés – egy demokráciában nyilvános igazolásra, legitimációra szorulna. Ami cseppet sem könnyű feladat, ha igaza van annak, aki, mint válaszában Vajda Mihály, azt állítja, a demokrácia logikája alapjában kultúraellenes, amikor a kiválósággal szemben az egyöntetűséget preferálja. A politikai célokat hajszoló, a maga elképzeléseit a művészekre, a kulturális intézményekre és a polgárok közösségére rátukmáló „támogatás” igyekezete hiábavaló. Épp azt nem ismeri fel, hogy „a társadalom elemi érdeke, hogy hogy legyen olyan szegmense, amely minden kötöttség nélkül gondolkodhat, és hozhat létre műveket” (Forgács Éva).

Végül Csordás Gábor a két kiváltságos osztály, a politikusok és az értelmiség mint „szellemi középosztály” egymással vívott hatalmi harcára vezeti vissza a művészet támogatásáról folyó beszédet. Foucault diskurzuselemzéseitől megihletett meggyőző fejtegetésének csattanója, hogy az igazi kérdés nem is az, „támogassa-e az állam a kultúrát (az állam mindenkor mindent meg fog tenni a kultúráért). És az sem kérdés, […] hogy a kultúra támogassa-e az államot (a kultúra mindenkor mindent meg fog tenni az államért). A modern társadalomban a legfőbb kérdés nem az ugyanis, hogy kié legyen a hatalom; az igazi kérdés az, miképpen […] ellenőrizhető ez a hatalom, bárkié légyen is. Azaz: miképpen helyezhetnénk korlátozó és módosító ellenőrzés alá a hatalom leküzdhetetlen hajlandóságát a kultúra támogatására, egyszersmind: miképpen helyezhetnénk korlátozó és módosító ellenőrzés alá a kultúra leküzdhetetlen hajlandóságát az állam támogatására.”

Halmai Gábor szerint „a liberális jogállamnak alkotmányos kötelezettsége is” a művészetek támogatása, a mai kérdésünk az, hogy egy illiberális demokráciában, amely a jogállamiságra hivatkozást gyanús politikai manővernek minősíti, a demokrácia hatókörét pedig a választási részvételre korlátozza, hogyan működik, milyen szelekciós elveket érvényesít a művészeti alkotás állami szubvencionálása. Azt gyanítom, hogy a színházak támogatásának, pénzmegvonással való fenyegetésének vagy tényleges büntetésének állami gyakorlata legkevésbé sem – legalább vitatható – elvekhez igazodik, hanem csak esetlegesen, a napi politikai széljárásba kapaszkodva, ingerült kicsinyességgel módosítgatja az amúgy gondolattalanul továbbvitt megszokott működést.

[Társadalmi látószög]

NAGY KLÁRA
szociológus-antropológus

Nagy Klára. Fotó: Nagy Eszter

2022 júliusában robbant a hír, hogy forráshiány miatt bezár a budapesti Átrium, mivel 2022. június végéig semmilyen állami támogatásban nem részesült. Végül az Átrium ügye átmenetileg megoldódott, működésének anyagi hátterét a nézői adományok és a Főváros egyszeri, 150 milliós segélycsomagja biztosítja, illetve július végén a kormányzati támogatás egy részét is folyósították.

Az Átrium esete és ez a körkérdés lehetőséget ad arra, hogy mélyebben elgondolkozzunk azon, hogy mégis kinek a feladata finanszírozni a színházakat és a kultúrát. Automatikus válaszként merül fel az állam felelőssége. Az állam nem egységes, almezőit folyamatos belső harcok jellemzik.^[2] Nem véletlen, hogy a kultúrafinanszírozás területén is születnek egymásnak ellentmondó döntések, ebben az esetben például kormányzati és önkormányzati szinten. A sok alegység azonban mégis egy irányba mutat, célja a fennálló gazdasági és társadalmi rend fenntartása. Így bármilyen politikai ideológiát is képvisel egy adott állam bármilyen szintje – beszéljünk itt kormányról vagy önkormányzatról –, amíg a fennálló kapitalista társadalmi rend megváltoztatására nem törekszik, az újratermelődéséhez aktívan hozzájárul. Az adott társadalmi rend fenntartása változatos eszközökkel történhet, többek között a kultúrán, így a színházon keresztül, ami döntően egy privilegizált társadalmi réteg szórakozását és önmegerősítését biztosítja. A társadalmi hierarchiák a „kulturális termelésben is leképeződnek, és részben azon keresztül jönnek létre”.^[3] A magyarországi színházi kultúra túlnyomó része nem elérhető a középosztály alatti társadalmi csoportoknak se anyagi, se szimbolikus értelemben. Minden állami támogatás (vagy annak hiánya) egyben kijelöli az adott intézmény pozícióját az állami prioritási listán. Amikor a köztudottan forráshiánnyal küszködő Főváros úgy döntött, hogy egy budapesti, de a legtöbb budapesti számára nem elérhető színház megsegítésére szán 150 millió forintot, az is egyértelmű értékkijelölés volt.

Kiket támogat, kiknek szól az állami forrásokkal támogatott kultúra? Az állam ilyen szempontból nem (sem) kezeli egyenlően az állampolgárait, hiszen anyagilag és szimbolikusan is elismer bizonyos kulturális termékeket és gyakorlatokat, míg másokat nem. A TÁRKI 2012-es adatai alapján a magyar lakosság 13 százaléka lát színházat egy évben, elsősorban magasabb státuszú nők.^[4] A növekvő jegyárak és a stagnáló bérek mellett az a megalapozott gyanúm, hogy tíz évvel a TÁRKI felmérése után még szűkebb réteg jut el színházba. Azaz a színházak, bár finanszírozásuk forrása minden állampolgár adója, valójában nem szólnak mindenkihez.

Hogy mi lehet a feloldása ennek az egyenlőtlenségnek? Egy potenciális válasz a Déryné Program Országjárás Alprogramja által is képviselt irány, azaz „a minőségi színházi élmény eljuttatása azokra a területekre is, ahol a kultúrához való hozzáférés lehetősége korlátozott”.^[5] A programra sokféle kritikus reakció érkezett. Többek között felmerült a jelentkező előadások válogatásáért felelős bizottság szakmaiságának kérdése, illetve a rendszerbe való betagozódásé, a NER akaratlan legitimálásához való hozzájárulásé.^[6] Jelen szöveg írása közben mesélte egy Budapesten élő, színházba rendszeresen járó ismerősöm, hogy nemrég hazalátogatott egy Békés megyei kisvárosba. Megdöbbentőnek és hiánypótolónak találta, hogy 200 forintért lehet színházba menni, miközben a pesti színházakba az emelkedő jegyárak mellett már a szűkülő középosztálynak is egyre kevesebb lehetősége van eljutni.

Én most arra az irányra hívnám fel a figyelmet, amelyet a program alapítói a „minőségi színházi élmény” alkotói és a nézők közé képzeltek el. Ez egy erősen felvilágosító jellegű kultúrafelfogás. Ebben az esetben el kell vinni a kultúrát olyan helyekre, ahol az nem könnyen elérhető (vö. a „le kell menni vidékre” mozgalommal, amely legutóbb a 2022-es országgyűlési választás után lobbant fel). Mintha a kultúra nem lenne jelen mindenhol. Igaz, talán nem olyan formában, ahogy ezt szoktuk képzelni.

Ezért tehát azt javaslom, hogyha azt gondoljuk, hogy a világunk egy igazságtalan világ, akkor a színháztámogatást ennek fényében kell néznünk. Ehhez pedig elengedhetetlen újragondolni, hogy mit tartunk legitim kultúrának. Meggyőződésem szerint előremutató a kultúrát – akárcsak a természeti javakat – közjóként (commons) értelmezni, amelyhez mindenkinek hozzáférése van, és joga részt venni benne, befogadni és alakítani azt. „A kultúra itt nem a kulturális elit privilégiuma, hanem mindenki demokratikus joga”– fogalmazza Raymond Williams nyomán Jean-Louis Fabiani francia szociológus.^[7] Mindenki kultúrája és mindenki színháza elismerésre, szimbolikus és materiális támogatásra méltó, legyen az intézményesített színház, általános iskolai színjátszó kör vagy bölcsődei bábozás. Színikritikusként fontosabbnak tartom megérteni, hogy egyes kulturális termékeket és gyakorlatokat miért tartanak értékesnek az emberek, mint hogy csakis tanult és a formális színházi mező által szentesített kódok alapján formáljak véleményt. Előremutatóbb kultúrának és színháznak tartani azt, ami ilyen funkciót tölt be az emberek életében, mint lehatárolni ezt a jelenséget önmaga töredékére. Tele van a világunk játékkal és színházzal, nem érdemes figyelmen kívül hagyni ezek nagy részét.

És hogy ez mit jelentene a gyakorlatban? Elsősorban a támogatási rendszer radikális demokratizálását. Anyagi szempontból ennek alapján bizonyos nagy költségvetésű előadásokra kevesebb támogatás jutna, viszont számos eddig el nem ismert vagy betöltött szerepéhez képest alulértékelt, kevesebb erőforrást igénylő színházi forma kapna formális támogatást. Viszont mindez keveset ér, amíg nem történik társadalmi változás. Egy igazságtalan társadalmi rendszer egy adott elemét megváltoztatni öncélú és nem elégséges, ha az azt létrehozó körülményekkel nem kezdünk semmit. A megfelelő elismeréshez nem elegendő, ha ezeket a formákat integráljuk a már létező intézményrendszerbe, fesztiválokba, esetleg egy kicsit több állami támogatást kap egy-egy kezdeményezés. Az viszont megkerülhetetlen lépés, hogy átgondoljuk az aktuális kulturális status quót és szerepét egy igazságtalan társadalmi rend újratermelésében.

Ugyanakkor az, hogy a támogatás jelentősen alacsonyabb összeg formájában jelent meg, nem befolyásolja a szöveg tartalmi részét. A Főváros döntése alapján a színház még mindig több „plusz”, az éves költségvetésben nem tervezett anyagi és szimbolikus támogatást kapott, mint számos más fővárosi intézmény. Adja magát az összehasonlítás a szociális szektorral, hiszen a Főváros 2022-ben megszegte a szociális dolgozóknak tett béremelési ígéretét. Végül a Szociális Dolgozók Szakszervezetének kampányának hatására sikerült elérni a korábban ígért béremelést. Ez a példa is élesen mutatja, hogy az Átriumnak és további független színházaknak jutatott anyagi és szimbolikus kiállás még alacsonyabb összeg esetén is élesen mutatja meg a finanszírozási prioritásokat. [*]

[Fogalmi tisztázás]

SCHŐN EDINA
kulturális menedzser

Öröm. Kedvünk szerinti esemény, tevékenység, ami által jó érzés, boldogság kerít minket hatalmába. Gondolkodás. Problémák felvetése és az azokra adott megoldások keresése. A testi-lelki jólétünkhöz szükségünk van örömre, gondolkodásra, kikapcsolódásra, együttlétre, szabadidőre. A kortárs színházi társulatok fontos társadalmi kérdéseket boncolgatnak, behívják, beveszik a nézőt a játékba, szemlélődőből résztvevővé, együtt gondolkodóvá, a közös problémák megoldását keresővé teszik. Ebből egyenesen következik, hogy a közösből – értsd: a befizetett adónkból – fordítani kell arra, hogy a társadalom minden tagja hozzájuthasson a számára kedves örömforrásokhoz, részese lehessen a színház által felkínált társadalmi problémák megvitatásának, hogy ily módon is foglalkozhasson közös ügyeinkkel.

Eddig egyszerű. Bonyolult attól lesz, hogy a kinek, mikor és mennyit kérdésekre is választ kellene adnunk. Szerintem erre tökéletes, mindenki számára elfogadható megoldás nincs, már egy átgondolt, következetesen végrehajtott rendszer is nagy előrelépés lenne a terület minden szereplője számára.

Lássuk a konkrétumokat!

Kőszínház: színháznak, előadótérnek kialakított épület, társulattal, műszakkal, háttérszemélyzettel, élén az igazgatóval, akit szakmai pályázat útján választ ki a fenntartó (például az állam vagy egy önkormányzat). A nyertes pályázót rendszeresen beszámoltatják és elszámoltatják, hogy a közösen elfogadott vállalásokat, elvárásokat teljesíti-e. A kőszínházak feladata, hogy a lehető legszélesebb színházi palettát kínálják a nézőknek, ezért azt gondolom, hogy műfajtól függetlenül megilleti őket az automatikus fenntartói szubvenció.

Független színház: az elnevezés olyan, vállalkozó szellemű alkotókat takar, akik a saját útjukat járják, és műfajtól függetlenül kísérleteznek a szakma megújításával. Ők kötelesek kockázatot vállalni, hiszen maguk döntöttek a független lét mellett. Számukra evidens, vagy ha nem az, akkor az kéne hogy legyen, hogy a saját, tudatos döntésük következtében az alkotáshoz szükséges források megteremtése is a feladataik közé tartozik. Mindazonáltal fontos, hogy legyen hová fordulniuk támogatásért, hiszen sokszor az a „kikövezetlen” út, amelyen ők járnak, viszi előre, újítja meg a szakmát. Működésük alapja lehet egy pályázati rendszer, amely szakmai kuratórium döntése alapján működési támogatásban részesíti az arra érdemeseket, lehetőséget teremtve egy legalább 3–5 éves ciklus tervezésére. Ha a rendszer kizárólag rövid távú (éves) támogatást kínál, úgy pont az eredeti cél, az alternatíva felmutatása, az útkeresés, a határtalan próbálkozás lehetetlenül el. A független műhelyek nonprofit szervezetek, a költségeik kifizetése után esetlegesen fennmaradó forrásaikat kötelesek kizárólag a nonprofit tevékenység céljára felhasználni.

Színházi nevelési programok: ezek a jelenleg a független kategóriában pályázni kényszerített alkotóműhelyek nem csupán a hozzáférés univerzális elve miatt lennének abszolút rendszeres állami támogatásra jogosultak, hanem az általuk megcélzott, egyedi jellemzőkkel bíró, speciális célközönség eléréséért tett erőfeszítéseik okán is. Kívánatosnak tartom, hogy a színházi nevelési programok a jövőben ne a független színházakkal versenyezzenek támogatásokért. Helyette kiemelt állami programokat javaslok, amelyek ezt a nagyon fontos, érzékeny területet felkarolják, és a kőszínházi igazgatói pályázatokhoz hasonló rendszerben teszik lehetővé a szakemberek hozzáférését a forrásokhoz. Támogatásuk automatikus fenntartói feladat kéne hogy legyen.

Magánszínházak: jellemzően profitorientált piaci szereplők, de természetesen az általuk létrehozott alkotások is bővítik a kulturális termékpalettát. A magánszínházak a piac törvényei szerint működnek, nem kötelesek elfogadtatni terveiket senkivel, műsorpolitikájukat elsősorban a bevételek optimalizálása alakítja. Magánszínházat bárki alapíthat, a tulajdonos nem elszámoltatható és nem elszámoltatandó, a működés teljes kockázatát és hasznát egyaránt viseli. Ha úgy tetszik, a magánszínházat minden esetben a közönség számoltatja el, ha és amennyiben jegyet vált az előadásaikra. Mindebből egyenesen következik, hogy a magánszínházakat (műfajtól függetlenül) nem szükséges az államnak támogatni sem állandó, sem a normál pályázati rendszerben. Mindezek mellett viszont lehetséges a magánszínháznak olyan eseti programja vagy sorozata, amely megfelel a támogatási kritériumoknak, tehát a projektpályázatokból ezeket az intézményeket sem kéne kizárni.

A színházak támogatása mellett bevezethető lehetne a közönségnek nyújtott támogatás is. Munkanévként hívjuk ezt, mondjuk, „kultúrajegynek”, tetszőleges felhasználási lehetőséggel. Ez a megoldás nemcsak kiegészítő támogatásként (az így szerzett „bevételt” az intézmények újra pénzre válthatnák), hanem statisztikai adatgyűjtés alapjaként is értelmezhető lenne. Mindezek mellett fontos szempont, hogy a színház – legyen szórakoztató, elgondolkodtató, realista, kísérleti, modern vagy klasszikus – műfajtól, besorolástól, lokációtól, osztályhelyzettől függetlenül elérhető legyen, hiszen a jelenlegi finanszírozási helyzetben szinte kizárólag az jut hozzá, aki képes megfizetni a jegyárat.

Összességében azt gondolom, a döntéshozóknak egyenként fel kell mérni, hogy a fenti kategóriákba sorolt alkotóműhelyek mennyiben járulnak hozzá ahhoz, hogy a kultúra, azon belül a színház a társadalom legszélesebb rétegei számára hozzáférhető legyen, valamint megvizsgálni, hogy az adott szervezet jellegéből fakadóan hozzáfér-e egyéb forrásokhoz (jegybevétel, gazdasági tevékenységből származó bevétel, ingatlanhasznosítás, termékértékesítés, egyéb pályázatok stb.) az állami támogatáson kívül. Fontosnak tartom, hogy összeálljon egy tiszta, átlátható, igazságos rendszer, amellyel legalább középtávon tervezni lehet.

[Korrekt pályáztatás]

DR. KOMÁROMI GYÖRGY
színházmenedzser, egyetemi docens

Nehezen tudtuk eddig elképzelni a hazai színházi palettát állami támogatások nélkül, de ha továbbgyűrűzik a jelenlegi válság, akkor a színházi élet néhány területén látni fogjuk a pusztító hatását. A legkevésbé sérülékeny terület az állami, minisztériumi színházaké (a kőszínházi intézmények), míg a független szféra szereplői a legvédtelenebbek.

Szóval történelmi és piaci kényszer is, hogy az állam jelentősen támogatja a kultúrát és a színházat Magyarországon. Ideális esetben az állami támogatás annak a függvénye, hogy az államnak a kulturális szolgáltatások kínálatának növelése érdekében milyen mértékben kell beavatkoznia a piac működésébe, az adott támogatási összeg biztosításával mekkora működési kockázatot hajlandó átvenni – jelen esetben – a színházi intézménytől. Amíg az állam jelentős intézményhálózatot tart fenn, addig ezeknél a színházaknál a legnagyobb a fenntartói-támogatói felelőssége az államnak, de nem szabad teljesen elnyomni a piaci kitettséget. A kulturális kormányzat nem hanyagolhatja el a független színházak működési és produkciós támogatását sem. A függetlenektől várhatjuk el ugyanis a szabadabb művészi útkeresést, kísérletezést, innovációt, amit a merev kőszínházi rendszertől kisebb mértékben kaphatunk meg. (A jelenleg kőszínházi struktúra rigiditását mutatják például az „élethosszig” tartó igazgatói kinevezések, az igazgatók magas átlagéletkora, az igazgatói pályázatokon való szakmai megmérettetés népszerűségének csökkenése.) Ezeknél a színházaknál tehát az állam indokolt szereplője, illetve meghatározója a finanszírozásnak.

Komáromi György. Fotó: Walton Eszter

Véleményem szerint a kormányzatnak, illetve az önkormányzatoknak a legkisebb finanszírozási felelőssége a magánszínházak tekintetében van. Ennek ellenére úgy tűnik sokszor, hogy a nagy lobbierő miatt a magánszínházak relatíve kedvezőbb helyzetben voltak és vannak, mint a függetlenek. A támogatott magánszínházak esetében a jelentős állami támogatás csökkenti a működési kockázatot, és az abból eredő haszon a magánszínházak tulajdonosainál realizálódik. A támogatott magánszínházak tulajdonosai, ügyvezetői ugyanis maguk döntenek arról, hogy mire és mennyit költenek produkciók vagy a működés tekintetében, ahogy a saját fizetésükről, juttatásaikról egy nonprofit gazdasági társaságként működő színházban is. Ha az általuk „kivett” összeg nagyságrendileg összevethető a befolyt állami támogatással, akkor a közpénz elköltésének hatékonyságával igencsak bajok vannak. A túlzott állami finanszírozásból következhet az, hogy ha jól megy a szekér, akkor a tulajdonosok kiveszik a hasznukat, ha pedig nehézség vagy válság van, akkor ritka esetben „teszik vissza” a pénzt, mert ekkor is számítanak az állami támogatásra. Azért ingoványos talaj többek között a színházi „közfeladat” magánszereplőkkel történő ellátása, mert a színházi szolgáltatás erősen szubjektív és nem standardizálható feladat, nehezen lehet meghatározni például a szolgáltatás tartalmának és költségének a viszonyát, azaz az ár-érték arányt.

Az állam felelőssége, hogy a színházra szánt közpénz átlátható rendszerben kerüljön kiutalásra. Egy ideális világban a szakmai szervezetek felelnek azért, hogy a finanszírozási rendszer képes legyen kezelni a színházi élet sokféleségét, illetve ügyelnek arra, hogy az állam vagy az önkormányzat ne éljen vissza tulajdonosi pozíciójával, és ne gyakoroljon túlzott kontrollt a szakmai munkára. Elérendő cél, hogy a tulajdonos (állam vagy önkormányzat) és a színház között legyen egy egészséges távolságtartás.

Az „automatikusan” nyújtott színházi támogatásoknak nem vagyok a híve, és úgy gondolom, hogy egy jól működő, színtiszta, normatív támogatási rendszer kialakítása illúzió. A taotámogatási rendszer objektív alapú, normatív rendszernek indult. Azonban hamar és nemcsak a csalások miatt vált káros rendszerré, hanem azért is, mert rossz ösztönzőket jelentett a piacra nézve, illetve a színházak művészi törekvései tekintetében is. Rossz hatékonysága miatt a tao a legdrágább finanszírozási forma volt, joggal bízhattunk abban, hogy a megszüntetését követő ún. taopótló támogatásokkal a többletforrások nagy része megmaradhat. Ezen többletforrások elosztása azonban nem pályázati módon történt, nem szervült, nem épült be a színházfinanszírozási rendszerbe. Mára már nem nagyon lehet megmondani, hogy az ún. taopótló támogatások milyen mértékben elérhetőek, illetve egyáltalán rendelkezésre állnak-e a színházak számára.

A finanszírozás átláthatóságát és szakmai, pénzügyi számonkérését egy jó pályázati rendszer tudja csak biztosítani. Sokat lehetne beszélni az NKA és a Minisztérium pályázati rendszerének hatékonyságáról, de visszatérek a kőszínházakhoz. Úgy tekintek a mostani kőszínházi finanszírozásra, mint egy trehány pályázati finanszírozásra. Elvileg az igazgató a benyújtott pályázatára, a benne lefektetett művészeti tervei megvalósítására kap pénzt öt évre. Látjuk azonban, hogy sem a tulajdonos állam vagy önkormányzat, sem a szakmai szervezetek nem veszik komolyan a pályázás és a pályázat adta lehetőségeket. A jelenlegi pályázati rendszerben súlytalanok a szakmai szempontok, és ezért is tűnik úgy, hogy automatikusan kapják a pénzt a színházak. Mert a tulajdonosi és szakmai kontroll teljes hiányában a mennyiségtől és minőségtől teljesen függetlenül jár pénz a kőszínháznak. Az öt év vége felé sem a tulajdonos, sem a szakmai szereplők nem igazán értékelik a színház teljesítményét (itt most nem kizárólag elemzésre, hanem érdemi diskurzusra gondolok), és ha nincs valami politikai változás, akkor minden megy tovább a korábbi kerékvágásban.

A jelenlegi válságos helyzetben az államnak nagy a felelőssége, hogy milyen módon osztja el a szűkös forrásokat. A jó döntéseket hátráltatják a felül nem vizsgált automatizmusok. És az sem segít, hogy sokak érdeke ma is a zavarosban halászni.

[Lokális érdek]

BERZSENYI BELAAGH ÁDÁM
rendező, színházigazgató

Európában az államok hagyományosan jelentős részt vállalnak a kultúra finanszírozásából, mondhatni, a különböző kulturális szolgáltatásokat alanyi jogon („szociális alapon”) igyekeznek biztosítani a polgáraik számára. Ez alapvetően jó dolog, hiszen ezzel biztosítják a kulturális szcéna sokszínűségét, és így képesek ezeket a szolgáltatásokat minél szélesebb rétegek számára elérhetővé tenni. A kulturális intézmények ennek köszönhetően nem vagy nem kizárólag piaci alapon működnek, inkább egyfajta társadalmi küldetést teljesítenek. A színházak helyzete ugyanakkor speciális, hiszen még az európai modell szerint erősen szubvencionált világban is részben piaci szereplőként működnek, vagyis a versenyszféra és a közszféra határmezsgyéjén helyezkednek el. Ennek oka, hogy még az alapvetően állami forrásból működő intézmények költségvetésében is igen nagy szerepet játszik a jegyárbevétel, amely teljesen piaci alapon keletkezik, és ennek megszerzéséért a színházaknak piaci eszközökhöz kell folyamodniuk (árazás, marketing, bevételtervezés és -maximalizálás). Az állami szubvenció ugyanakkor lehetővé teszi a nem kizárólag profitorientált működést, ami a művészeti értékeknek kedvez(het).

Nehéz arra válaszolni, mi lehet egy ideális arány támogatás és saját bevétel között. Ez az egyes színházak alapvető küldetésével van összefüggésben, amelyben a lokális szempontok igen komoly szerepet játszanak. Fontolóra kell venni, hogy hány és milyen színház van elérhető közelségben, milyen mély az adott színház társadalmi beágyazottsága, a színház potenciális közönsége mennyivel nagyobb, mint a tényleges, és ezt mennyiben befolyásolja a túl magas jegyár stb. A kérdést inkább úgy közelíteném meg, hogy mi az a társadalmi haszon, amelyet egy-egy intézmény fenntartásával elér az állam. Nyilván itt elsősorban a létrehozott kulturális szolgáltatásokra gondolunk (előadások, programok), de azt gondolom, hogy fontos a színház intézményét, annak belső működését is figyelembe venni. A színház mint intézmény munkahelyeket teremt, közösséget formál, piaci szereplőként jelen van nemcsak mint szolgáltató, hanem mint fogyasztó is (egy város színháza valószínűleg a környékbeli vállalkozásoktól vásárol anyagot a napi működéséhez, helyi szolgáltatásokat vesz igénybe, munkavállalóit esetleg más településekről vonzza oda, és az ő fogyasztásuk egy része is abban a városban történik meg). A fenntartói támogatás egy része tehát direkt módon visszaáramlik a gazdaságba.

A színházak működtetésénél persze nagyon fontos figyelembe venni, hogy adófizetői forintokat használunk. Ez a pénz, ha nem a színház kapná, más módon tudna hasznosulni (új orvosi műszerek, tömegközlekedési eszközök, több óvodai férőhely stb.), ezért a források hatékony felhasználása nagyon komoly vezetői felelősség. Emiatt érthető és elvárható, hogy a fenntartó, legyen az az állam vagy önkormányzat, folyamatosan monitorozza és kérje számon a hatékony és eredményes működést.

Berzsenyi Bellaagh Ádám. Fotó: Borovi Dániel

A társadalmi hasznosság meghatározása önmagában is problémás dolog, és nem feltétlenül mérhető számokban, vagy adott gazdasági időszakokra bontva. Például amikor Budaörsön kilenc évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy teljesen megváltoztatjuk a színház művészeti profilját, ez drasztikus nézőszám-visszaeséssel járt, ami évekig meghatározta a színház működését. Ebben az időszakban a fenntartó joggal érezhette úgy, hogy feleslegesen önti a pénzt egy színházba, ahová alig járnak, és igen nagy türelem kellett hozzá, hogy ezt a helyzetet tolerálják. Idővel azonban változott a helyzet, ma már senki nem kérdőjelezi meg a színház létjogosultságát – a társadalmi hasznosságot tehát ebben az esetben tízéves távlatban lehet mérni.

Nem tudom pontosan, hogy működik a rendszer a független társulatok finanszírozása esetében. A sejtésem az, hogy azért eltérő a finanszírozás módja, mert ha az állam vagy az önkormányzat egy általa működtetett színházat támogat, ott ő jelöli ki a vezetőt, annak munkáltatójaként bármikor számon kérheti őt, a színház költekezését szabadon ellenőrizheti és adott esetben felülbírálhatja. Ezzel szemben egy független társulat vagy színház a működési alapelvéből adódóan a maga ura, csak arról köteles elszámolni, amit pályázati úton megkapott.

Valójában azonban azt gondolom, hogy nem itt van a probléma. Azoknak a társulatoknak és szervezeteknek, amelyeknek az éves finanszírozása pályázati alapon történik, nem származna hátránya ebből, amennyiben a rendszer világos és átlátható volna. A gondot sokkal inkább abban látom – és ez sajnos évtizedek óta így van –, hogy egyes csoportok kirekesztve érzik magukat a színházi szakmából, úgy élik meg, hogy nem részesei a színházról szóló finanszírozási és társadalmi diskurzusnak, hogy a hangjukat nem hallják meg azok, akik a döntéseket hozzák. Ezek a csoportok most lehet, hogy mások, mint tizenöt évvel ezelőtt, de a jelenséget mint olyat – az eredményes diskurzus hiányát – a rendszerváltás óta cipeli a magyar kulturális élet.

[Kell az innováció]

SZABÓ GYÖRGY
kulturális menedzser

Minden színház szórakoztatni akar. De ezt mindegyik más és más módon valósítja meg. A színházak rendszerint valamely művészi elképzelés mentén szerveződnek egy cél, egy misszió érdekében. A spektrum nagyon széles. Vannak, akik ezt a küldetést kezdettől fogva forprofit üzemmódban képzelik el, állami támogatás nélkül, a teljes szabadság, a politikától való függetlenség reményében, ugyanakkor azzal a szándékkal, hogy helyet harcoljanak ki maguknak a kulturális piacon, mivel valódi társadalmi igényt elégítenek ki. Jellemzőjük a nagyon kiszámítható műsorpolitika, a jól érthető értékek mentén történő építkezés. Nagy meglepetésre nem törekszenek, inkább biztonságra, hogy közönségük megkapja azt, aminek reményében a jegyét megvette. Azaz ez egy olyan kapcsolat színház és közönség között, amelyben, mint minden alkotásban, van valamennyi rizikó, de igazából nem sok, hiszen nem megy szembe az elvárásokkal, hanem éppen azok teljesítésére épít. Továbbá jellemzője, hogy a lehető legszélesebb közönségre számít, hiszen ez adja biztonságának alapját.

De vannak olyan alkotók és/vagy társulatok is, akik merőben más céllal alkotnak, mert egy olyan színház megteremtésében hisznek, ami nem a nagy tömegekhez kíván szólni. Másra vágynak, és a szórakoztatás egy másik irányára helyezik a hangsúlyt. Jellemzőjükként elmondható, hogy műveik elgondolkodtatnak, kritikai, elemző, újszerű, meglepő, néhol kényelmetlen eszközöket vetnek be, melyek az előző szándékoktól alapvetően eltérnek. Az alkotó itt nagyobb rizikót vállal, mert felhagy a megszokott felfogással és elvárásokkal, adott esetben szembemegy velük. Ezzel szűkíti közönségbázisát, sőt a képzett, az újra, a másra fogékonyabb nézők felé tör utat magának. Az ilyen alkotás kétségtelenül szűkebb nyilvánosságra számíthat, hiszen járatlan utakra invitálja nézőit. Ezek a munkák kutatnak, és siker esetén akarva-akaratlanul az egész színházi rendszer és a közízlés fejlesztőjévé válnak. Mivel ha valami olyanra találnak, amit a közönség tartósan visszaigazol, az a szakmai közeget is gazdagíthatja, és akár a tömeges fogyasztásig is el tud jutni. Ezek az alkotók az újítók, akik frissítést, megújulást, korszerűsítést hoznak a színházi életbe, és időnként felrázzák azt.

E két véglet között húzódik a színházi praxis teljes spektruma. Szeretném kikerülni annak felsorolását, hogy milyen műfajok vannak, ki mit csinál, és melyik mennyit érdemel. Mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága és társadalmi funkciója. De nézzük, hogy jelentkezik mindez a finanszírozásban!

A színházak finanszírozása Magyarországon jelenleg (nemzeti) kormányzati és helyi önkormányzati szinten zajlik. Hogy a spektrum szereplői miképpen van finanszírozva, hol vannak a hangsúlyok, kultúrpolitikai kérdés. Mindenki képes jobb-rosszabb érveket felvonultatni arra, hogy miért éppen ő kapjon pénzt. Ugyanakkor a finanszírozás lényege a területek egymáshoz viszonyított aránya. A költségvetés belső szerkezetében látható az igazság, a valódi szándék és akarat. A kultúrpolitikát a számok tükrözik és árulják el. Amennyiben a változásokat képesek vagyunk egy hosszabb időintervallumban nézni és összevetni, annál inkább kiviláglanak mögülük a valódi szándékok.

A kultúrpolitika ideológia mentén finanszíroz. Egyrészt a regnáló politikai akaratot fejezi ki, hiszen a nyertes valamit ígért választóinak, másrészt az érvényes demokrácia elveinek kíván valóban vagy látszólagosan megfelelni.

Továbbá van egy másik feladata is. A rendszert jó gazdaként hatékonyan működtetni, ami a kormány és az önkormányzatok közötti egyeztetés függvénye. A történelem tanúsága szerint az összhang sokszor nem születik meg. Amennyiben igen, és hosszan kitart, akkor rendszerint virágzó színházkultúra jöhet létre.

Ennek a virágzásnak van még egy egyensúlyi eleme, amely nagyon rejtett minden területen, nem csak a kultúrában. Minden társadalom fejlődése versengésre épül. A fejlesztések segítése társadalmi, gazdasági téren elodázhatatlan. Ezek általában nem látványos folyamatok, mert csöndben zajlanak laboratóriumokban, földeken, gyárakban, műhelyekben. Következésképpen csak kis közösségeket érintenek, de annál fontosabb területei a fejlődésnek, hiszen sokszor nem közvetlen és nem tömeges igényeket elégítenek ki. Ez a színházban is így van. Ha a fejlesztésre nem jut vagy nem jut elegendő anyagi forrás, az a termékek elavulásához, majd a fogyasztói igények csökkenéséhez vezet. Lefordítva: ha a színházi rendszer nem tud megújulni, a fogyasztási kedv csökken iránta, így fenntartása további finanszírozási igényel. Ez a mechanizmus alapvetően nem a fejlődést segíti, csak a fajlagos költséget növeli tovább, ami a jövő szempontjából egyáltalán nem kívánatos. Tehát a belső egyensúlytalanság a szakma egészére kihat, az egyik terület a többitől von el pénzt.

Szabó György. Fotó: Nagy Gergely

Véleményem szerint a színházi rendszer belső egyensúlyának alapja a politikai távolságtartás, a szakmai összefüggések reális átlátása és tiszteletben tartása, valamint a megfelelően átlátható, tervezhető finanszírozás.

2010 óta az a tapasztalom, hogy a számomra oly értékes, szakmai fejlődést elősegítő innovatív terület messze nincs kellőképpen finanszírozva. A jelenlegi kultúrpolitika semmilyen szakmai figyelmet nem fordít erre a területre, amely ezért napjainkban egyre gyorsuló ütemben elcsöndesedik. Ez az elhanyagolás tudatos, és jelét sem látni, hogy a mai politika mit szeretne helyette. Miközben a színház egyéb műfaji területeire bőségesen áldoz az állam, addig ez az innovatív és független alkotókról már több mint egy évtizede egyáltalán nem mondható el. (A színházi finanszírozás egésze is sokkal kevésbé transzparens, mint tizenkét évvel ezelőtt.) Sőt kijelenthető, hogy mára a megtűrt kategóriába kerültek. Pedig jelentőségük sokkal nagyobb, mint azt oly sokan gondolják. Pici területről van szó, és a színházi élet egészéhez viszonyítva nevetségesen kis pénzből lehet(ne) működtetni. Hogy ezt közpénzből kell finanszírozni, azt Európában sehol sem kérdőjelezik meg.

Tehát a jövő szempontjából foglalkozni kéne e terület finanszírozásának megerősítésével, és elemezni a rendelkezésre álló források korszerű és hatékony elköltését. De mindez csupán akkor lesz lehetséges, ha a mai kultúrpolitika erre hajlandóságot mutat. Erre utaló jelek viszont egyelőre nincsenek.

[Régi kevésbé szép és szép idők]

TÖRÖK ANDRÁS
filantrópia tanácsadó, ny. kulturális államtitkár

„Az előző kormány pénzt adott nekem, a mostani témát”
Pintér Béla, 2011

Hogy kell-e részt vállalnia az államnak a színházfinanszírozásból? Feltétlenül kell, méghozzá jelentőset. Fából vaskarikát kellene faragnia a kormánynak. Annyival kellene támogatnia a színházakat, hogy biztonságban működhessenek, de mégse kényelmesedjenek el.

1995-ben, amikor helyettes államtitkár voltam, sikerült egy olyan, vegyes rendszerre áttérni, amely gyökeresen átalakította az önkormányzati tulajdonú színházak finanszírozását. Az állam 1996-tól vállalta önkormányzati színházak infrastruktúrájának költségeit (emlékeim szerint a bérekkel együtt), a művészi program költségeihez viszont egy „matching grant” rendszert vezetett be: az önkormányzati támogatás minden forintjához ugyanannyit adott. (Mindezt a Bokros-csomag idején lehetett elérni, ehhez a PM minden szintjén hónapokig tárgyalt Szabó István főosztályvezető, az ötletgazda.)

Ez az üdvös rendszer aztán erodálódott, még a Horn-kormány idején. A következő évben az állam 1 forinthoz már csak 50 fillért tudott adni, és lassanként a rendszer kimúlt.

Az ideális színházi támogatás több lábon áll. Németország szokott az irigyelt példa lenni: városi, tartományi támogatás, erős magánalapítványok és persze a jegybevételek. Két évtizede már szövetségi kultúrpolitika is van, de tudomásom szerint az nem osztogat színházi támogatásokat.

A taorendszer tévút volt, volt mégis egy nagyszerű vonása: normatív rendszer volt, amely érintkezett a piaccal. Tervezhető és korrekt volt. Erre a tervezhető támogatásra alapozva jött létre egy sor új színházi műhely. A taorendszer fénykorában arra gondoltam, hogy a független társulatokat a kis nézőszám miatt úgy lehetne pozitívan diszkriminálni, hogy a jegybevételnek a jogszabályban meghatározott 80 százaléka helyett ennél kétszer-háromszor, akár négyszer nagyobb arányt fogadhatnának be. A musicalszínházak pedig a 80 helyett akár csak 40 százalékot.

A csalásokat egyébként ki lehetett volna szűrni. Ahogy Orlai Tibor, egy, a taotámogatásra létrejött értékes műhely vezetője mondta egy tévéműsorban: „Amióta az áfát bevezettek, sok a csalás, mégse jutott senkinek eszébe az adóforma megszüntetése.

A szórakoztató és magánszínházak, illetve a függetlenek teljesen eltérő alrendszerek, vagyis csakis az eltérő támogatás jöhet szóba. A szórakoztató színházakat fokozatosam, mondjuk, tíz év alatt mind magánosítani kellene, egyre csökkenő, de tervezhető támogatással. Ki kellene vezetni őket a közszférából. A magánszínházak értékes előadásait pályázati úton kellene támogatni, jelentős összegekkel. A független szféra alapvető jellemzője a változás. Itt megfelelő lehet egy olyan pályázati rendszer, amelynek része egy strukturális, hároméves támogatási alrendszer, ilyet már láttunk jól működni 2010 előtt. Hogy a független szféra teljes támogatása elérje a szükséges összeget, arra a kvóta lehet megfelelő megoldás. Egy régebbi színházi törvényben ez 10% volt, de emlékeim szerint ezt sohasem láttuk működni, mert közbejött a „fülkeforradalom”.

A harmadik kérdésre már válaszoltam fentebb. Az állami szubvenciók elosztásának részben automatizmusát, részben szigorú pályázati elbírálását szükségszerűnek látom, még egy „jó kormányzás” esetén is.

Egy ilyen körkérdésnél talán megengedhető az ideális, égi tökéletesség felvetése. A magyar színházi működés reformjához szükség lenne – holland mintára – egy olyan, erős, szakmai munkát végző alapítványra, amely állandóan monitorozná a folyamatokat, javaslatokkal állna elő arra, hogy melyik társulat melyik támogatási kategóriába essen. A Nemzeti Kulturális Alap csaknem harminc éve megmutatta, hogy a nem főállású, de több évre felkért döntnökök mennyire gyarló döntéseket tudnak hozni még akkor is, ha az elfogultságokat leszámítjuk. Tendenciájában túl kevés támogatást adnak túl sok célra. Az elképzelt alapítvány ellenben mindenféle részrehajlás nélkül, sokféle ízlésű állandó munkatársakkal külső tanácsadója lehetne az államnak az éves döntéseknél, a háromévente esedékes strukturális pályázati döntéseknél, a tízévente esedékes alapvető rendszer-felülvizsgálatoknál.

Nem sokkal azután, hogy 1994 nyarán elfoglaltam hivatalomat a Szalay utcai Művelődési és Közoktatási Minisztériumban, egy holland küldöttség járt nálam. Vezetője egy ponton megkérdezte:

– Magyarországon melyik kulturális ágazat rendelkezik a legnagyobb lobbierővel?

Nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon:

– Hát a színházak…

Hasát fogta a nevetéstől. Erre visszakérdeztem:

– Miért, Hollandiában melyik?

– Hát a szimfonikus zenekarok – felelte magától értetődően.

Régi szép idők…

Török András. Fotó: Mudra László

[Távol, mégis oly közel]

SZALAI-SZABÓ ISTVÁN

1. Elveim szerint az államnak semmi keresnivalója a művészet támogatásában, mert a legkisebb támogatásnak is komoly ideológiai ára lesz, ami a művészet szabadságának végét jelenti. Bármilyen borzalmas következményei vannak is, még mindig az a legjobb, ha a néző (pénze) tartja el a produkciókat.

2. A gyakorlat persze más. Semmi sem lett volna abból, amit csináltam, állami, önkormányzati pénz nélkül. Se Szerb utcai Egyetemi Színpad, se Bárka, se Városi Színház, se Sirály, se HK, főleg nem Millenáris Park „G” épület–Fogadó.

3. Egy ilyen kis, provinciális országban a színházak állami finanszírozásra szorulnak. Főleg azok, amelyek engem érdekelnek a színházi világból. A rendszerváltás hevében csodás dolgozatok születtek: például Marschall Miklósé a főváros közép-hosszú távú kulturális, színházi struktúrájáról, amelyben az alternatívok is komolyan szerepeltek. Itt van most is a világ végi fiókomban, csak elő kéne venni. Voltak még utórezgések a közös gondolkodás vágyával, például 2000-ben a Bárkán, de a kőszínházak összezártak az „amatőrök” kizárására, mint később is, a mai napig.

4. Az a színházfinanszírozási szerkezet az alternatív, párhuzamos, független stb. színházi világ számára, amely számomra elfogadható volt, ha jól emlékszem, 2008-ra a BESZT (Befogadó Színházak Társasága) heti rendszerességű munkája nyomán alakult ki. Mi kitaláltuk a struktúrát, Hudi Laci meg megátalkodottan végigjárta az összes társulatot, hogy mondják már el, mit gondolnak erről.[8] Úgy volt, hogy mindenkinek rendben van, mindenki melléáll. Ez arról szólt, hogy az állam a színházakra adott állami pénz 10 százalékát a kísérleti, független színházi társulatok, projektek, események megvalósítására adja, amit a társulatok, projektek, események pályázati úton nyerhetnek el. Mi a pályázati kiírást, az elszámolási adatlapot, az értékelés szempontrendszerét, mindent kidolgoztunk, hogy átlátható, költségarányos lehessen a finanszírozás. Az nagyon tragivicces, hogy most is ennek az elszámolási rendszernek az értelmetlenné lúgozott, teljesen hülyeséggé vált nyomtatványaival kell pályázni a működési támogatásra.

Hú, itt most jön egy, a mából nehezen érthető rész. A tervezet nem ment át, leginkább azért, mert a kőszínházak megfúrták – nem, nem, akkor még nem Vidnyánszky. Aztán ha már ott voltunk, mentő ötletként felmerült egy olyan is a BESZT-től, ha jól emlékszem, hogy legalább a befogadó színházak struktúráját segítse ki a liberális kulturális kormányzat. De nem, ez se sikerült. Ott ültünk a Merlin napsütötte asztalánál, és Karsai professzor telefonált, hogy sajna ez a pénz, aminek indoklásán szakmánk előrelépésének lehetőségéért öt hónapon át dolgoztunk, kb. tíz befogadóhely szabad, kreatívan felhasználható pénze inkább a kudarcot vallott Operaházból akkor épp kirúgottak végkielégítésére kell. Ha szabad személyeset mondanom, nekem ezen a szép napon lett elegem először az egészből. De az igazán durva, mint tudjuk, 2010-től jött.

5. A NER visszaröpített mindannyiunkat a múltba, azokat is, akiknek fogalma sem volt erről. Erről az időről már csak rémképeim vannak. Állok a debreceni Alternatív Színházi Szemle záróeseményén, mellettem Nánay Pista, és hallgatjuk Vidnyánszky Attila hadüzenetét, amelyet Szász Zsolt bábos olvas fel, a függetlenek akkori hangadói meg jóízűen kávéznak Káel Csabával a legmenőbb debreceni helyen… Aztán a Merlinben előbb valami helykeresés a NER-izékkel (Fekete Péterrel meg Szabó Lacikával), akiken akkor még vihogok… Aztán később szavazás, hogy kiálljunk-e magunkért, vagy inkább ne; alig néhányan képviseltük azt, hogy össze kell fognunk, és kiállni magunkért, Szabó Rékára, Talló Gergőre, Lengyel Annára emlékszem, akikkel egyetértettünk, a többség inkább valami józan kompromisszum mellett szavazott, vagy tartózkodott, vagy el se jött. Gondolom, ma már mindenki máshogy emlékszik erre.

Nekem itt lett vége a harmincévnyi alternatív színházi életemnek.

6. A színházi finanszírozás rendszerváltás utáni legjobb formája egy nagyszabású csalás tervére épült, a taóra. Kitalálója, a szakma elismert innovátora a nagy pénz lehetőségén keresztül megtalálta az utat a döntéshozókig, így tudott megszületni az előadó-művészeti tao.

Ez volt az általam megélt legjobb színházi finanszírozási rendszer, mert ebben az állam lemondott a döntéshozatali kizárólagosságáról, és jelentősen megjelenhetett a néző mint közvetlen, mérhető színházi finanszírozó.

Fájdalmas, hogy pont a kitaláló járt elöl a pénzlenyúlásban, de nagyok és sajna még alternatív kicsik is találtak utat a taón keresztül a csalásra, pénzszerzésre. De ettől a rendszer még mehetett volna az idők végezetéig, csakhogy bárki bármikor be tudott lépni ebbe a rendszerbe, csalással is, ami kiszűrhető lett volna, de még a tehetsége révén is. Na, ez volt vele az igazi baj: a színházi kreativitás szabad, önfinanszírozó lehetősége. Ettől még a független előadó-művészeti intézmények vezetői is megijedtek.

7. A NER lelkes hozzá nem értői „szakmai alapon” pozíciókat kerestek és találtak a szakmai rendszerekben, szétcseszték a színházi finanszírozási struktúra maradványait is, megint elindult az egyéni érdekérvényesítés. Megjelentek a független színházak között a magánszínházak, szakmailag védhetetlen helyzeteket hoztak létre, de a döntéshozók avval a dumával, hogy ők kizárólag „szakmai szempontokra” vannak tekintettel, átnyomták üzleti partnereiket a pályázatokon. Aztán láss csodát, a Színházi Tanács független színházi önjelölt képviselője szerzett 1 milliárdot az Operettszínháznak, a függetlenek meg megoszthatták a pályázati pénzüket a milliárdos hátterű meg NER milliókkal közvetlenül is támogatott magánszínházakkal. De ez nem volt elég, az NKA Színházi Kollégiuma meg az egész NKA is ilyen tisztán „szakmai alapon” lett szétverve.

8. Megpróbáltam 2012–16 között együttműködni egy magánszínházzal (Rózsavölgyi Szalon), partnereim egyáltalán nem értették, mik is a feladatai egy független, kísérletező színházi labornak. Így a Hátsó Kapuból pár év alatt Magvető Café lett tulajdonosi érdekből, piaci alapon.

9. Nagyon szerettem a k2-t, mondtam nekik, hogy foglaljuk el a Bárkát, ott áll üresen, benne a technika – nem merték, nem hittek magukban eléggé. Szerintem sikerülhetett volna, mert volt színházi tartalom bennük meg körülöttük, visszatérhettünk volna a Bárka alapgondolatához, ami egy független színházi és kulturális tér létrehozása volt, ami akkor, az alapításkor nem sikerült.

10. Mostanra nem is tudom, mi van. Nem is merek belenézni a színházi pályázatokba. Jurányi? MU? Stúdió K? Átrium? Szkéné? Ördögkatlan? Stb. Ki-ki a saját túlélésének útjait keresi a NER-ben. Látom, hogy sok érdekes dolog születik. Így is sokkal több független, alternatív aktivitás van, mint választott új közegemben, Portugáliában.

P.S.: Negyvenévnyi tapasztalattal, több ezer kilométeres távolságból nagyon könnyűnek, napok alatt megírhatónak tartok egy átlátható, feladatarányos, számonkérhető, állami-önkormányzati színházi támogatási rendszert, de hát ezen Szabó László Teátrumi titkár úrnak van módja gondolkodni, sőt, őt talán nemsokára fel is kérik erre, hiszen megtalálta az ideológiai kulcsot a mai magyar színházhoz, művészethez: „A világ legjobb dolga magyarnak lenni.” Tehát lett eredménye, hogy megpróbáltam őt rávenni a kilencvenes évek második felében, hogy bármennyire is nehezére esik, mégis próbáljon meg bemenni egy színházi előadásra az Egyetemi Színpadon. Úgy tűnik, azóta kedvet kapott a színházhoz.

^[1] Ronald DWORKIN, „Támogathatja-e a liberális állam a művészetet?”, ford.: KERPEL-FRONIUS Gábor és KESZTHELYI András, Nappali ház 6, 1. sz. (1994): 131–141.
^[2] Pierre BOURDIEU, „A mezők logikája”, ford. ÁDÁM Péter, in FELKAI Gábor – NÉMEDI Dénes – SOMLAI Péter, szerk., Olvasókönyv a szociológia történetéhez II.: Szociológiai irányzatok a XX. században (Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó, 2000), 418–430.
^[3] BUKA Virág – NAGY Kristóf – SZARVAS Márton, „Kultúra és kapitalizmus”, Fordulat 30 (2022): 7–39.
^[4] ANTAL Edit, „Kik járnak színházba?”, TÁRKI Háztartás Monitor, 2012: 117–121.
^[5] https://deryneprogram.hu/
^[6] HERCZOG Noémi – TOMPA Andrea, „Színházak online, »korona« idején”, Színház 53, 4. sz. (2020): 20–21.
^[7] Jean-Louis FABIANI, „Van-e kiút a kulturális kapitalizmusból?”, ford. SERESS Anna, Fordulat 30 (2022): 303–313.
^[8] Hudi László körkérdésünkre adott válaszát terjedelme okán a szinhaz.net oldalon közöljük.

[*] A szöveg eredeti formájában tévesen jelent meg. A Főváros a 150 milliós segélycsomag helyett 14 milliót, a nyáron bejelentett 30 millió forintos „gyorssegélyből” 15 milliót juttatott az Átrium Színháznak. A téves információért elnézést kérünk.