A precízen ábrázolt szereplők és ütős párbeszédek ellenére elsősorban a nonverbális kódokban, az előadás hangulati síkján hat legerősebben ez a „családi együttlét”, ahol a fizikai összezártság ellenére minden valódi közelség csak pillanatnyi illúzió, önáltatás lehet.

Fotók: Horváth Judit

Hauptmann magyarul eddig be nem mutatott drámája a törékeny egyensúlyba betoppanó idegen toposzára épül, két ember kapcsolatának torzulását, hiányait egy harmadik megjelenése világítja meg. Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia új darabot írtak a Magányos emberekből, és ahogy korábban az Isten, haza, család esetében, ez az előadás is merészen és határozottan hozza létre a saját, megkülönböztetett világát. A meghagyott körvonalak – fiatal pár, keresztelő, szülők, egy idegen, elhúzódó vendégség – végül teljesen más történetet rajzolnak ki, de a Magányos emberek ennek ellenére is egyértelműen adaptációnak érződik, az alkotók ragaszkodnak a kiindulási anyaghoz, az átirat pedig tele van belső poénokkal, játékos párhuzamokkal, visszacsatolásokkal.

Jól megmutatkozik ennek a történethűségnek az izgalmassága már a vendégség mint helyzet esetében is. Míg a Hauptmann-dráma tizenkilencedik századi miliőjében egy barát többhetes vendégeskedése teljesen helyénvalónak tűnik, addig a jelenben az, hogy János legjobb barátja lényegében ott lakik náluk, már minimum furcsa. Az anyós beköltözésének az említése is fojtogatóan hat, az idegen nő váratlan jelenléte pedig már a vacsoraasztalnál borítja a normákat, mielőtt egyáltalán huzamosabban ott ragadna. „Nyitott ház, ez a koncepció”, ismételgetik a szereplők változó hangsúllyal, hogy magyarázzák ezt a vendégség-anomáliát (és tökéletesen meg is magyarázzák). Ugyanígy, az eredetiben a huszonkét éves filozófusfeleség és anya Kathe szemében az, hogy Anne Mahr egyetemre jár, az irigylésreméltó szabadságot és egyenrangúságot jelenti, az átirat Katájának azonban a nem tervezett gyerek mellett félbemaradt szakdolgozat csak egy újabb frusztráció- és kudarcforrás. Itt a Tarnóczi-féle, világutazó Anna nemhogy nem egyetemista, de munkája, hivatása sincsen, az ő huszonegyedik századi szabadsága a teljes gyökértelenség, a felelősségvállalások, kötöttségek és tartós kötelékek abszolút hiánya. Johannes és Anna Mahr kapcsolatát lehetetlenné teszik a társadalmi konvenciók, de János és Anna viszonya, amelyet legfeljebb a bűntudat akadályozhatna, eleve nem több, mint egy rövid szavatossági idejű, intellektuális papás-mamás.

A folyamatos közelség-távolság, összezártság-elszigeteltség játékot már a beengedés is megelőlegezi, a szereplők otthonának berendezett színpadon keresztül lépünk be a nézőtérre, és ehhez olyan díszletelemeket is kialakítottak, amelyek nyilvánvalóan nem látszanak majd később a nézőtérről, nem szolgálnak más funkciót. Devich Botond OSB-lapokból épített, minimál lakásdíszlete is követi az eddigi Tarnóczi-előadások akvárium-színpadképeit, csak ezúttal üveg és plexi nélkül, üres ablakkeretekkel, de ugyanígy hangsúlyozottan kívülről nézünk be a házba. Nemcsak a tér, az idő határai is sajátosak, szünetek helyett „bulik” ékelődnek a jelenetek (vagyis „fejezetek” közé), három alkalommal is felkapcsolnak egy reflektort, felhangosodik a zene, és kivetítik a folytatásig hátralévő időt. A színészek azonban ekkor sem hagyják el a színpadot, a szereplők élete szöveg nélkül is folytatódik, táncolnak, fogat mosnak vagy épp összecsomagolnak.

Éles rajtuk a fókusz, maga a szöveg is szinte hiperrealista igénnyel teremti meg ezeket a karaktereket, és így öltöztetik őket Giliga Ilka jelmezei is. Rajkai Zoltán a vidéki biogazda apa-após szerepében joviális bárdolatlanság mögött rejtegeti a valódi érzéseit a kitörésig, a gesztusai, ahogy tesz-vesz, anélkül is megmutatják, mennyivel otthonosabban mozoghat a gazdaságban, mint az emberi kapcsolatokban, hogy ezt konkrétan látnunk kellene. Pelsőczy Réka egyszerre jószándékú, egyszerre toxikus, határfeszegető anyós-anya figurájának a szemöldökrezdülései, szájrándulásai remekül támogatják a tökéletesen összerakott mondatokat félig viccesen emlegetett vécészorongástól a dicséretbe burkolt, „konstruktív” lefitymálásokig. Kiröhögi ez az előadás az anyát, aki nem tudja, ki az a Mundruczó Kornél, és félrefordítja a Pieces of a womant, de nem különben csúfondárosan áll a köldöknézegető fiatal művészekhez: hahó, srácok, darabokra hullik az életetek, miközben Marina Abramovićról beszélgettek, pedig igazából még neki se kezdtetek. Még az is remek, hogy angolul olvassák fel az idézett szöveget, igazából nem a közlés, még csak nem is a vitafelvetés a lényeg, inkább az, hogy mennyire nem lehet szavakat találni az elementáris elveszettség-élményhez.

Ezt az életérzést legplasztikusabban Béres Bence játssza, izgalmas ez a szinte hangsúlytalan, mimikátlan játék, ami sokáig semmit nem fejez ki abból, ami ebben a passzív, flegma fiúban végbemegy, alig tudunk meg róla valamit. Mentes Júlia mágneses, vibráló jelenség, Giliga Ilka fura szettjeit és az abszolút különutas Anna szerepét egyaránt úgy viseli, mintha rászabták volna; megmutatja ez a játék, ahogy Anna alanyi jogon használja a körülötte lévőket, mégsem válik igazán ellenszenvessé. A Jánost játszó Lengyel Benjámin kezdetben rokonszenves alakításából az idő előrehaladtával egyre kevésbé szimpatikus tartalmak domborodnak elő, míg már abban sem vagyunk biztosak, milyen is ő valójában. Tóth Zsófia Kataként a szelíd, panaszos dallamú hanghordozásával, fájdalmas kis fintoraival még szenvedni is csak a háttérben szenved, nehogy megzavarja a párját.

A jól működő, élvezetes és humorban sem szűkölködő szöveg ellenére úgy tűnik, hogy mégiscsak a hangulatok szintjén zajlik a lényeg: a cselekmény az összezártságban is a szinte tapintható magány és az értelemkeresésben való elakadás, az az élmény, hogy nem vagyunk jól, hogy nem találjuk a helyünk. Míg a látvány és a szöveg az Isten, haza, családdal rokonítja az előadást, az elektronikus zene, a feszesen illesztett, de elkülönített szöveges és szöveg nélküli előadáselemek struktúrája, és az, ahogy az elhallgatott tartalmak tánccá és zenévé, mozdulatokká és mozdulatlansággá konvertálódnak a színpadon, inkább a Melancholy Rooms gondolkodásmódját idézi.

Hauptmann violens, melodramatikus befejezése helyett Tarnóczi rendezése a lezárásban nem Jánosra, hanem Katára fókuszál. Tóth Zsófia addigi játékával éles ellentétben Kata előbb agressziót ígérő, már-már maffiafilmesen kenetteljes mozdulatokkal rágja szét és nyeli le az addig történteket, majd a jelenet fenyegető ígéretét sutba dobva erőteljes koreográfiájú, csupa düh és csupa erő szólótáncban növeszti fel magát statisztából valódi szereplővé, és talán anyajelmezbe bújt gyerekből felnőtté is. Átütőbb csúcspont nem kell.

Mi? Gerhart Hauptmann–Tarnóczi Jakab–Varga Zsófia: Magányos emberek
Hol? Katona József Színház, Kamra
Kik? Rendező: Tarnóczi Jakab. Szereplők: Rajkai Zoltán (Csaba), Pelsőczy Réka (Márta), Lengyel Benjámin (János), Tóth Zsófia (Kata), Béres Bence (Barna), Mentes Júlia (Anna). Díszlet: Devich Botond. Jelmez: Giliga Ilka. Dramaturg: Varga Zsófia. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté.