Don Juan csábít, Molière megbotránkoztat, s mi lenne csábítóbb a Pécsi Nemzeti Színház premierjére érkezőknek egy kellemes megbotránkozásnál? – juthat eszünkbe elsőre. A január 21-én bemutatott előadás azonban bőven kínál új, más értelmezői lehetőségeket a fentieken túl.

Fotók: Juhász Éva

Kezdjük címszereplőnkkel: a sevillai nőcsábító nemes alakja kultúrtörténeti vándormotívum, lényegének legtisztább megnyilvánulását – legnagyobb rajongója, Søren Kierkegaard szerint – Mozart 1787-es operájában találta meg. Azért a zenében, érvel Kierkegaard, mert alakja az erkölcstől és reflexiótól elvált érzékiséget hivatott egy személyben megtestesíteni, ez pedig állandó lebegést eredményez démonikus és esetleges közt, melyet az individuum nem, csak a zenei közeg bír el. Molière Don Juanja tehát abba a hálátlan helyzetbe került, hogy hiába íródott bő száz évvel az opera keletkezése előtt, karakterét levakarhatatlanul meghatározza ideálisnak tételezett verziója, melyre a későbbi feldolgozások, például Bertold Brechté vagy Max Frisché, már építhettek. Ebből adódhat, hogy még az előadásban felhasznált fordítás szerzője, Petri György is csalódottságát fejezi ki hőse adottságaival kapcsolatban, hiszen azok nem túlcsorduló életörömről szólnak, hanem egy „sivár és nyomasztó racionalistát” és az „amoralitás elméleti beállítottságú aszkétáját” engedik felismerni. A Telihay Péter rendezte előadás beharangozója mintha végleg elbizonytalanítana minket, miként is értelmezzük emberünket, ebben ugyanis a szabadság vándorának, cinikus gazembernek, démonikussá stilizált, öntörvényű alaknak, simlis csalónak egyaránt nevezik. Legyen a halmozás szándékolt vagy önmagába belevesző, többet látunk a színpadon történtekből, ha ezeket a kategóriákat és ideálokat félretéve figyeljük, ki is az a figura, akivel dolgunk van.

Feltűnő például, hogy Don Juan sosincs egyedül a színen, és erről nemcsak szolgája (a színlap szerint: samesza) Sganarelle gondoskodik, hanem három nőalak is. Arcuk fehér, ajkaikon sötét rúzs, lihegnek, sikítoznak, kihívóan figyelnek, néha macskásan helyet változtatnak – a tulajdonképpeni csábítók ők. Don Juan semleges velük, mintha ott sem lennének. Pedig jelenlétük fenyegető, s idővel egyre többen jelennek meg hasonló sminkben, minden epizódszereplő, akiket ideiglenesen sikerül átejtenie: a két falusi lány, akiket hiteget majd otthagy (az öltözéke miatt bármelyik autószerelős naptárba beillő Vlasits Barbara, és a később kísérteties harmonika-akkordokat játszó Illés Alexa), egyikük jegyese (a primitív, de harcias Bera Márk), egy kifizetetlen hitelezője (a kissé indokolatlanul sztereotip módon zsidónak öltöztetett Götz Attila), elhagyott feleségének revansra éhes bátyjai (Józsa Richárd és Széll Horváth Lajos). Ahogy gyülekeznek, a második felvonástól panteont kapnak, ez a Don Juan által meggyilkolt Parancsnok sírja: kékes-lilás fénnyel bevilágított tér kezdetben rácsok mögött, idővel az egész színpadot beterítve. Érezni, hogy a múlt fenyegetése egyre jelenlévőbb és tarthatatlanabb.

Addig az előtér jobb szélén lévő kanapé a történések bázisa: Don Juan itt ül, mikor menekülőben van, de leáll vitázni Sganarelle-lel, innen tápászkodik fel hódításához, ide érkezik látogatói sora az utolsó néhány jelenetben. Sokatmondó tény, hogy a Köles Ferenc által játszott Don Juan kényelmes. Miért engedheti ezt meg magának? Talán, mert állandó társa, Urbán Tibor Sganarelle szerepében újra és újra elmeséli legendáját, körülugrálja és reménytelenül ellenkezik életvitelével, így a végstádiumú csábítót nem nyeli el saját rezignációja. Kettejük tespedése már ámokfutás, melyet Köles lepukkant gengszterként, Urbán felfele öltözködő, párducmintás-láncos szerelésben, szent családos pólóban abszolvál. Aszimmetrikus vitáik a felületes-komikus alaphangért felelnek, de kötelékük tragikus, ha szem előtt tartjuk, legszívesebben mindketten otthagynák a másikat. Játszmáik sokfélék: Don Juan csak Sganarelle-en keresztül képes meghatódni, szinte kiszervezi rá saját megérintettségét, mikor volt feleségének monológja hatása alá kerül, de ez beismerhetetlen számára („Ugye, most sírsz?” – fordul hozzá). Menekülésükkor kis híján ruhát cserélnek, ám az azonosulásnak ezt a formáját (főleg, mivel a húzás életébe kerülhet) a szolga visszautasítja. Egy alkalommal mégis helyet cserélnek, hiszen Sganarelle ül be az előadás egy sajátos képe, az utolsó vacsora-jelenet központi helyére, csupa korábbi sértettel osztva meg az asztalt, később pedig Don Juant látjuk félreérthetetlenül jézusi alakként – karjait széttárja, felsőteste meztelen, a csarnok összegyűlt kísértetei körbeállják, nemsokára gyilkosai lesznek.

Mi sem áll távolabb az előadás egészétől, mint az esztétizáló biblikusság. E két ponton is meglehetősen profán kiindulópontokból alakul ki a pillanatnyi, ikonra emlékeztető látvány a színpadon, s gyorsan fel is oszlik, az egyik alkalommal egy förtelmes Baudelaire: A dög-dalfeldolgozásban. Hogy mégis felvillan, kézenfekvő a párhuzam: az antihős korrekciós felületként kínálja fel magát; kora és a köz ellenében elkövetett tetteit egyszerűen nem lehet nem megtorolni. Ha valami, akkor az ő nyilvánvaló rombolása megállítható. S Don Juan, reflektált Molière-hős lévén (az életműben és szerepkörében egyaránt Tartuffe, az élősködő és Alceste, az embergyűlölő közt félúton), pontosan tudja ezt. Erről szól zárómonológja, az egyetlen pillanat, mikor belső motivációit nem kisszerű körökben ismétli az elsöprő retorikájától amúgy is megrettenő Sganarelle-nek, hanem a közönség fele fordul, poharát emeli (benne vörös ital, talán: az én vérem). Nem váratlan, hogy elhangzik itt a színlelők és képmutatók kritikája, a kimaradás minden formájának dicsérete, de hogy a színész, Köles Ferenc – mert itt ő beszél, és nemcsak ő – azt mondja, tudja, hogy elégtelen és elítélhető, amit a világ romlottsága ellen tesz, de nem tud ennél többet, egészen felkavaró, és talán legfontosabb pillanata, önvallomása a darabnak.

Az előadás másik katartikus pillanata a Donna Elvirát alakító Darabont Mikold második látogatása, aki remekel a szenvedélyes és okos, konvenciókon átlátó, elhagyott feleség szerepében. Az égre nem mint kiürült metaforára hivatkozik, meggyőződéssel tér vissza a szerzetességhez, s fogadalmának súlyával könyörög volt férjének, változzon meg – a jelenet hatását erősíti, hogy az előadásban nem hangzik el Don Juan replikája, miszerint újszerű viselkedése miatt egészen felkeltette érdeklődését exfelesége. Hogy vezeklésbe fogna ennek vagy apja, a szintén gengszternek öltöztetett Németh Lajos tekintélyt parancsoló, ám üres címszavakat puffogtató beszédének hatására, erős túlzás. Vezeklése erotikus játék – az egyedüli alkalom, hogy a kísértő nőalakok egyike hozzáér: véresre karmolja a hátát.

Nem csoda, hogy a Parancsnok szobrával az élen hamarosan szinte mindenki az életére tör. Uhrik Teodóra kettős szereposztásban játszik, a kísértetsereg extravagáns vezetőjét és a nincstelen, megcsúfolt, istenfélő koldust alakítja; a visszavágás pillanatában a két figura egyesül. Jegyezzük meg, hogy okosan felépített és a Don Juan-kultusszal óvatosan bánó előadást láthattunk. A végén pedig, mert mégiscsak egyedül, magáért és maga miatt hal meg a hős, követeljük a bérünket, ahogy Sganarelle teszi: minek kísértem idáig, ha meg sem mentett.

Mi? Molière: Don Juan (Petri György fordítása)
Hol? Pécsi Nemzeti Színház
Kik? Rendező: Telihay Péter. Szereplők: Köles Ferenc (Don Juan), Urbán Tibor (Sganarelle, a samesza), Darabont Mikold (Elvira, Don Juan felesége / Kísértet), Széll Horváth Lajos (Don Carlos), Józsa Richárd (Don Alonso, Elvira bátyja), Németh János (Don Luis, Don Juan apja), Vlasits Barbara (Mari / Kísértet), Illés Alexa (Bernadette / Kísértet), Füsti Molnár Éva (La Violette, Don Juan cselédje / Kísértet), Takaró Kristóf (Guzmán, Elvira samesza), Bera Márk (Frici, paraszt), Götz Attila (Vasárnap), Uhrik Teodóra (A parancsnok szobra / Kísértet), Sárközi Edina (Kísértet), Nagy Natália (Kísértet), Preiner Lili (Kísértet). Díszlettervező: Molnár Anna. Jelmeztervező: Fekete Katalin. Zenei szerkesztő: Bókai Zoltán. Súgó: Fertály Katalin. Ügyelő: Tilesch Nándor. Rendezőasszisztens: Kiss Hédi.