Útitársak
Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák fognak itt sorakozni heti rendszerességgel bővülő sorozatunkban, amelyeket a felkérésünkre igent mondó szerzők – régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek – szerint ábécésorrendben, hármasával közlünk. A búcsúszámmal a Színház folyóirat küldetése azonban nem ér véget, csak a nyomtatott kiadástól köszönünk el, hiszen ahogy a lap utolsó számának szerkesztőségi sokkezesében írtuk: irány a felhő!
Gabnai Katalin: Kívülről nézve
Gabnai Katalin. Fotó: Noval Goya
A Színház folyóirat nekem mindig valami vár vagy hegy benyomását keltette. Kívülről néztem – kezdetben vidékről, a völgyből, később talán a termékeket előállító, domboldali faluból –, sóvárgó tisztelettel, s azzal a gondolattal, hogy ott vannak az igaziak, akik az elismert igaziakról gondolkodnak. Mindig azt éreztem, hogy akik ott „laknak”, valami olyasmit tudnak a világról, amire nekem fölöttébb szükségem van, s hogy így, együtt fölérnek számomra egy továbbképzés tanári karával. Aztán eljött az idő, amikor már ragadozó örömmel bányásztam ki belőle a munkámhoz szükséges információkat, először a sokszor összetapadó, nyomtatott oldalakat lapozva, később a billentyűk izgatott nyomkodásával. Az ötvenöt éves folyóirat aranybánya jellegét a mai napig érzem, és sokszor átélem. A szerzők közül sokan nincsenek már velünk, de mert ők rögzíteni tudták, megmaradt nekünk a hajdani színházi esték emléke, az alkotókkal, a produkciókkal, az elméleti és gyakorlati problémákkal való találkozás érzete, s ezekkel együtt a világ egy része is. Megrendítő ezt újra és újra fölfedezni. Azt, hogy miképpen próbálták víz fölé tartani, s menteni a menthetőt a lap munkatársai, távolról, de szorongó együttérzéssel és elismeréssel követtem.
A körülményekhez alkalmazkodó, dinamikusan változó újság szerkesztői pár évvel ezelőtt megkerestek, s így időnként magam is a szerzők közé tartozom. Ha egy cikket lead az ember, az olyan kicsit, mintha a gyerekét bízná rá valakire. Eddig nem csalódtam. Megtartó érzés, hogy ebben az emberi és szakmai kapaszkodókat olyannyira nélkülöző korban van pár szakmai biztonsággal rendelkező újságírói közösség, ahol a bizalom az inspiratív kíváncsisággal karöltve szervezi és gondozza a munkákat. A Színház szerkesztőségét is ilyen csapatnak érzem. Sok szerencsét a továbbiakhoz!
Gajdó Tamás: Vettem a lapot
Gajdó Tamás. Fotó: Éder Vera
A Színház című folyóiratot 1968-ban alapították. Először gimnáziumi éveimben, 1978 és 1982 között került a kezembe a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár újonnan átadott olvasótermében. Nem hiszem, hogy a hosszú kritikákba beleolvastam volna, de a színház- és drámatörténeti írások érdekeltek, s legfőképpen azok a cikkek, melyek az új világszínházi törekvésekről szóltak. A lap archívumának köszönhetően megtaláltam a legelső számot, melynek címlapjára határozottan emlékszem: 1981 áprilisában Genet A balkon című drámájának egyik jelenetében a Stúdió K. két tagja, Gaál Erzsébet és Csák Zsuzsa szerepelt a borítón. S ahogy egeremmel „lapozgatok”, egyre élesebbek az emlékek. A drámamellékletet, J.-C. Carrière A madarak tanácskozása című művét biztos, hogy olvastam. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy a lapot megvásároltam, bár nem volt olcsó, hiszen huszonöt forintba került.
Azt azonban nem tudom felidézni, hogy amikor előfelvételis katonaként hazajöhettem a laktanyából, a szombathelyi vonaton olvastam-e Színházat. Viszont egészen biztos, hogy a Ménesi úton az Eötvös Könyvtár polcáról gyakran leemeltem a „színházművészeti elméleti és kritikai folyóirat” friss számát. Arra már nem emlékszem, hogy miért éreztem úgy, hogy a Színház szerzői között volna a helyem. Bizonyára észrevettem, hogy egyetemi hallgatók is írnak a lapba, s arra gondolhattam, miért ne teremne ott nekem is babér. Szerencsémre téma is gyorsan akadt. Megjelent ugyanis 1987-ben Incze Sándornak, a Színházi Élet egykori főszerkesztőjének Színházi életeim című visszaemlékezése. Amikor befejeztem a könyvet, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy Incze, a kiváló lapszerkesztő elégtételt kapjon. A Színházi Élet évfolyamait akkor már alaposan ismertem, hiszen az első színháztörténeti tárgyú írásaimhoz jó forrásnak bizonyultak. A recenzió elkészült, egyetemi professzorom, Bécsy Tamás pedig beajánlott Csabainé Török Mária főszerkesztő-helyettesnek. Elvittem hát a Báthory utcai szerkesztőségbe a kéziratot, s az az 1988. év júliusi számában meg is jelent. Nem sokkal később postán egy rózsaszínű űrlap érkezett, mellyel fel kellett keresni a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat pénztárát a New York palotában, s készpénzben fizettek az írásért. Biztosan jó volt a honorárium, mert úgy éreztem, ez az én utam. Megírom, legépelem, leadom, s jön az utalvány. Akárcsak Adynak, Krúdynak, Márainak. Sietve küldtem hát egy újabb írást, megjelenésére azonban hiába vártam. Elakadt a szerkesztőség útvesztőjében. Így aztán a „Molnár Ferenc, a rendező” című összefoglalóm csak 1990-ben, a magyar színjátszás kétszázadik évfordulóján, Nánay István közreműködésével jelent meg. Ekkor már Koltai Tamás főszerkesztő jegyezte a lapot. Ettől fogva rendszeresen közöltek tőlem valamit.
Emlékezésem kedélyes hangja ne tévesszen meg senkit! Megrendülésemet leplezi. Bár nem szűnik meg a lap, az a Színház mégis eltűnik, amelynek harmincöt éven át voltam munkatársa.
György Péter: Színház – köszönettel
György Péter
1982-ben nem túl sok tapasztalattal – mintegy két év gyakorlat után – írtam Illyés Sorsválasztók című, a Madách Színházban játszott darabjáról, melyet Ádám Ottó rendezett. A kritika címe félreérthetetlen volt: „A Sorsválasztók csapdái”. S ennek megfelelően is indult a cikk, amely – számomra is meglepetésszerűen – az első volt a januári számban. Még nem voltam huszonnyolc éves, s okkal véltem úgy, hogy mindez Illyés Gyulának szól. Csakhogy amit én írtam, az egyértelműen bírálat volt, mint az az első mondatból és bekezdésből azonnal nyilvánvaló volt. „Illyés utóbbi években írt drámáinak nagy része, amint a Sorsválasztók is, a nemzeti szolgálat nevében fogantak. […] E művek nemegyszer tandrámák, közös, a színház nyilvánossága általi moralizálásra, az együttes nemzeti élmény ébren-tartására vagy épp fellobbantására születtek, belső szerkezetük kidolgozottsága, könyvjellegük is ebből ered.” Ma már – hatvannyolc évesen – le nem írnám, hogy Illyés munkái a „nemzeti szolgálat nevében fogantak”. Ugyanakkor a szöveg jóval árnyaltabb volt, mint annak nyitánya. „Pontatlanul és felületesen hamar válaszolhatunk, ha azt állítjuk, hogy Illyés darabja, amely itt és ma játszódik, a zsidókérdésről szól, az antiszemitizmusról szól. Ám ekkor a priori – túlságosan is elsietetten – meghatároztuk a művel kapcsolatos problémákat, a szöveg minimális vizsgálata előtt akaratlanul válaszoltunk egy sor olyan kérdésre, amelyet fel sem tettünk, s amelyeket meg kell válaszolnunk.” Ugyanakkor az alapkérdés mégiscsak megkerülhetetlen volt. A darabban „szó esik centrális kérdésként többek között zsidóságról és antiszemitizmusról is”. A Sorsválasztók színész főhőse felnőttként tudja meg, hogy maga is zsidó, s szülei tisztességből, emberségből fogadták örökbe. Amint ez a hír elterjed, mint Illyés írja, közvetlen színházi környezete megváltozik, azaz az antiszemita közegben, úgymond, nincs lehetősége tovább ugyanúgy folytatni az életét, s eldönti, hogy kivándorol Izraelbe, amit barátja, színházi munkatársa őrültségnek tart. S aztán kiderül a család igaz története, a főhős magyar, azaz zsidó származásának története a valóság elfedésére szolgált.
Ma már másképp látom ezt a drámai történetet. Azóta megtanultam, hogy vannak antiszemiták, akik migránsnak tekintik a magyar zsidókat. S azt is megértettem, hogy mindez nem jelenti azt, hogy ne tudnám: Illyés Gyula soha nem volt antiszemita, s a Sorsválasztók radikális főhősének megírásához az ő antiszemitizmus miatt való aggodalma is vezethette. A mi dolgunk mindössze annyi, hogy megértsük: ami 1944-ben félmillió magyar emberrel történt, az a hazai zsidótörvények végeredménye, még akkor is, ha azok végzetes, rettenetes halálára a III. Birodalom területén került sor. Auschwitz valóban a legnagyobb magyar temető – s ez mindössze metafora, de az legalább mindannyiunké. Lehetséges ezt persze megtagadni, de az semmi másra nem vezet, mint a jelen magyar társadalmának további bomlására. A holokauszt mindannyiunk közös múltja. S nem csak számomra mindegy, hogy mint is vagyok én a felmenőim származásával.
Eddigi szerzői lapemlékezetek:
