Útitársak
Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák fognak itt sorakozni heti rendszerességgel bővülő sorozatunkban, amelyeket a felkérésünkre igent mondó szerzők – régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek – szerint ábécésorrendben, hármasával közlünk. A búcsúszámmal a Színház folyóirat küldetése azonban nem ér véget, csak a nyomtatott kiadástól köszönünk el, hiszen ahogy a lap utolsó számának szerkesztőségi sokkezesében írtuk: irány a felhő!
Kovács Dezső: Színházas évtizedek
Kovács Dezső
Valamikor a nyolcvanas évtized első éveiben kért föl Koltai Tamás, hogy írjak a Színház című folyóiratba. Természetesen ismertük egymást már jó ideje, Tamás akkor még nem volt formálisan a lap vezetője – Csabainé Török Mária volt a főszerkesztő-helyettes; Boldizsár Iván jegyezte a lapot főszerkesztőként, de vele, úgy emlékszem, sosem találkoztam a Báthory utcai szerkesztőségben. Koltaival annál sűrűbben, színházi bemutatókon, vendégjátékokon is, s persze ő is írt, rendszeresen, a Kritika című kulturális folyóiratba, ahova gyakran kérhettem tőle cikkeket zöldfülű rovatvezetőként, szerkesztőként.
Mi tagadás, rangot jelentett akkoriban írni a Színházba, a szakma reprezentatív folyóiratába, bár heti- és napilapokban, valamint más folyóiratokban is jelentek meg színikritikák, színházi tanulmányok, elemzések, fesztiválbeszámolók, vitacikkek. Akkoriban magam is írtam több lapba: a Népszabiban végigkövethettem a miskolci színház Csiszár Imre nevével fémjelezhető jeles korszakát, később Jancsóék kecskeméti rövid periódusát. De a Színház más volt, valamifajta szakmai etalont jelentett, ami Koltai ÉS-beli írásaival együtt megrajzolt egyfajta értékrendet, minőséget, még ha ez az értékrend sokszólamú volt is. Egy színvonalas lapot mindig erős, ütőképes szerkesztőség csinál, így volt ez a Színház esetében is, ám Koltai ízlése, szakmai preferenciái persze meghatározóak voltak, ahogy a későbbi évtizedekben is. Őt (és lapját) sokan szerették, sokan nem szerették, bár nem övezte olyan szélsőséges elutasítás vagy rajongás, mint pályatársunkat, MGP-t.
Aztán a rendszerváltás éveitől Koltai lett formálisan is a lap vezetője, s az új politikai és médiastruktúrában egyszerre zúdult rá a publikumra, így a minőségi kulturális lapok mezőnyére is a teljes bulvármédia, s a szeriőz lapok alól kihúzták a jól-rosszul, de mégis működő kiadóvállalatokat. S innentől minden kulturális orgánum egyedül vívta élet-halál harcát a terjesztőkkel, s próbált megszerezni minél több olvasót, előfizetőt, támogatót. A következő pár évtized a Színház virágkorát hozta el, amikor is az új struktúrában, az NKA megjelenésével a lap reálértékben és abszolút értékben is a sokszorosát kapta laptámogatásként a mai nyomorúságos pályázati összegeknek. Koltainak és szerkesztőtársainak megvolt ehhez a megfelelő hátországa, szakmai reputációja meg minőségérzéke, lapkészítő szenvedélye.
A kilencvenes évtizedben s az ezredforduló táján és később is elég sokat írtam a Színházba, kritikákat, cikkeket, ritkán interjúkat is, szerettem ott publikálni, s úgy éreztem, sokakhoz eljutnak a közlemények. Aztán tapasztalnom kellett, hogy egyre inkább megosztott lett a szakma, a szakmánk, s bár korábban is mindig voltak viták, sokszor késhegyig menőek is, a párbeszéd azért még jó ideig fennmaradt.
2015-ben, Koltai Tamás váratlan halála után Tompa Andrea lett a főszerkesztő, s a szerkesztőség szükségképpen új prioritások alapján vitte tovább a lapot, egyre nehezebb financiális körülmények között. Sajnálatos, hogy a végletekig megosztott színházi szakma nem tudta elérni, hogy a legrégebbi, nagy múltú orgánuma, a Színház, print lapként is tovább működhessen. De ez már egy másik történet.
Kricsfalusi Beatrix: Intimpistán és Lukács Györgyön túl
Kricsfalusi Beatrix. Fotó: Szarka Zoltán
A Színházról sok mindent lehetne és kellene írni e szomorú alkalomból, de terjedelmi okokból csak a megismerkedésünkre szorítkozom. „Magyarországon egyetlen színházi hetilap van. Annak a szava dönt. De ez a színházi lap zsonglőrként hat feladatot teljesít: propagandafüzet és kritikai szemle, jegyiroda és hímenhírek közlője, külföldi filmszínésznők és magyar vedettek képes magazinja. Egyszerre szólal meg Intimpista és Lukács György hangján. S ez módfelett nehéz.”[1] Midőn Ungvári Tamás 1966-ban e sorokat papírra vetette, még nem létezett a Színház folyóirat, amelynek én mint színháztudomány iránt érdeklődő angol-német szakos egyetemi hallgató 1997-ben szegődtem olvasójává. Ekkortájt Koltai Tamás főszerkesztő a lap egyedi státusát úgy határozta meg, hogy „a Színháznak még mindig egyesítenie kell magában a Film, Színház, Muzsikát és a Színházelméleti Közlönyt” („Az új teatralitás és a kritika”, Színház 30, 9.sz. [1997]: 1), és bizonyára e credo szellemében adott egyre nagyobb teret olyan szerzőknek, akik nem Intimpista vagy Lukács György, hanem a kortárs színházelmélet hangján szólaltak meg. Határozott emlékeim szerint Kékesi Kun Árpád „A reprezentáció játékai” (1997/7: 22–29) című dolgozata volt az első magyar nyelvű színháztudományi szakszöveg, amely revelatív hatással volt rám, izgalommal vegyes berzenkedéssel követtem a vitát, amelyet kiváltott (e lapszámok máig megvannak, tele aláhúzással, kérdő- és felkiáltójelekkel). Éppúgy megdöbbentett a zsigeri elutasítás (miért kellett közölni?), a gondolatmenet és nyelvhasználat megértésére tett érdemi erőfeszítést ironikus, „nagyképű és aljas megjegyzések[kel]” pótló reakciók (Bagossy László: „A reprezentáció komolykodásai”, 1998/3: 23–25), amint a szerzővel és annak kritikusaival szemben egyaránt arrogánsnak és autoritenek tűnő hangnem is, amivel Koltai „védte meg” a közlés jogosságát, és fejtette ki nézeteit elmélet és gyakorlat viszonyáról. Főszerkesztői hozzászólásának egy – még csak nem is különösebben termékeny – félreértésről tanúskodó, szentenciózus megállapítására máig emlékszem: „A tudományossággal az a fő gond, hogy nincs értéktudata.” (i. m.) Ez az irodalomban kitört „kritikavitához” képest egy év késéssel lejátszódott csörte, melyhez fogható azóta sem volt mifelénk a színházról szóló diskurzusban, az első meghatározó emlékem a lapról.
A Színház folyóirat jó ideje az egyetlen színházi havilap volt, megszűnése e pillanatban még beláthatatlan következményekkel jár. Köszönettel tartozunk mindazoknak, akik az egyre ellehetetlenülő körülmények ellenére eddig szerkesztették.
Lőrinc Katalin: Egyszer volt… Németvölgyi 6.
Lőrinc Katalin. Fotó: Futár Ernő
Az én első Színház-afférom a 90-es évek legelején az volt, amikor – épp hazatelepedvén külföldről – „csak úgy” küldtem egy írást Koltai Tamásnak, amennyiben érdekesnek gondolja, megjelentetésre… Akkorra már jó pár éve publikáltam a Maácz-féle Táncművészetben, szóval nem volt annyira zöld a fülem a terepen, de a Színházat csak olvasóként habzsoltam, csodáltam addig. Maurice Béjart egy akkor látott művéről szólt a cikk, amelyet nemcsak nem hozott le, de nem is reagált a küldeményre – miért tette volna, hiszen én magam előlegeztem meg ezt az opciót is.
A következő megkeresés már ellentétes irányban történt: Kutszegi Csaba a táncrovat vezetőjeként kért tőlem írásokat a lapba, melyeket aztán floppy lemezen, személyesen kellett leadni. Felbaktattam a Németvölgyi úti szerkesztőségbe, ott ült Margó (a „one and only” Margó) óriási paksaméták közepette a szűkös lakás-iroda nagyszobájának festői zsúfoltságában (készakarva nem a „rendetlenség” szót írtam, hiszen mindennek megvolt ott a pontos helye), aki dohányos mély hangján, nyugodt és magabiztos tempóban mindent lerendezett. Közben-közben felbukkant Tamás, hozott vagy vitt papírokat, vendéget kísért ki vagy hívott be, telefonált… Futtában is mindig szívélyes volt hozzám – szerintem nem is emlékezett az én jó pár évvel korábbi „belépőmre”.
Innen már folyamatos volt a munkakapcsolat a Színházzal. A kezdeti tánckritika/recenzió profilom idővel (a kétezres évek közepétől, amikor magam is újra színpadra álltam, tehát nem tartottam volna etikusnak a kritikaírást hazai kollégákról) a külföldiekre, valamint interjúkra, riportokra váltott, hogy aztán még később, immár a Králl-időkben kiszélesedhessen a paletta a tanulmányok, viták, összegzések irányába. És persze hol volt már mindekkor a floppy?! De főleg: hol van már a Németvölgyi út 6.?…
[1] UNGVÁRI Tamás, „Mi a baj a színházzal? Vitairat”, in Világszínház (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974), 65–73, 71.
Eddigi szerzői lapemlékezetek:
