A (relatív) közelmúltban nemegyszer szerepelt opera a Katona műsorán: a Poppea megkoronázása (2020) vagy a Puccini-átirat, A bajnok (2016). Nem valószínű tehát, hogy bárki meglepődött, amikor az évad beharangozójában megpillantotta Az istenek alkonya címet Wagnertől. A nagyszabású tervet azonban keresztülhúzta az élet, és végül csak egy szokványosabb választás, egy Csehov került bemutatásra Tarnóczi Jakab rendezésében.

Fotók: Horváth Judit

Akármennyire is meglódítja a nézői fantáziát Az istenek alkonya ígérete, a Katonához valahogy mégis jobban illik Csehov, hiszen előbbit csak kamaraoperaként és jelentős áldozatok árán lehetne bemutatni a Petőfi Sándor utcában. De mintha a jelentős áldozat mint indok annyira megragadt volna Tarnóczi Jakab fejében, hogy Csehovot már csak azért is teljesen üres színpadra rendezte. Ezzel minimális munkát hagyott Kálmán Eszternek a díszlettervezésben, aki így a jelmezeken keresztül teremthette meg az előadás időtlen, mégis ismerős hangulatát.

Az egyetlen díszletelem tehát egy klasszikusnak ható csillár, melyet két, egymásba forduló, ledes fénycsövekből álló csonka kúp alkot. Minden más, amit látunk, csak a Katona csupasz színpada. Az itt-ott levert vakolatú fal, a feketére mázolt öntöttvas radiátorok, a csövek és kábelcsatornák, kapcsolók és ajtók máskor megbújnak az eléjük állított díszlet elemei mögött. Most viszont minden cicoma nélkül maga a színpad válik gyerekszobává, sőt az egész falusi udvarházzá, a múltbéli béke szigetévé, ahová utoljára térnek vissza a szereplők.

A szereplők, akik csak a kereszt- vagy becenevükkel szerepelnek a színlapon. Ez a közvetlenség egyébként koncepciózus része az előadásnak, melyből hiányoznak az eredetiben kedveskedésnek szánt, de a mai fülnek már túlzó, és ezért bizarrá váló, magázódással kevert becézgető megszólítások. Kvázi mindenki a becenevén szerepel, ahogy a magyar színházi hagyományban cseresznyésnek becézett meggyeskert is a címben.

A kevés betoldás egyikében Firsz (Szacsvay László) rátromfol a tudatlanságát bizonyító Jermolajra (Vizi Dávid), hogy nem cseresznye terem a kertben, hanem meggy – és ezzel általános derültséget okoz. De ha egyszer mindenki – a nézőket is beleértve – cseresznyésnek hívja a kertet, akkor ez a pontosítás jelentéktelen apróságnak tűnik. Ahogy az is, amikor a régi világhoz tartozó cseléd a többi szereplő távozása után – a lehúzott fényben kisebb taps közepette – becsoszog még a színpadra elmondani a zárszót.

Azért válik kulcsmozzanattá Tarnóczi rendezésében Firsz poénra vett pontosítása és utolsó megjelenése a már sötét és üres színpadon, mert (a közönség is) parádésan illusztrálja a Csehov-dráma központi problémáját: a régi világ és értékek elmúlását és egy új, nemtörődömnek gondolt nézőpont felülkerekedését. De mi van akkor, ha a valóság változott meg, és a régi vágásúak nem tudnak vele lépést tartani? Mi van akkor, ha a kert meggyfái cseresznyékké váltak? Ha a kert szentimentálisan „túlárazott”, de a valós értéke annyira elinflálódott, hogy már az is mindegy, milyen fák állnak benne? És mi van akkor, ha ezt a változást mindenki más látja, csak azok nem, akiknek látniuk kéne?

Említsük meg azért az új éra képviselői számára, akiknek már nem kellett kötelezően oroszt tanulni, hogy a főszereplő, Ranyevszkaja keresztneve – Ljubov, becézve: Ljuba – oroszul szeretetet, szerelmet jelent. Ónodi Eszter alakítása azonban nem ebből a jelentésből bomlik ki. Hallhatjuk, hogy odaadóan ápolta a férjét, láthatjuk, hogy alamizsnát ad egy arra járó idegennek, talán az utolsó aranyát. Azonban szeretete a kert, a felhőtlen gyermekkor tere iránt meddő marad. Ónodi Eszter múltba révedései ennek a vágyakozó, ámde cselekvésképtelen szeretetnek a megnyilvánulásai. Látványos, hogy mennyire megváltozik Ljuba habitusa, amikor kizökkentik abból a mámoros állapotból, amelybe ringatja magát, és mindenáron vissza akar kerülni. Az ennek a mámoros állapotnak a szimbólumaként megjelenő kert elvesztése tehát egyszerre feláldozás és feloldozás a közeli hozzátartozóinak. Végre ki tudnak lépni abból a – mégoly édes – béklyóból, amelyet Ljuba szeretete jelent.

Mindenképp igaz ez a Rujder Vivien által játszott Ányára, aki a dráma szerint 17 éves, de az előadás nem törekszik arra, hogy ennyinek láttassa. Csehovnál a lány még nem lépett ki a gyerekszerepből, úgy is viselkednek vele, ezzel szemben az előadás felnőtt nőt állít elénk, és inkább azok a helyzetek válnak visszássá, amikor mások gyerekként kezelik. Rujder Vivien gesztusaiban azok a mozdulatok igazán hangsúlyosak, amelyekből érződik Ánya szeretete az anyja iránt, mégis átüt rajtuk a szabadulás, az önállósulás vágya.

Érdekes, hogy míg Ányát inkább idősebbnek, addig Várját és Petyát fiatalabbnak láttatja a rendezés annál, mint ahogy azt a drámában Csehov előírja. És ebben Kálmán Eszter jelmezei nem kis szerepet játszanak. Tasnádi Bence Petyája szedett-vedettsége okán sokkal éretlenebbnek tűnik, és inkább szorul valamiféle vezetésre, minthogy ő lenne másban a megvilágosodás kovásza. Semmiképp sem tetszik összeillő párosnak Rujder Vivien Ányájával, aki itt a kezdeményező fél szerepét is magára veszi. Pálmai Anna viszont végig feketében van, afféle páncélként viselt apácaruhában, amely mögé elrejtheti valódi énjét.

Kálmán Eszter a jelmezekben nemcsak a szereplők korával, hanem a korral is játszik. Díszlet híján egyszer a kilencvenes éveket idézik ezek a ruhák, máskor az ezredforduló esztétikája irányába kacsintgatnak. Firsz régi szabású öltönye, Sarlotta (Rezes Judit) ruhája egy korábbi időszakra utalnak, míg Dunyasa (Pálos Hanna) neonzöld szandálja és Jása (Pásztor Dániel) tollkabátja inkább a közelmúltra. Az előadás így kortalanul lebeg múlt és jelen között.

Viszont azt, hogy a jelenről van szó benne, mi sem bizonyítja jobban, mint Jermolaj, azaz Vizi Dávid figurája, akinek az a feladat jut, hogy meggyőzően játssza el a segítőkész barátot, miközben céljai egészen másra irányulnak. Szenvtelenül tudomásul veszi a többiek ugratását, miszerint Várjának kéne udvarolnia, és rájuk hagyja, mintegy álomvilágban tartva őket. De a közeledésnek semmi jelét nem adja. Illetve csak Várja számára teszi egyértelművé, hogy itt bizony szó sem lehet semmiről. Jermolaj úgy érkezik meg a harmadik felvonás végén, mint aki megvívott egy háborút. Fáradt, igen, de győzelmi mámorban úszik. És mennyire más ez a mámor, mint Ljuba és a többiek álmosító kábulata… Vizi megvillantja a fenevad tépőfogait. Ekkor válik világossá, hogy új rendet vág, amelyben semmi réginek nincs helye.

Ahogy az is, hogy nem véletlen Tarnóczi darabválasztása. Mert ahogy Az istenek alkonya, úgy a Cseresznyéskert is arról szól, hogy a régi világnak vége. Ott a Rajna lép ki a medréből, és mossa el a világot, ami Asgard pusztulásához is vezet. Itt Jermolaj fejszéje fogja elvégezni ugyanezt. Szóval ennyit arról, hogy „csak” egy Csehov megy a Katonában.

Mi? Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert
Hol? Katona József Színház, Budapest
Kik? Szereplők: Ónodi Eszter, Rujder Vivien, Pálmai Anna, Kocsis Gergely, Vizi Dávid, Tasnádi Bence, Elek Ferenc, Rezes Judit, Gloviczki Bernát e. h., Pálos Hanna, Szacsvay László, Pásztor Dániel e. h. és egy arra járó. Fordította: Morcsányi Géza. Dramaturg: Kukk Zsófia. Díszlet, jelmez: Kálmán Eszter. Zene: Bencsik Levente, Hunyadi Máté. Fény: Bányai Tamás. Rendező: Tarnóczi Jakab