Erősen romanticizált, nosztalgikus kulturális-társadalmi képzeteket mozgósít a szabadkai Népszínház két friss előadása: az Andrej Boka rendezte Koštana az önmagát béklyóba verő közösség által, Puskás Zoltán Othellója pedig az egymásba tapadó vágy- és félelemmechanizmusokon keresztül meséli el a kisszerű emberiség egyre kisszerűbb történetét.

Koštana. Fotók: Narodno Pozorište Népszínház Subotica

A két előadás közös vonása a zárt, megnyitásnak sorozatosan ellenálló világkép, amelyben minden szereplőt előbb vagy utóbb véglegesen összeszorítanak a saját előítéletei. Ez a kiindulópont igen gazdag lehetőségeket biztosítana a hatalomgyakorlás differenciált ábrázolására, a tiltások és engedmények politikájának, illetve az önfelszámoló gondolkodási gyakorlatoknak az árnyalt megjelenítésére. Éppen ezért különös, hogy a két rendező mintha teljes egészében megpróbálta volna leválasztani a társadalmi kontextust szereplői sorsáról: önmaguk körül forgó, alig-alig körvonalazott életeket látunk, amelyek nem kis erőfeszítéssel igyekeznek személyes tragédiáikat valamiféle univerzális mondanivalóvá emelni. Heroikus küzdelem ez voltaképpen, ám mégiscsak sziszifuszi: a rendezői koncepciók olyannyira behatárolják az egyes helyzetek és karakterek értelmezési stratégiáit, hogy szinte teljes egészében kizárják a mély szociografikus reflexiót, ezzel pedig a felvetett problémákról való párbeszéd lehetőségét. Marad hát az elégikus történetmesélés és az önfelszámolás napi gyakorlatának színházi tradíciókból építkező egyszerű szimbolizmusa.

Ami persze önmagában még nem jelenti azt, hogy ne találhatnánk értékes megoldásokat és izgalmas ötleteket a két előadásban. A Koštana szűk, mégis változatos térhasználata például kifejezetten jótékonyan támogatja meg az egyébként vékonyka szerelmi történet hangsúlyait: a két oldalon helyet foglaló közönség soraiból ki-be lépő színészek és az őket körülölelő templomi romok érzékletesen sejtetik az össztársadalmi töredezettséget, azt az egyre hevesebb ziláltságot, amely a múlt hordalékanyagából igyekszik valamiféle világértelmező keretet felállítani (díszlet: Nevena Prodanović). Hamar nyilvánvalóvá is válik, hogy túlélni ebben a rendszerben kizárólag úgy lehet, ha működésbe lép a kétségbeesett igazodási vágy: mindent, ami eltér a bevett szokásoktól, kivet a gyomor – bármennyire is ragaszkodna hozzá az ész vagy a szív. Az már más kérdés, hogy ehhez a felszínen maradáshoz mintha csak egy út vezetne: a magunkra kimondott, lassú halálos ítélet. Ezt a sötét tónust ellenpontozza ártatlanságának transzcendenciájával Alesja Boka, aki naiv, gyermeki játékosságával igyekszik keretbe foglalni a bénultság köreiből építkező közösség végjátékát.

Koštana

Az előadás igen keveset mond azonban arról a történelmi határpontról, amelyben Koštana (Dedovity Tomity Dina) szépségével és szabadságvágyával abszolút felforgató erőként működik. Haloványan kiderül: a 19. század végén járunk, azokban az években, amikor éppen csak kivonultak a törökök Dél-Szerbiából, de arról, hogy ez a társadalmi fordulat miként ágyazódik be az identitástudatba vagy hogyan jelenik meg az automatizált viselkedésmintákban, semmit nem tudunk meg. Pedig éppen az idegenségérzet volna izgalmas ebben a dramaturgiai bravúrokkal nem kecsegtető történetben, hiszen Koštana cigánysága ösztönösen megmozgatja azt a kérdést, hogy milyen válaszok is adhatók a másságra egy sokszorosan sérült, sebeit éppen gyógyítgató társadalmi közegben. A szereplők azonban végig egyszerű kottaként működnek: mindenki jól ismeri a saját szólamát, és azon igyekszik, hogy csak meg ne hallja a másikét. Mintha a rendezői koncepció is a kiszámíthatóság és a leegyszerűsítés logikájához kötötte volna magát: vékony szimbolizmussal ruházza fel a színpadra kerülő tárgyakat – így például a két hatalmas, pirosra festett tojás a húsvét (keresztény) ünnepi idejét jelzi, a városvezetők által áhított rend megszilárdulását a törött templomi üvegablak elé lehulló print, immáron ép „Szent György és a sárkány”-illusztráció –, a szerepeket egyenes vonalú karakterábrázolássá redukálja, a ziccerjelenetekhez pedig meglehetős távolságtartással és óvatossággal közelít. Így például a hangjával férfiak tucatjait elbódító Koštana első dala nem élőben hangzik el: a beadott zenére pörgő-forgó lány szépségét ugyan megértjük, de boszorkányos varázslata azonnal elvész. Az őt körülrajongó sebzett férfiak ugyancsak kevés eszközt mozgósítanak: a színészi játék általános jellemvonása a pattogós, kétségbeesett idegesség és a féktelen düh közötti mozgolódás, ám ez még mindig nagyobb teret enged meg, mint a nők megtört, végtelenített áldozatszerepe.

Mintha ez a szűkös érzelmi eszköztárat mozgósító karakterértelmezés továbbcsepegett volna Puskás Zoltán Othellójába is: bár Márton László frissen ható, remek utalásrendszerrel operáló fordítása a rendező látványtervével együtt radikalitást és bátorságot ígér, decens szövegmondásnál aligha kapunk többet. Ebből az alapvető érzelmi-érzéki hiányosságból fakad az is, hogy Budinčević Krisztián egyébként jó hangsúlyokból építkező Othellója szinte egyáltalán nem kap teret a karakter zegzugos lelkivilágának bejárására: a rendező beszorítja őt a féltékenység présébe, idegensége, mórsága, identitásválságából eredő komplexusainak sokasága képtelen felszínre törni, így tragédiája közhelyekkel kipárnázott szerelmi játszmává redukálódik.

Othello

Az előadásban voltaképpen csak futólag villan fel az alaptörténet közösségi-politikai viszonyrendszere, így a nézői figyelem is kényszerűen az érzelmi sokszögek feltérképezésére irányul. Kevéssé bonyolult feladat ez, és a redukált értelmezési keretben kiüresedő tételmondatok sem teszik izgalmasabbá a megoldást: itt minden férfi Desdemona kisugárzásának szabadíthatatlan foglya – arról, hogy Brabantio lánya valójában Othello felemelkedésének és beilleszkedésének záloga, már egyáltalán nincs szó. Ennek megfelelően Magyar Zsófia sem tud sokrétű karaktert felépíteni: visszafogott, a törékenységen kívül kevés színnel dolgozó figurája éles ellentétben áll a többi szereplő reakciója által megrajzolt, erőteljes (már-már animális) szexualitással rendelkező Desdemona-jelenséggel. Pedig mintha ezt az állatiasba oly könnyen átcsapó szenvedélyt kívánta volna hangsúlyozni a díszlet hideg fémszerkezetének központi eleme, az emelvényen elhelyezkedő – már-már szereposztó díványként ható – piros kanapé is, amely hol hatalmi játszmák, hol szerelmi együttlétek helyszíneként funkcionál.

Othello

Ez a panelekből építkező szimbolika rakódik rá Csernik Árpád Jagójára is, akiből a jót, a bizalmast, a hűségest (vagy legalábbis mindezen tulajdonságok elvárhatóan pontos imitálását) egy pillanatra sem látjuk. Végig búgócsigaként forog saját bosszúja körül, és ebben az eszeveszett tempóban képtelen megragadni azokat a momentumokat, amelyek hitelessé tennék Othellóhoz fűződő kapcsolatát. Pedig éppen ez volna a kulcs: meglátni, miként kapaszkodik az áldozat önként a vadász kezébe. A feleségét alakító Kalmár Zsuzsa marad hát az egyetlen, akinek markáns színpadi jelenléte mögött láthatóvá válik az átgondolt, mély színészi munka, így általa végül megérthetővé és átélhetővé is válik az előadás alaptétele: csak a féltékenység, ami nem tehetetlen. Az ölni tud.

A szerelemmel szükségképpen együtt jár a pusztítás – ezt a tanulságot mindenesetre levonhatjuk a Szabadkai Népszínház két előadásából. Az elvégzett munka nagy, elismerésre mindenképp érdemes, ugyanakkor tisztán látszik: képes volna ez az egyébként jól összeszokott társulat szélesebb, izgalmasabb és bátrabb skálán mozogni. És ha ez sikerül, akkor helyére kerül a tét is.

Mi? Borisav Stanković azonos című drámája alapján: Koštana
Hol? Szabadkai Népszínház
Kik? Játsszák: Csernik Árpád, Nyári Ákos, Ralbovszki Csaba, Hajdú Tamás, G. Erdélyi Hermina, Magyar Zsófia, Dedovity Tomity Dina, Körmöci Petronella, Budinčević Krisztián, Rókus Zoltán, Alesja Boka m. v. Díszlettervező: Nevena Prodanović m. v. Kosztümtervező: Erika Janović m. v. Zenei munkatársak: Pálfi Ervin m. v., Ifj. Kucsera Géza, Miroslav Jovančić m. v. Dramaturg: Oláh Tamás m. v. Fényterv: Nikola Marinkov m. v. Koreográfia: Magyar Zsófia. Rendező: Andrej Boka m. v.
Mi? William Shakespeare: Othello – Velence négere
Hol? Szabadkai Népszínház
Kik? Szereplők: Rókus Zoltán, Kovács Nemes Andor, Baráth Attila, Budinčević Krisztián, Nyári Ákos, Csernik Árpád, Hajdú Tamás, Magyar Zsófia, Kalmár Zsuzsa, Dedovity Tomity Dina. Fordította: Márton László. Fénytervező: Majoros Róbert m. v. Díszlet- és jelmezterv, zenei válogatás, rendező: Puskás Zoltán m. v.