Hiszünk-e még a Megváltóban, az új élet áldásában, abban, hogy egy elkövetkezendő generáció egyszer másképpen csinálja majd, levetkőzi önzését, kisszerűségét, szorongását, depresszióját – és Istentől örökölt végtelen arroganciáját? Mindenesetre Lucifer visszalép párat, mielőtt – hangsúlyosan utolsóként – levonulna a színről. Visszalopja egy pillanatra magát, és az almát. Ez a véleménye.  Székely Kriszta EMBTRAG címmel rendezte meg Az ember tragédiáját a Katonában.

Fotók: Horváth Judit

Nem nehéz azonosulni Lucifer epés provokációjával, ahogy önelégült Urát igyekszik kibillenteni nyugalmából. Főleg a rég elveszett Paradicsomon kívülről nézve vicces ez a nagyképűség, hogy mitől volna olyan nagyszerű a teremtés. Mindenesetre egy szempontból biztosan jól sikerült: Isten teremtménye istenarcú lett. Arrogáns. Hatalommániás. Gyerekesen dühöngő. Az EMBTRAG Istene (Szirtes Ági) szabályosan bepipul, és dühében elektromos avarfújóval takarítja el léha tükörképeit. Lucifer (Pálmai Anna) depresszív és kárörvendő, de ha egyszer Isten örökkévalóbbtól fogva létezik, mint bárki más (ez némiképp vita tárgya közöttük), akkor mégiscsak ő az eredendő eredet, és Lucifer maga is csupán „leszármazott” egész luciferségével együtt. Székely Kriszta rendezőként elérhető, ismerős, nagyon is emberi Istent rajzol Madách Imre művéből kiindulva, és attól elrugaszkodva.

Paradox módon éppen a nagy mű szentségét jelzi az elferdített cím, mint valami érettségi tétel diákos rövidítésében: tudod, az Embtrag, kész vagy már az Embtraggal? Nádasdy Ádám átiratában ismét befogadhatóvá válik a drámai szöveg, amelynek egyes sorai szállóigeként kísérik azok életét, akik magyarul tanulnak, itt élnek, ebben a kultúrában nevelkednek, és amely mégis generációról generációra egyre nehezebben olvasható, a színpad pedig végképp ledobja érintetlen formájában. Tökéletesen működik Székely Kriszta és a dramaturg, Szabó-Székely Ármin megoldása, ahogy a szépséges-veretes sorokat, amelyeket mindannyian felismerünk, megtartják, de Nádasdy Ádám friss, egyszerű, szabad „fordításával” körülvéve újra élővé, jelentőséggel telivé teszik. Értjük a kontextust, nem kell folyamatos, megveszekedett figyelemmel kihámozni az egykori nyelvezetből a mindenkori értelmet.

Az egyszerű, összes színt végigkísérő díszlet (Izsák Lili munkája) steril áruházi hűtőszekrénysor, vakító fehér neoncsövekkel megvilágítva. A fogyasztói társadalom szimbóluma a felhangzó alapkérdéseket (Ki vagyok én? Mi értelme ennek az egésznek?) a jelen kontextusába helyezi, absztraktsága ugyanakkor kitágítja, örökkévalóvá is avatja a miérteket. Ebben a maiságban nem lehet irónia nélkül szemlélni Madách megrögzött férfivilágát, Éva korlátolt szereplehetőségeit. Simán belefér ugyanakkor, hogy a nemtelen Istent és Lucifert női színészre ossza a rendező. Ádám és Éva látszólag véletlenszerűen emelkedik ki a tömegből, mi több, az előadás során alakot is váltanak: mindenkik, azaz akárkik ők. A jelen áruházába belibbenő, egymás útját futólag keresztező alakok mintha babát ringatnának bevásárlókocsijukban, köpenyben és papucsban vagy kosztümben és magassarkúban ugranának le a sarki közértbe, kifutón riszálnák csípőjüket: a látszólag színes világban mégsem változnak számottevően az emberiség létkérdései.

Ez a különös, kifeszített jelen, amelyben az egyes jelenetek alatt korunk, közelmúltunk képsorai futnak a kivetítőn, és amelyben okostelefonok fölé görnyedt kék arcú lények magányoskodnak, míg mesterséges intelligencia ad számot kedves-közönyös géphangján önnön filozófiai határairól, egyszerre kelti életre Madách Tragédiáját, és világít rá annak elavultságára: nem a kérdések váltak irrelevánssá, csak a forma nehézkessége jelzi az idő múlását. Ahol a rendezés igazán szabadon el tud szakadni az eredeti szövegtől, ott élvezetes kortárs drámát kapunk: Elek Ferenc nevetni- (és sírni)valóan pontos látleletét adja korunk meghasonlott tudósának, aki az egyéni boldogulás (így például felesége szerelmének és megbecsülésének) reménye és a világjobbítás belső parancsa között őrlődve étkezési zavaros remeteként végzi ultrafejlett és majdnem emberi számítógépének korlátolt társaságára kárhoztatva. Abszurditásában szép a jelenet, ahogy agyongyötört rezignáltságából másnapos „öntudatra” ébredve boldogan önti le borral a naiv-megdöbbent tanítványa kezében tartott, kutatásaikat őrző számítógépet.

Ehhez a szabadsághoz képest az eredeti szöveghez-történethez hű madáchi színek porosan hatnak, még ha Székely Kriszta mindent meg is tesz leporolásukra mai kellékeket, letisztult díszletet, jelzésszerű koreográfiát alkalmazva. Talán a jelen hangsúlyozása vezérelte az alkotókat a színek sorrendjének megváltoztatásában: Ádám ezúttal a demokratikus „Athénban” kezdi útját, míg az „egyiptomi” szín csupán a „római” hedonizmust követi. Történeti színekről itt csak idézőjelben beszélhetünk, sem korabeli jelmezek vagy díszlet, sem a szöveg korra utaló részletei nem jelennek meg. Jó vicc a homoúszion-homoiúszion fölött perlekedő vallási vezetők karikaturisztikus jelenete a papi paróka arcába lógó tincsét cinikusan fújogató Luciferrel, az ősz egyenparókát barna egyenparókára cserélő „eretnekekkel”, a röhejbe fulladó csodatévő és ördögűzéses epizódokkal. Mégsem képes az előadás igazán frissen reflektálni vallás és társadalom mai problémáira a madáchi szín keretei között. Mintha minden történeti színt korunkba helyezne át a rendezés, de ahol alapvetően hű marad a madáchi jelenetekhez, ott ez időnként óhatatlanul hamisan hat. Elvont, stilizált és távoli a szerelem motívuma, amely mélység, történet és érzelmi kapcsolódás nélkül csupán mitológiai szál, de nem képes igazán hitelesen képviselni a luciferi nézőpont sötétségével szemben a fényt, a reményt – sőt: ebben az absztrakt felmutatásban határozottan komikus színezetet ölt. A remény – a szerelem és a belőle sarjadó új élet – csak egy-egy villanás ebben az élőképszerű jelenidejűségben, mintha valóban lázálom volna Ádám utazása. Az egyetlen igazán, zsigerien reményteli rész János álma, amely élőzenévé komponálja a forradalmi hitet. Törd a kerítést, hangzik a dal refrénje, és a zene érzelmi töltetével egy pillanatra nemcsak Ádám, de a néző számára is elképzelhető, hogy mindez lehetséges volna. A játék határozott komikuma a zenében mégis teret enged a vele oly nehezen összeegyeztethető pátosznak.

Izgalmas Ádám változó habitusa, ahogy a nyitott, naiv és álmodozó kölyökből (Lengyel Benjámin) kiábrándult, elidegenedett, megtört, életközepi válsággal küzdő középkorú férfivá (Elek Ferenc), majd Luciferrel egyenrangú, önnön életéért és az emberiségért hősködés nélkül felelősséget vállaló érett emberré (Bezerédi Zoltán) válik. Mentes Júliának lényegesen nehezebb dolga van a korai színek fiatal Évájával, mint Rezes Juditnak az érett Évával, aki minél szeszélyesebb, annál emberibb. A tisztaságot és a jóságot képviselő Éva inkább szimbolikus, mint hús-vér figura, Mentes Júlia visszafogott játéka mégis képes hitelt adni alakjának. Rezes Judit könnyedén követi Évájának változékonyságát, Boriként olyan elánnal rúg a rég vágyott, mutujnak tartott férjéből oly nehezen kisajtolt kanapéba, hogy a jelenet ellenállhatatlan komikumával együtt valósággal megsajnáljuk. Szirtes Ági minden duzzogó nárcizmusa ellenére szerethető Urat rajzol, akivel egész jól el lehet vitatkozni, még ha alaposan be is rág, hogy Lucifer, majd már saját teremtményei is rendre visszabeszélnek neki, ráadásul elég jól érvelve vele szemben. Ha nem az emberiség, az örök gondolkodó volna az előadás „főszereplője”, és nem tűnne úgy, hogy tulajdonképpen Lucifer is az ő alakmása (pesszimista énje), akkor egyértelműen a bukott angyal volna a központi alak. Pálmai Anna jó humorral megáldott, kevéssé agresszív, inkább melankolikus Lucifert rajzol, aki egyedüliként elég erős szembenézni a sötétséggel – de titkon mintha maga is szeretné, ha nem volna igaza.

Ez a Lucifer, ez az Úr egy és ugyanaz: az emberben küzdő jó és rossz, a gyermeki mindenhatóság illúzióját megmételyező kétely és az ebből adódó szorongást elfojtó gőg és kivagyiság. Lucifer nélkül Isten nem lehetne jó, mert kritika nélkül a hatalom önkényt hoz. Isten attól jó, hogy teret ad Lucifernek. És talán attól, hogy nem engedi, hogy igaza legyen. De ez azért némiképp kérdéses marad Székely Kriszta rendezésében. Vajon nem az mentené-e meg a világot (mínusz az emberiség), ha Ádám levonná varázslatos utazásának konzekvenciáit, és igenis megölné magát? Hiszünk-e még a Megváltóban, az új élet áldásában, abban, hogy egy elkövetkezendő generáció egyszer másképpen csinálja majd, levetkőzi önzését, kisszerűségét, szorongását, depresszióját – és Istentől örökölt végtelen arroganciáját? Mindenesetre Lucifer visszalép párat, mielőtt – hangsúlyosan utolsóként – levonulna a színről. Visszalopja egy pillanatra magát és az almát. Ez a véleménye. Vagy csak kezdődik minden elölről, éppen azért, hogy Ádám igenis tudja: az élet érték. Mert ha kiveszik a kétely, akkor bizonyosan vége ennek a világnak: legalábbis az embernek, istenestül, luciferestül, mítoszostul, reményestül. Maradnak a bolygók, a néma csillagok és a történelemnélküliség, amit már nem lesz, aki békének vagy unalomnak aposztrofáljon. Nem olyan nagy ügy. Csak nekünk a minden.

Mi? EMBTRAG
Hol? Katona József Színház
Kik? Szereplők: Lengyel Benjámin, Elek Ferenc, Bezerédi Zoltán, Mentes Júlia, Rezes Judit, Pálmai Anna, Szirtes Ági, Béres Bence, Bodnár Erika, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Kanyó Kata, Pásztor Dániel, Rajkai Zoltán, Ujlaki Dénes. Díszlet, jelmez: Izsák Lili. Dramaturg, szövegkönyv: Szabó-Székely Ármin. Zene: Csizmás András, Fodor Tamás. Koreográfia: Vadas Zsófia Tamara. Videó: Török Marcell. Fény: Juhász András, Pető Gergő. Rendező: Székely Kriszta.