Az Örkény Stúdió idei első bemutatójának címét szokatlanul sokáig homály fedte; a nagyközönség csupán a premier előtt bő két héttel tudhatta meg, hogy Ingmar Bergman egyik klasszikusából készül az Örkény Színház és a Dollár Papa Gyermekei újabb koprodukciója. Ez a titkolózás, már-már misztikum – bár nem művészi, hanem technikai okokból alakult így – tulajdonképpen még illett is a hasonlóképpen misztikus hangulatú előadáshoz, amely azt a kérdést boncolgatja, lehet-e, és ha igen, hogyan lehet támogatni egy haldoklót.

Fotók: Horváth Judit

Ördög Tamás rendezése nagyban épít Bergman filmjének fő vizuális motívumaira, elsőként a színekre. A Kiss Tibor által tervezett jelmezekben a fehér dominál: a három nővér, Ágnes (Kiss-Végh Emőke), Mária (Bíró Kriszta) és Karin (Csákányi Eszter), valamint a házvezetőnő, Anna (Takács Nóra Diána) hófehér, hálóingszerű ruhát visel. Napszaktól függetlenül, hiszen nem számít, hogy nappal van vagy éjjel, a beteg Ágnes ápolása állandó készenlétet kíván. Az idő múlására csupán az óra folyamatos ketyegése emlékeztet, amely visszaszámlálásként hat. Bármennyire nem szerencsés előadás közben előfeltevéseket tenni a rendezéssel kapcsolatban, a néző önkéntelenül is arra gondol, hogy Ágnes halálakor az óra is megáll majd – de nem így lesz; a tiktakolás folytatódik, talán azt jelezve, hogy a testvér elvesztése után a többi szereplő számára megy tovább az élet.

A vörös szín Bergmannál kirívóan, mondhatni túlzóan uralja a kastély enteriőrjét. Ebből a szempontból az előadás radikálisan szakít a filmmel: a szerző által a lélek színének tartott vörös csupán egy pokrócban köszön vissza, amely kezdetben összegyűrve hever az ágyon, csak később jut szerephez: ezzel takarja be Anna a halottat – a gesztus mintha azt sugallná, hogy Ágnes lelke a testén kívülre került. A bergmani vörös helyett az előadásban az Örkény Stúdió fekete falai keretezik a játékteret, amelyek egyfelől sötétnek, nyomasztónak, kilátástalannak láttatják a szereplők helyzetét, ráerősítve részben önmaguk által okozott vagy fokozott bezártságukra. Másfelől éles és jelentéses kontrasztot alkotnak az ágyneművel és a ruhákkal. A fehér textíliák olyan asszociációkat hívnak elő, mint tisztaság és ártatlanság – amelyeket aztán a szöveg határozottan megkérdőjelez, például Karin mondata: „Lélegezni sem tudok a sok bűn miatt” –, amelyekhez vizuális ellenpontként szolgál körben a fekete falfelület – utalva ezekre a ki nem mondott bűnökre. Szintén fontos díszletelem az ágy mögötti óriási tükör, amelynek Ördög Tamás rendezőként többféle funkciót ad. Olykor a szereplők saját magukat vizsgálják benne, keresve, kik is ők valójában; máskor azon keresztül tartják el maguktól a valóságot: a tükörbe nézve kommunikálnak egy mögöttük álló szereplővel, kerülve a konkrét szemkontaktust. Így van ez Mária és az orvos (Terhes Sándor) flörtölésekor, de Mária ugyancsak a tükröződésben veszi észre férje, Joakim (Vajda Milán) öngyilkossági kísérletét. Izgalmas szerepet kap a folyosó is, amely többek között Joakim tettének helyszíne: csak félig látjuk, s nemegyszer az az érzésünk, hogy nem is lenne szabad látnunk, mi zajlik ott. Mégis kikukucskálunk a folyosóra, s így az a titokzatosság és misztikum terévé, konkrét kivetülésévé válik (díszlet: Balázs Juli).

Ördög rendezésének egyik fontos alkotórésze a hiány mint jelentésteremtő elem. Gondolhatunk itt a vörös szín hiányára is, de ami talán még ennél is meghatározóbb, az (a folyamatos tiktakolást leszámítva) a zaj, a zene, a nesz hiánya. Másképp mondva: a rendkívül nyomasztó, ránk telepedő, bőr alá bekúszó, sűrű, idegőrlő csend, amelyet Ördög kimerevített, mozdulatlan képekkel párosít, még tovább fokozva a feszültséget. Ezek a kimerevített képek és csendek pontosan kiszámítottak, tökéletesen beleillenek az előadás ritmusába, s lehetőséget biztosítanak arra, hogy egy-egy szituációba mélyebben belemerüljön a néző, és megfigyelje a szereplőket; vagyis arra, amit filmen Bergman hosszú közelikkel oldott meg. Élőben van azonban egy érdekes, már-már mókás hozadéka ezeknek a nagy csendeknek: a színházi nézőnek komoly fejtörést okoz, mikor és hogyan változtasson testhelyzetet, ha elgémberednek a tagjai, hogy a szék nyikorgásával ne zavarja meg a csendet. Ennek az az eredménye, ahogy amint akad néhány hangosabb másodperc, felbolydul a nézőtér, s mindenki azonnal elkezd fészkelődni. Hát, ilyen ez a túlzott fegyelmezettség…

Az előadás első jelenete Ágnes monológja, amelynek igencsak izgalmas dramaturgiai funkciója van (dramaturg: Ari-Nagy Barbara). Ágnes nosztalgikusan beszél a múltról, megnevezi betegségét, a méhrákot (amelyet a filmben csupán sejteni lehet), s vall a művészet saját életében betöltött szerepéről. Egy paradoxont vázol fel: az alkotómunka egyik célja, hogy közelebb hozzon a valósághoz, ám a művészet tulajdonképpen nem más, mint tiltakozás a halál ellen. S amiért különösen érdekes ez a monológ, az az utolsó mondata: „Na kezdjük!” – mondja Kiss-Végh Emőke, s befekszik az ágyba, felveszi a „beteg pozíciót”, azt sugallva, hogy ami következik, az nem a valóság, csupán egy kitalált, eljátszott történet, s ezáltal elidegeníti a nézőket (és talán az alkotókat is) a felvázolt események brutalitásától.

Brutalitásról elsősorban lelki értelemben beszélhetünk. A betegséggel és a beteg ápolásával kapcsolatban többféle megküzdési módot vázol fel az előadás, s a karakterek árnyalásában a produkció tovább megy, mint Bergman filmje. Kiss-Végh Emőke a nyugalmi helyzetből a néma kiáltáson át a fájdalomtól artikulálatlan üvöltésig terjedő skálán, hátborzongató mimikával láttatja a folyton visszatérő kínt. Ágnes rohamakor teljes teste megfeszül, forgatja a szemét, kétségbeesetten kapkodja a levegőt, rángatózik, a feje hátracsuklik. Játéka azonban egyáltalán nem túlzó, mondhatni patikamérlegen kiszámolt a jelenet minden másodperce (testkoordinátor: Mezei Bence). Takács Nóra Diána Annája egyértelműen gyerekszerepbe helyezi a haldokló Ágnest, talán saját, elveszített gyermekét látja benne. Gondoskodása, bár munkájának része, ezáltal teljesen őszinte. Mintha két külön ember lenne a testvérek jelenlétében: olyankor ő a kötelességteljesítő, a diszkrét, aki oda sem néz, miközben az orvos a beteget vizsgálja. Amikor azonban egyedül van Ágnessel, valóságos anyatigris, aki bármit megtesz a „kölykéért”. Takács Nóra Diána játéka mindkét szerepben rendkívül pontos, sőt, a kötelességtudó, munkáját végző Annát is úgy játssza, hogy közben sugárzik belőle valami megmagyarázhatatlan, elfojtott elemi erő, ami sejteti karakterének másik oldalát. Bíró Kriszta Máriája érzelmileg egy lépéssel távolabb helyezkedik el Ágnestől: empatikusnak akar tűnni, kényszeresen mosolyog, s igyekszik a lehető legmegnyugtatóbb hangon szólni a beteghez. Ám amikor felolvas neki, gépies és monoton a hangja, nem próbálja meg fenntartani az empátia látszatát, arca szinte teljesen semleges: kötelességet teljesít. Mégis, egészen megrendítő, ahogy Ágnes halálakor egy játékbabát szorongatva zokog, s egy pillanat alatt számító felnőttből ártatlan kisgyermekké válik. Hozzá képest még egy lépést hátrál érzelmileg a Csákányi Eszter által alakított Karin. Sőt ő érzelmileg teljesen elzárkózik az eseményektől. Hangja kemény, arcvonásai mindvégig feszesek, s hogy érzelmeit palástolja, a praktikus dolgokra koncentrál, közömbösen, már-már mantraszerűen sorolva teendőit.

Bár az előadás egyértelműen a női karaktereket helyezi előtérbe, fontos megemlíteni a három teljesen különböző férfit is, akik leginkább a női karakterek helyzetének megértésében segítenek. Karin férje, Fredrik (Csuja Imre) egy érzelmileg mindentől elzárkózó, követelőző, mindenkit lenéző típus – viselkedése minden bizonnyal Karin keménységének egyik okozója. Vajda Milán Joakimja a jelentéktelen, szinte láthatatlan férfi, aki még öngyilkossági kísérletével sem tudja felhívni magára a felesége figyelmét. Az orvos, akit Terhes Sándor alakít, segítő, tiszta gondolkodású, hidegvérű figura, olyasvalaki, akibe a nők (legyen szó ápoltról vagy ápolóról) kapaszkodnak – szó szerint és átvitt értelemben is.

Az előadás egyik központi jelenete Ágnes halála, már csak azért is, mert az erre adott reakció árulkodik a legőszintébben a karakterekről. Karin az első, aki kimegy a szobából; visszanéz, de siet megbeszélni „a temetés körüli problémákat”. Aztán Anna következik, de az ő kilépése nem érzelmi alapú: megint csak kötelességet teljesít, pakol, s később, mikor már Mária is kiviharzik a szobából, visszajön, hogy egyedül lehessen Ágnessel. A halott párnája alatt egy almát talál, amely termékenységszimbólumként utalhat Ágnes burjánzó betegségére, a méhrákra. Ám Anna megeszi ezt az almát, előbb az egyik, aztán a másik felét, mert ebben a kontextusban a gyümölcs értelmezhető az ő termékenységének szimbólumaként is, aki Ágnes halálával a második „gyermekét” is elveszítette.

Az előadás elemzésekor-értelmezésekor nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a Suttogások és sikolyok egy kőszínház és egy független társulat koprodukciója. Nem ez az első alkalom, hogy a két társulat közös előadást hozott létre, gondoljunk csak a 2022 tavaszán bemutatott Jelenetek a bábuk életéből című szintén Bergman-adaptációra. A Suttogások és sikolyok kapcsán a magam részéről a független társulatok és a kőszínházak helyzetére, kapcsolatára mint ápolt–ápoló viszonyra asszociáltam, különösen mivel az Örkény Színház nagy hangsúlyt fektet a független alkotókkal való közös munkára, társulatok, előadások befogadására. Ezt az asszociációt a szereposztás is erősíti, hiszen Kiss-Végh Emőke a független, míg Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Takács Nóra Diána, Csuja Imre és Vajda Milán a kőszínházi szférában dolgozik. Terhes Sándor pedig egyfajta átmenetet képvisel, hiszen a független színházi világból érkezett az Örkénybe. Karaktereiknek a beteghez való viszonyulása képet fest arról, milyen sokféleképpen állnak a kőszínházak a függetlenekhez. A kérdés azonban ugyanúgy megválaszolatlan marad, mint Bergman történetében: lehet-e, és ha igen, hogyan lehet támogatni egy haldoklót. Hiszen végtére is a Suttogások és sikolyok középpontjában sem az ápolt, hanem az ápolók állnak.

Mi? Ingmar Bergman: Suttogások és sikolyok
Hol? Örkény Stúdió
Kik? Szereplők: Kiss-Végh Emőke m. v., Csákányi Eszter, Bíró Kriszta, Takács Nóra Diána, Terhes Sándor, Csuja Imre, Vajda Milán. Díszlettervező: Balázs Juli. Jelmeztervező: Kiss Tibor. Testkoordinátor: Mezei Bence. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Rendező: Ördög Tamás