Dicséretes szándék, hogy a Budaörsi Latinovits Színház neves vendégrendezője, a többnyire Németországban dolgozó Kovalik Balázs úgy nyúl Molnár Ferenc talán legismertebb darabjához, ahogyan eddig még senki – legalábbis senki az általam látott előadások alkotói közül –, amennyiben Ari-Nagy Barbara dramaturgiai segítségével komolyan, azaz szó szerint veszi Muskátné ravasz metaforáját, amellyel a körhinta-tulajdonos vissza kívánja édesgetni magához a Julival összebútorozott Liliomot: „Két hónapja ülsz itt vele… már az életedet is megunhattad. Mikor ott a… hinta… meg a színház… […] Minek rágod itt magadat? Ott a szépművészet, az való neked. Művész vagy te. Nem vagy te tisztességes ember.”

Fotók: Borovi Dániel

És igaza is lesz a körhintás özvegyasszonynak (aki ezúttal producer és férfi, Ilyés Róbert vészjóslóan nyugodt megformálásában): Molnár darabjában Liliom végül nem lesz „tisztességes ember”. De „művész” sem. Hanem bűnöző. Ami a Muskátné-féle tipológia nyomán a nem átlagos ember másik változata volna. Márpedig a bűneset, az öngyilkosságba torkolló rablótámadás itt és most, a budaörsi színház decemberi bemutatóján is megtörténik. Ám a közösségi elvárások és előítéletek kulturális mátrixában immár jó ideje jelenséggé lényegült Alföldi Róbert középkorú Liliomja ezúttal tényleg művészként, közelebbről színészként szenved a létezéstől, azon belül önmagától. Márpedig a színészek, jól tudjuk, nagyon látványosan, nagyon harsányan tudnak szenvedni az ilyesmiktől. De azért van, kell hogy legyen más módja is a teljes körű szenvedés kifejezésének. Tulajdonképpen nagy általánosságban meg is határozhatjuk a színházi körülmények közepette egyáltalán lehetséges szenvedéskifejezés skálájának két szélső értékét. Az egyik véglet volna a zajos ripacséria – ez hál’ istennek nincs jelen az előadásban, legalábbis Liliom esetében nem tapasztalhatunk semmi ilyesmit –, a másik meg a csendes önvizsgálat – és Kovalik Liliomja éppen erre törekszik.

Kérdés, mennyiben segíti őt ebben Alföldi Liliomja.

Erősíti-e vajon a színészt mint jelenséget övező kulturális komplexum terhe a színész mint szakember alakítását? Vagy inkább maga alá temeti? Bár ez utóbbi esetben is volna értelme az előadásnak. Többek között azért, mert a színészként ábrázolt Liliom ritmikusan vissza-visszatérő temetési szertartása adja – Bregyán Péter tartalmi és retorikai túlzásokban dúskáló búcsúbeszédének hangzásterében – az előadás dramaturgiai gerincét. És egyúttal a látványvilágát is, hiszen Antal Csaba minimalista díszlete két egymást értelmező elemből áll össze: egy nyitott koporsóból és egy mozgatható konténerből. Illetve időnként szerepet kap egy nagyméretű vászon is, amelyen fiktív játékfilmek részleteiben látjuk a megboldogult Liliom történetének egy-egy epizódját, időrendben Jancsó Miklóstól Káel Csabáig (és ezekben a rövidke filmparódiákban Alföldi mellett feltűnnek a budaörsi társulat színpadon nem látható tagjai, ábécérendben Bohoczki Sárától Takács Katalinig).

Az első felvonás alatt leginkább az előadás zavarba ejtő lagymatagságát éreztem, amelyet egy beleérzőbb természetű nézőtársam – kedvesebb szinonimát választva – visszafogottságnak nevezett. És tényleg, az előadás ezzel az elemző igényű visszafogottsággal teljesedik ki a második felvonásban. Leszámítva a konténerből a színpadra kiboruló túlvilági jelenet parodisztikus szándékában teljességgel érthető, ám vásári ízű kivitelezésében meglehetősen émelyítő túlrajzoltságát (bukfencező Mikulással, palacsintasütős paprikajancsival és további tiritarka egyebekkel – jelmeztervező: Benedek Mari). Mindezzel együtt bőven van módunk megfigyelni – különösen a halálon túliság ironizáltan melankolikus nézőpontjából – az emberi-szakmai életkrízisbe jutott színész Liliom enerváltságát, amely természetesen elválaszthatatlan a színész Alföldi Róbert enerváltságától. Az önvizsgálat, illetve annak színrevitele tehát két egymást erősítő síkon zajlik: a színész Alföldi szerepalakításának és önértelmezésének egymással párhuzamos síkjain. A központi alak alultemperált kedélye pedig teljességgel meghatározza a körülötte elrendeződő szereplőket, illetve színészeket, leginkább a Julit halk bájjal alakító Hartai Petrát, valamint a bűnbe csábító Ficsúrt afféle pasztelldémonként megtestesítő Spolarics Andreát.

A Liliom/Alföldi-féle bűvkörön talán csak a Hugót játszó Böröndi Bence marad kívül, aki az önmaga körül forgó „művész” jelenlétében mondja el révülten monoton vallomását szerelmének, az egyetemi hallgató Juhász Vince által alakított Marcinak (vagyis nem Marinak, ahogyan az a múlt századi színműíró döntése nyomán általában lenni szokott). A szerelmes fiatalember motorikus monológja alatt a Molnár-darabban „csirkefogónak” nevezett, Kovalik rendezésében pedig színészként létező Liliom láthatóan szenved – kisebb részben talán attól, hogy ebben a hosszú jelenetben nem ő a főszereplő, nagyobb részben viszont bizonyosan attól, hogy ő nem élheti át a Hugót meghatározó érzelmi függőséget, szerelmi önátadást. Amely egyfelől a „tisztességes emberek” hétköznapi elégedettsége, másfelől a másik ember iránti érzelmi elköteleződés egyszerű boldogsága. Elégedettség és boldogság: nem egyenértékű, de nem is egymást kizáró, olykor egyenesen egymást erősítő lelki tartalmak. Alföldi Liliomjának egyik sem adatik meg.

Pontosabban Kovalik Liliomjának nem adatik meg.

Merthogy Alföldi Liliomjának még csak az sem adatik meg, ami Kovalik Liliomjának nem adatik meg, vagy ha tetszik, sajátosan mégiscsak megadatik: a meg nem adatott boldogság hiányának telt méltósága. Amiről a feltételezhető rendezői szándék szerint szólna az előadás. És a címszerepre kiválasztott Alföldi igyekszik is eljátszani azt, amit Kovalik akar mondani a színész Liliomról, meg persze azt is, amit ő maga kíván megmutatni önmagából, a Liliomként önmagát értelmező színészből. Ugyanakkor Alföldi alakítása mindvégig olyan hangfekvésben marad, amely az én hallójárataimban még mindig túl modorosnak, modorosan enerváltnak hat. Túlságosan tapad ahhoz a játékfelülethez – vagy talán egyenesen létezésfelülethez –, amely nem tud mentesülni attól az egyszerre színházias és színházellenes valamitől, amit korábban Alföldi jelenség mivoltának neveztem.

Nem másról van itt szó az adott előadás-körülmények között, az Alföldi-komplexumnak nevezhető feladvány lehetőségterében, mint színháziasság és színház, szerepben való fürdőzés és szereppel való birkózás, alakoskodás és önelemzés, teátrális kedélyesség és rituális kegyetlenség örök ellentétéről. Ebben az összefüggésben az Alföldire jellemző játszásmód telítettségének és hitelességének lehető legtöbbje: az enerváltság. Ámde ami az ő esetében alkatilag és színészileg a lehető legtöbb, az még nem feltétlenül elég egy igazán megrendítő alakításhoz. Egy igazán megrendítő önvizsgálat igazán megrendítő kifejezéséhez. Noha persze ez a tapasztalat is lehet mélyen megrendítő: mennyire nem lehetséges kitörni abból a láthatósági körből, abból az Alföldi-komplexumból, amelyen belül, úgy tűnik, nem lehet nem szenvedni.

Mi? Molnár Ferenc: Liliom
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Alföldi Róbert m. v., Hartai Petra, Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Böröndi Bence, Juhász Vince e. h., Bregyán Péter, valamint: Bohoczki Sára, Chován Gábor, Fröhlich Kristóf, Mertz Tibor, Páder Petra, Sas Zoltán e. h., Szőts Orsi, Takács Katalin. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlettervező: Antal Csaba. Jelmeztervező: Benedek Mari. Világítás: Sokorai Attila. Hang: Pelle Milán. Rendező: Kovalik Balázs