Míg Móricz regénye a politikai pályához, közélethez társított nemes képzetek leleplezésén munkálkodik, a TÁP Színház verziója – mintha nem tehetne mást – adottnak veszi ezek hiányát, tocsog a titkos függöny mögötti világ nyílt titkaiban. Ha valaki átment a szűrőn, s ezekben semmi megrökönyítőt nem talál, még mindig tanakodhat, mitől lesz ez a közel háromórás burjánzó látomás nem csak egy, az ő kedvére összerakott, fáradt ismétlés.

Fotók: Stark Zoltán

„Majd biztos megkérdezik: mit akartak ezzel mondani?” – affektál a nyitó színben a Móricz Zsigmond Jnr.-ként bemutatkozó Szkladányi Andor. Innentől az, aki az adaptáció üzenetét keresi, kicsit nevetséges lesz, a felkínált hangnem pedig cinkos, amennyiben közös világtapasztalatra apellál. Koordinátái hangsúlyozottan magyarok, hiszen „ez máshol nem történhetne meg”, a Carson Coma-számból kisípolt szókapcsolatot a közönség bekiabálja, drMáriás háttérben kivetített festményén, aminek címét még egy 2016-os Facebook-kommentfolyamban szavazták meg, két Orbán Viktor néz egymásra, a bemutató idejében friss szóviccek relatív gyakorisága feltűnően magas. Nagyon részt veszünk és nagyon nem látszik, miben. Mintha ilyesmiről írna Vida Kamilla, mikor beletörődésiparról ír.

S ha már az állapotok érdekesebbek, mint a fordulatok vagy a cselekmény, az sem csoda, hogy nehéz lenne úgy beszélni a darabról, mint ami dr. Kopjáss István, azaz Tasnádi Bence gyors lefutású politikai pályáját mutatja be a fiktív Zsarátnok városában. Tasnádi karaktere, amely feltűnés nélkül alakul át ígéretes fiatalból a státuszváltás során meghasonló, majd a nyomás és az elitben uralkodó állapotok miatt teljesen szétesett figurába, mintha csak untatná az előadás dramaturgjait. Hiszen a kompetens szakpolitikus eleve nevetséges: első fellépésekor felesége, Lina tanítgatja retorikára, majd parodisztikus mennyiségű hányással kíséri bemutatkozását a városvezetőknek a választási ünnepség másnapján. Közegei passzivitását annál élvetegebben építgette a szöveggel foglalkozó népes csoport, Dohy Balázs, Mózsik Imre, Peer Krisztián, Preiszner Miklós és Znajkay Zsófia. A Fodor Tamás és Epres Attila alakította városvezetésnek a belterjes játékszabályok továbbörökítése, a Linát játszó Zilahy Annának a megszokott takaros életvezetésből való kimozdíthatatlanság, az ellenzéknek a kitartó reménytelenség, az egyre gyakrabban feltűnő rokonoknak a törvényszerű kuncsorgás a szerepe. Az ő túlméretezett jeleneteiken mélázik el leginkább a dramaturgi tekintet, így lesz a regényből a még-nevettető határát keresgélő epizódlánc. Ehhez a TÁP emblematikus gyakorlata, a kiábrándultságot kreatív kiindulópontként használó Minden Rossz Varieté világa nem is előtanulmány, inkább irányadó evidencia. A kanyar tehát: nem a jó-e, igaz-e kérdésekkel gondolkodni a darab tárgyáról, a magyar közéletről, hanem jól és igazán belakni rosszaságát és hazugságát.

Ezt minden csoport máshogy teszi meg. A két városvezető figura az aszimmetrikusra rendezett tér baloldali pulpitusáról lekezelő lassúsággal, vagy demonstratív fontoskodással nyilatkozik. Alig várják, hogy letudják a kötelező köröket, és rátérhessenek a csip-csup, cselekményi fontosságra nem számot tartó ügyek megbeszélésére, szöszmötöljenek, rossz vicceket értsenek félre mert nagyot hallanak, majd megmagyaráztassák azokat. Újra meg újra látjuk az ellenzék tógákba öltöztetett karának igyekvését, túlszervezettségét, majd visszatérő lelombozódását: kis székeikkel körbeülnek a színpad jobb első sarkában, lelkesült, közhelyes felszólalásaikat sűrű bólogatás követi. Végül a „Minden nagyon rossz! Semmi se jó!” refrénhez lyukadnak ki, esetleg lányügyeikről beszélnek. Szintén ők számítanak a legmobilabb biodíszletnek, ott vannak, mikor bulizni kell, egy ponton bekiáltják, hogy „újfajta színház!”, majd kezüket rázva kiszaladnak. Lina a darab lerázhatatlan lelkiismeretét képviseli: baljós előjelekre figyelmeztet (mindenfajta következmény nélkül), és elszomorodik, ha megpenészedett süteményekről van szó.

Nemcsak a szerepkörök rögzítése, a szereposztás is tagadhatatlanul jól sikerült; nem kell tehát félteni a szereplőket aggodalmaiktól, miszerint „mégis miért vagyunk ilyen egyszerűek, miért mondjuk ezt? Talán, mert így vagyunk megírva?”. A Móricz-regény Péterfije, a főszereplőt segítő referens a darabban Péterfy Bori névre hallgató Martinkovics Máté tökéletesen hozza a fontoskodó piperkőcöt, és nagyon vicces, hogy közel érthetetlenül tud kontrolláltan hadarni. Az ellenzék fejeként működő Bánki Gergelynek jól áll az a simulékonyság és sebezhetőség, amit felváltva kell alkalmaznia. Zilahy Anna minden felfordulástól zavartalan szende és jólelkű feleséget, Gombó Viola Lotti Magdalénaként okos és félreérthető csábítót játszik. A színészek alakításához hozzájárul, hogy saját színházi státuszukat is reprezentálják.

Az állóvizet az előadás hallucinogén regisztere hivatott felkavarni. Mintha csak akkor mutatná magát élettelinek az előadás, mikor megszabadul narratív kapaszkodóitól és összefüggéstelen képekbe burkolózik. Miért van például kettő Kati néni? Az idős nőrokon(ok?) Andai Kati és Ambrus Asma alakításában tökéletesen egyszerre csoszognak be, egyféle gesztusnyelvük van és egyszerre beszélnek, attól lesznek pazar jeleneteik, hogy komolyan veszik indokolatlanságukat. Van-e olyan nyelvjárás, amin nem szólaltak meg a banántelefonon betelefonáló rokonok, leütős kalapácsos játékot idézve bukkanva fel az asztal alól? Mit keres egy Puzsér-hangfelvétel Kopjáss főügyész rutinszerű esti lövöldözős játékideje alatt, miért épp a társadalmi szerveződés és szabadság lehetőségeiről beszél? Vagy ott van egy horrorisztikus, elsötétített műtős jelenet az 1954-es Rokonok-rádiójáték manipulált hangsávjára, melyben Kopjáss a korrupt hatalom képviselőjének szólamára tátogva kibelezi bácsikáját: előhúz egy ficánkoló plüssheringet a gyomrából, miközben a képviseletiségre vonatkozó „A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” szólamot ismételgeti. Ilyen az is, mikor animálva csúszik át egy találomra kiválasztott képről kivágott kávéscsésze a méteres vetítővászonból álló asztal egyik végéből a másikra: a polgármester küldi a vendégének. Ez a szegényszínházi megoldás megidézi a hosszú tárgyalóasztalokat, illetve a kellékcsészéket, amikre itt nincs büdzsé.  A pártok szlogenalkotását másolva skandáltatják a közönséggel az új ellenzéki jelszót, ami kellően óvatos, elhatárolódó a kényes ügyektől, legyen mondjuk: „Megsimogatni a kiscicát! Megsimogatni a kiscicát!”. Megmutatnak közelről egy tartalomgyártásra ítélt ellenzéki politikust, akinek nemigen van fogalma az online kommunikációról. A szelfikészítésre kijelölt fotós az épp ölelkező kormánypárti és ellenzéki politikus előtt áll, majd utóbbi leszidja, hogy nem-úgy-szelfire gondolt, hogy a fotós legyen rajta, hanem, hogy ők ketten, akik fontosak.

Fogalmi zavar: a fotós csak azt csinálta, amire megkérték. Ha hülyeséget csinált, hát azért, mert hülyeségre kérték meg. A képen ő lett rajta és a közönség első sorai, nem Kopjáss és az ellenzéki Martini. Gondolkodom, lehet-e ez egy analógia: ez az előadás is egy nem-úgy-szelfi-e? Mintha másról készülne, hiszen csak a referenciák ismeretében működik, közben meg saját magáról szól, hiszen meglévő esztétikáját, a megváltoztathatatlanban való trancsírozás örömét ismétli és vetíti tárgyára, a magyar politikai életre. Ennek meghatározását ugyanakkor meg mintha mások instrukciói mozgatnák, a bűnös élvezetként pörgetett mémoldalak, kommentek humora, mintha így az ő félrefogalmazásaikat ismételné. Az elborult trancsírozáson kívül így csak azon lehet nevetni, hogy még mindig azon nevetünk, ami ebből az egészből konszenzuálisan vicces. De meddig lesz még az?

Mi? Móricz Zsigmond – TÁP Színház – Vajdai Vilmos: Rókonok. Móricz Zsigmond Rokonok című regénye alapján írta Preiszner Miklós, Znajkay Zsófia és Peer Krisztián, a végső változatot készítette: Mózsik Imre
Hol? Trafó
Kik? Tasnádi Bence, Fodor Tamás, Epres Attila, Zilahy Anna, Gombó Viola Lotti, Kerekes József, Bánki Gergely, Martinkovics Máté, Andai Kati, Ambrus Asma, Lestyán Attila, Losonczy András, Hajmási Péter, Higany, Martinkovics Máté, Szkladányi Andor. Zenekar: Várvölgyi Szabolcs, Sárdi Ádám, Sándor Zsigmond, Rimóczi Dóra, Losonczy András. Zene: Carson Coma. Dramaturg: Dohy Balázs. Koreográfus: Duda Éva. Díszlet: Gothár Péter. Jelmez: Szakos Kriszta. Videó: Nagy Réka. Fény: Ladányi Katalin. Díszlet asszisztens: Kovács Aliz, Óvári Panka. Hang: Regele Csanád. Produkciós vezető: Kotormán Ábel. A rendező munkatársa: Csonka Laura. Rendező: Vajdai Vilmos