Az évadnyitó két gyors premiert (Vértestvérek, Equus) követően még három bemutatót tartott idén a József Attila Színház. A Vízkereszt karácsony előtt, a Naftalin február közepén, míg a Sírpiknik márciusban került színre. Klasszikus vígjáték, félklasszikus bohózat és kortárs fekete komédia – a műsorpolitika szintjén kiválóan képezik le azt a népszínházi modellt, amelynek megszilárdítására a színház láthatóan mind következetesebben törekszik. A megvalósítás már komolyabb dilemmákat vet fel.

Vízkereszt vagy bánom is én. Fotók: József Attila Színház

Ez a megfogalmazás a Kiss Csaba rendezte Vízkereszt vagy bánom is én esetében kifejezetten eufemisztikus. A legnépszerűbb és legsűrűbben játszott Shakepeare-komédiák egyike nyitott, mozaikos szerkezetéből adódóan tartalmi és formai szempontból is igen változatos megközelítéseket tesz lehetővé. A hangnem lehet alapvetően felszabadult, amelybe a fenyegető jelenségek (Orsino diktatórikus szenvedélye vagy Malvolio álszent puritanizmusa, majd bosszúvágya) csak ideig-óráig szüremlenek be, de eshet nagyobb hangsúly ez utóbbiakra, komolyabbá-komorabbá téve a játék egészét. Lehet fókuszálni a főszereplők kusza szerelemi kapcsolataira éppúgy, mint az Olívia körüli kompánia és Malvolio konfliktusára, de maguk az egyes emberi kapcsolatok (mint Viola és Sebastian testvéri szeretete, Olivia titokzatos zárkózottsága, Sebastian és Antonio ambivalens viszonya) is többféleképpen ábrázolhatóak. Következésképpen a sokszor látott figurák új meg új fénytörésben jelenhetnek meg – és még mindig csak a tartalomnál, s annak is a kitaposott ösvényeinél tartunk. Hiszen teljesen eredeti rendezői koncepció is indokolhatja a komédia műsorra tűzését, a forma pedig roppant változatos lehet (építhet a mozaikos szerkezetre, a töredezettségre, kiindulhat a zenéből, a betétdalokból, megmaradhat a reálszituációk abszolválásánál, de elléphet a stilizálás felé is). Kiss Csaba rendezése viszont semmilyen irányba nem halad, s nemhogy eredeti koncepció nem olvasható ki belőle, de fókusza, hangsúlyai sem igen találhatóak. A történet úgy pereg le, mintha az alkotók ambíciója nem volna egyéb a cselekmény puszta ismertetésénél. Mélyebb, komolyabb kapcsolatok nem jönnek létre a szereplők között, így a kapcsolatok kuszaságáról, ambivalenciáiról felesleges is beszélni.  Jobbára általános színjátszás zajlik, néhány meglepő elemmel – ez utóbbiakat viszont nehéz értelmezni. Az egyik udvaronc, Valentin például sajátos narrátor szerepet kap – ám ennek nemhogy jelentősége, de funkciója sincsen (azon kívül, hogy a játékot lassítva elmagyaráz néhány amúgy is egyértelmű dolgot). Azt pedig, hogy egy-két furcsa ellentmondásnak milyen jelentőséget kell tulajdonítani, végképp nehéz megállapítani. Némi befogadói nagyvonalúsággal lehet talán azt gondolni, hogy Feste azért visel sárga ruhát, mert úrnőjét akarja bosszantani (Olívia – mint az a Malvolio-afférnál kiderül – nem szenvedheti a sárgát). Még nagyobb befogadói nagyvonalúsággal talán arra is lehetne magyarázatot keresni, hogy Sebastiannak miért van kis bajsza, ha Cesario/Viola hangsúlyozottan simaképű (Feste ezt közvetlenül Sebastian felbukkanása előtt veti a lány szemére), de az ötleteket hitelesítő rendszer híján én inkább hajlamos vagyok mindezt rendezői nemtörődömségnek tekinteni. Az általános színjátszás sajnos meglehetősen érdektelen színészi alakításokat szül: a főszereplők vázlatosan skiccelik fel a kapcsolati hálót, a komikus mellékszerepeket játszók pedig többnyire egy karakterjegyre redukálják a figurákat (különbség legfeljebb abban van, hogy ezt mennyire harsányan teszik). Kivált sajnáltam, hogy az évek során egyre formátumosabb, színesebb, gazdagabb jellemszínésszé érő Fila Balázs mellett is csendesen elment Malvolio izgalmas szerepe.

Sírpiknik

A Vízkereszttel szemben Ivan Menchell komédiája, a Sírpiknik nem tartozik a honi színházak bevált repertoárdarabjai közé – a bő évtizeddel ezelőtt, az Orlai Produkció és a Thális Színház koprodukciójában készült, amúgy sikeres bemutató sem tette azzá. Holott témáját – a magukra maradt özvegyek magányát – igényes bulvárként ízlésesen dolgozza fel, ráadásul a közép- és idősebb generációhoz tartozó színésznők számára igazán hálás szerepeket tartalmaz. Igaz, dramaturgiai beavatkozást igényel a szöveg – és ez a beavatkozás lényegében már a Thália színházi bemutató idején megtörtént, hiszen Parti Nagy Lajost nem pusztán fordítóként, hanem a színpadi változat készítőjeként tüntették fel a színlapok (az ő leleménye a frappáns cím is a meglehetősen sótlannak tűnő eredeti „Temetői klub” helyett). A József Attila színházi bemutató színlapján is a „magyar változat” áll Parti Nagy neve mellett, ám az előadás szövegkönyvét Orbán Eszter és a rendező, Guelmino Sándor készítették. Mivel e szövegkönyvet nem olvastam (és persze a Parti Nagy-féle szöveggel sem vetettem össze), nem volna ildomos az eredetihez hasonlítva értékelnem a vállalkozást – legfeljebb annyit állíthatok, hogy első hallásra kevesebbet érzékeltem Parti Nagy Lajos sajátos nyelvi leleményeiből, szófordulataiból. Ám az biztos, hogy az így kialakított változatot nem érzem elég feszesnek. A Sírpiknik igényes bulvár ugyan, de bulvár: a dialógusok nem telítődnek különösebb mélységekkel, maguk a figurák sem válnak sokdimenzióssá, a cselekmény kimenetele (legalábbis részben) előre sejthető, ugyanakkor a jeleneteket ritkán színesíti igazán friss, eredeti humor, így azok többsége egyszerűen túlnyújtottnak, túlbeszéltnek érződik – miként az előadás egésze is. Merthogy Guelmino Sándor rendezői eszközökkel sem próbál feszesebb ritmust diktálni, inkább hagyja, hogy a színészek finoman, aprólékosan bontsák ki a szerepeket. Így a szituációk is meglehetősen komótosan épülnek ki. A játék pedig ingadozik a reálszituációk, az abszurdhoz közelítő hangnem és az elrajzoltabb (direktebben komikus) modor között. E különböző tónusokat Ondraschek Péter jobbára jelzésszerű térelemekből építkező, szobából villámgyorsan temetővé alakuló díszlete frappánsan egyesíti, a színészi alakítások azonban kissé széttartóak. Az egyik póluson Pikali Gerda (Lucille) élesebben elrajzolt, helyenként harsány, de a ritmust többnyire hatásosan felpörgető alakítása áll, a másikon Fehér Anna (Ida) alapvetően realisztikus, az időskori boldogságot eltökélten kereső nő karaktersablonjait kibontó játéka. Az özvegyasszonyi vágyak sármosan idősödő tárgyát, Samet megformáló Gazdag Tibor alakítása is ez utóbbihoz közelít, de egy árnyalattal elemeltebb. Szabó Gabi (Doris) szerepformálása a váltásokra helyezi a hangsúlyt; a figura érzelmi váltásait a játék stiláris váltásai fejezik ki, így az alakítás is csúszkál a realisztikusabb és a direktebb, elrajzoltabb stíl között. A Sam alkalmi partnerét megjelenítő Urbán-Szabó Fanni pedig az ifjabb nemzedék részvéttelen egocentrizmusát ábrázolja sűrítetten. A korrekt szakmai színvonal ellenére is gyakran döccen, majd tempóját veszti az előadás – aminek alapvető oka alighanem az, hogy az alkotók és a színészek az optimálisnál jobban bíznak a szövegben, a valósnál több mélységét és lehetőséget látnak bele. Erősebb húzásokkal, tömörítéssel, némileg egységesebb játékstílussal és feszesebb tempóval gördülékenyebben szórakoztató produkció jöhetett volna létre.

Olyasmi talán, mint a Naftalin – avagy ki van a szekrényben? Heltai Jenő kissé egyenetlen színvonalú, hol bohózatnak, hol komédiának tűnő darabját Hargitai Iván nem először rendezte meg. 2017-ben Komáromban átgondolt formai koncepcióra épülő, a koreográfiára és a zenés betétekre fókuszáló, a játékot stilizálni igyekvő produkciót hozott létre. A mostani változat szerencsére nem remake; a rendező más szempontból és más eszközökkel közelíti meg a darabot – a komáromi változatnál sikeresebben oldva fel a Naftalin műfaji és strukturális ellentmondásait. A cselekményt kortársi környezetbe helyezi, de a mai szlenget, aktuálizáló kiszólásokat nem forszírozza. Inkább a közegre, illetve a kortársi magatartási attitűdökre ismerünk így rá. Horesnyi Balázs tere például érzékletes iróniával idézi az újgazdag ízlést: a Pannónia utcai műterem csilivili berendezése úgy áll össze, hogy egy – Andrássy úti vagy akár párizsi – neobarokk palotára emlékeztető, festett/fényképezett háttér elé gördítenek néhány puccos bútort, beleértve egy óriási síkképernyős tévét is. A bejárati ajtó csengője szinte mobiltelefonként viselkedik (azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy senkinek sincs saját csengőhangja, így mindig ugyanazt a dallamot játssza). Ama bizonyos „nemváltó” szekrény persze beépített szekrény (ha kinyitják, a „neobarokk falak” egy része értelemszerűen el is tűnik). A szereplők viselkedésében is észrevehetők kortárs magatartásminták; a módos polgárok gördülékeny hazudozása éppúgy egy-két fokkal agresszívebb és antipatikusabb az eredetinél, mint a felkapaszkodni vágyók simlis szélhámossága – de nem annyira, hogy a bohózati határokat feszegetve az alakok igazán taszítóvá váljanak. (Így nem zavaró a modern technikai eszközök használata sem – mondhatni ugyan, hogy egy mobilról érkező hívással egy-két probléma megoldható lenne, de a bohózati világban, amelynek keretein belül maradunk, ez indifferens felvetés.) Vagyis az előadás bohózat ugyan, de a műfaji klisék közé azért finoman és szerencsésen vegyülnek napjaink valóságcserepei.

Naftalin – avagy ki van a szekrényben?

Ehhez nincs szükség különleges trouvaille-ra, annál inkább kevéssé látványos, de koncepciózus és következetes dramaturgiai beavatkozásokra (dramaturg: Szokolai Brigitta). Továbbá jó ritmusra, amely kulcsa annak, hogy a cselekményt zökkenőmentesen lehessen kortársi környezetbe illeszteni. A Naftalin művi ötletei kigyomláltatnak, a korhoz kötöttebb elemi vagy elmaradnak, vagy finoman átminősülnek. Kabóczáné és lányai mestersége itt egy percig sem lehet kétséges; Fehér Anna, Kovalik Ágnes és Pikali Gerda harsányabb, direktebb humorral, némileg korunkra emlékeztető céltudatosságot, erőszakosságot is a szerepükhöz mixelve játsszák a mai szajhák különböző – szórakoztatóan egyénített – típusait, remek kontrasztot képezve a szintén nem egészen fizetéséből élő Patkány Etust megszemélyesítő Horváth Csenge alapvetően „heltais”, de a szerepklisét finom iróniával kiegészítő játékával. Lukács Dániel (Laboda), Lábodi Ádám (Szakolczay) és Kónya Merlin Renáta (Terka) minden erőltetett túlzás nélkül közelítik a mához a bohózati szerepsémákat, miközben nagy energiákkal működtetik a félreértésekből következő bonyodalmakra épülő cselekményt, Quintus Konrád (Csapláros) és Szabó Gabi (Manci) pedig szakszerűen, pontosan, a rendelkezésükre álló szűkebb humorforrásokat kiaknázva oldják meg a klasszikus untermann szerepeket. És ami talán a legnehezebb: a színészi alakítások megteremtik a happy end ironikus ambivalenciáját: a „nemváltás” kollektív elfogadása éppúgy értelmezhető bohózati síkon (a figurák ostobaságának lenyomataként), mint vígjátéki szinten (ahol a teljes képtelenség ignorálása a lelepleződés elkerülésének és az eddigi élet zavartalan folytatásának egyetlen biztosítékát jelenti).

Mindebből egy energikus, szórakoztató, a Heltai-darabot átgondoltan és ízlésesen kortársi kulisszák közé helyező előadás jön létre. Ami mindenképpen örömteli tény – hogy ezzel magasan kiemelkedik a teátrum három frissebb bemutatója közül, az már jóval kevésbé az.

Mi? William Shakespeare: Vízkereszt vagy bánom is én
Hol? József Attila Színház
Kik? Fordította: Nádasdy Ádám. Díszlettervező: Horesnyi Balázs. Jelmeztervező: Balla Ildikó. Dramaturg: Szokolai Brigitta. Zenei vezető, zeneszerző: Kéménczy Antal. Karmester: Szakács István. Koreográfus: Horváth Ádám. Rendező: Kiss Csaba. Szereplők: Lábodi Ádám, Kónya Merlin Renáta, Pikali Gerda, Szabó Gabi, Zöld Csaba, Horváth Sebestyén Sándor, Fila Balázs, Quintus Konrád, Kuna Károly, Fekete Gábor, Blazsovszky Ákos, Chajnóczki Balázs, Botár Endre. Zenészek: Kerényi Róbert, Molnár Ilona/Korsós Kinga. Teljes stáblista: jozsefattilaszinhaz.hu
Mi? Heltai Jenő: Naftalin – avagy ki van a szekrényben?
Hol? József Attila Színház
Kik? Díszlettervező: Horesnyi Balázs. Jelmeztervező: Papp Janó. Dramaturg: Szokolai Brigitta. Zenei vezető: Kéménczy Antal. Koreográfus: Horváth Ádám. Rendező: Hargitai Iván. Szereplők: Lábodi Ádám, Kónya Merlin Renáta, Lukács Dániel, Quintus Konrád, Szabó Gabi, Fehér Anna, Kovalik Ágnes, Pikali Gerda, Horváth Csenge, Blazsovszky Ákos, Horváth Sebestyén Sándor, Chajnóczki Balázs. Teljes stáblista: jozsefattilaszinhaz.hu
Mi? Ivan Menchell: Sírpiknik
Hol? József Attila Színház
Kik? Magyar változat: Parti Nagy Lajos. Az előadás szövegkönyvét készítette: Guelmino Sándor és Orbán Eszter. Díszlettervező: Ondraschek Péter. Jelmeztervező: Kárpáti Enikő. Dramaturg: Orbán Eszter. Rendező: Guelmino Sándor. Szereplők: Fehér Anna, Szabó Gabi, Pikali Gerda, Gazdag Tibor, Urbán-Szabó Fanni. Teljes stáblista: jozsefattilaszinhaz.hu