A grandiózus, négyórás időtartam és a rengeteg szöveg ellenére Gáspár Ildikó leginkább miliőt rendez, amely lerúgja magáról az amúgy aprólékosan megjelenített cselekményt. Ami ebben a Bűn és bűnhődésben igazán átütő tud lenni, az a társadalmi légkör: a szinte obszcén módon plasztikusan megjelenített nyomorban és kiszolgáltatottságban a társadalmi együttérzés és az egyéni felelősségvállalás tökéletes hiánya.

Fotók: Horváth Judit

A realisztikus és a stilizált sajátos keveréke, ahogy Szabados Luca jelmezeiben a színészek a fehér pólós Polgár Csaba kivételével Örkény-logós pulóvert viselnek, mintha hiányzó bábok csupa feketébe öltözött mozgatói lennének, ugyanakkor a részegen dülöngélő, aprópénzért kolduló, minden módon kihasználható gyerekeket mégis gyerekszínészek játsszák. A gyilkosság megjelenítését is részint eltávolítja, hogy nem direkt színpadi játékként, hanem filmrészletben látjuk, de a szó szerintit is odateszi a felületre vetített vércsorgás. Nagyobb szélsőértékeket enged meg ez az egyveleg anélkül, hogy teljesen fullasztóvá válna. Hasonló kettősség érzékelhető a színészi alakításokban, mintha minden mondattal egyre messzebb kerülnénk attól, hogy kik is ezek az emberek, mi mozgatja őket – nem tud elég üres lenni a fóliacafatokkal és sörösüvegekkel inkább beszennyezett, mint berendezett színpad ahhoz, hogy elférjenek benne ezek a távolságok.

Pethő Tibor: A távolság, az üresség oka szerintem visszavezethető az alapproblémára: az Örkény számára készült adaptáció a Bűn és bűnhődés súlyponti részeit legyalulja; ezáltal az előadás sajnos nem tekinthető egyébnek, mint a történet pontos, korrekt felmondásának. A lényege, a filozófiája – ha ki is mondódik a színpadon –, elveszti nyomatékosságát, elillan. Kétségtelen, hogy regényt, így Dosztojevszkij műveit is drámává alakítani nehéz feladat. Példaként két sikeres kísérlet jut az eszembe (a jóval több, sikerületlen előadás mellett). Az egyik Luk Percevalnak a hamburgi Thalia Theaterben bemutatott Karamazov-adaptációja, amelynek titka, hogy a középpontba egyetlen momentumot, a két kisebb Karamazov testvér, Iván és öccse, a kolostorból távozó Aljosa disputáját helyezi. Ebből a hangsúlyos pillanatból bomlik ki a bonyolult konfliktussorozat. A másik, Vidnyánszky Attila szentpétervári Bűn és bűnhődés rendezése, amely nagyjából követi a regény időkezelését, ám gesztus- és motívumrendszerével hangsúlyos pillanatokat teremt.

Maga Raszkolnyikov még saját magától is annyira elidegenített, hogy nehéz követni a gondolatmenetét, majd még nehezebb megtartani az érdeklődést a sorsa iránt. Polgár Csaba rideg, neutrális, magába forduló játékával azt a benyomást kelti, mintha ez az egyáltalán nem fiatal felnőttkorú, „volt egyetemista” férfi méltatlanul, sőt sértően rajta kívülálló okok folytán találta volna magát ebben az alantas környezetben, de semmi köze hozzájuk. Felháborodása a körülötte lévők nyomora és az azt övező általános érdektelenség iránt puszta póz, és még annak is hiteltelen; minden meggyőződés nélkül adna pénzt, majd gondolja meg magát, majd ad mégis pénzt a lecsúszott alkoholista Marmeladov gyerekeinek.

Herczog Noémi: A távolságtartó játék az én ízlésemmel pont nagyon egybevág, de ebben az esetben Raszkolnyikov attól való félelmének az ábrázolását is látni véltem mögötte, nehogy maga alá teperjék saját erős érzései, amit a szenvedés vált ki belőle. Bennem ez a benyomásom igazolja ezt a színpadi nyelvet, amit feljebb pontosan írsz le, és melyben az érzések aztán a táguló fóliára vetítve válnak egy pillanatra láthatóvá, vagy a női kórusban kapnak hangot időről időre; mintha bábszínházian különválnának Polgár Csaba alakításától, akinek játékában csak a belső feszültség energetikája utal rájuk. Mivel itt a környezeten és a női kóruson keresztül látjuk Raszkolnyikov világát, azon keresztül látjuk őt, amit lát, ez nekem nagyon hasonlít a regényhez, amelyben, úgy rémlik nekem, hogy a szereplőknek gyakorlatilag mindig csak a gondolatait-érzéseit látjuk, tulajdonképpen azt sem tudjuk meg, hogy néznek ki. Vagyis számomra a színpadon látható világ kicsit Raszkolnyikov belső világáról is szól. De a kettősségre – Raszkolnyikov vs környezet –, szerintem is erősen világít rá az előadás vizualitása, főként a jelmez (fekete vs fehér).

A harmadik felvonásban már világos, hogy a gyilkosság mögötti Raszkolnyikov-filozófia nem mentséget nyújt a törvények áthágására a nagyobb jó érdekében az átlag feletti embernek, a gyilkosság itt nem kellemetlen, de bevállalható mellékhatás, hanem maga a cél. Ez a Raszkolnyikov nem azért öl, mert meggyőződése szerint mint különleges emberi lény megteheti ezt, hanem azért öl, hogy bizonyítsa: különleges emberi lény.

PT: Polgár Csaba hiteles Raszkolnyikov; nem érzem jogosnak a felvetést, amely arra vonatkozik, hogy „túlkoros volt egyetemista” lenne, mint ahogy azt sem, hogy a nyomort érintő felháborodása puszta póz. Hogy bizonytalan a pénzadásban, az belső vívódásának felvillanása, egészen emberi vonás, nem meghatározó egyéb tettei (így későbbi tényleges pénzosztásai) tükrében. Játéka nem nevezhető neutrálisnak sem; helyenként kifejezetten robbanás előtti pillanatot sugalló. A robbanás elmarad – szerencsére. Elidegenítettsége – bár kétségtelenül jelenvaló – nem meghatározó vonása, ezt ugyanakkor bizonyos pontokon megerősítheti az előadás súlypont nélkülisége.

HN: Nem teljesen tudom eldönteni, hogy a jellemzésen keresztül csak a főhőst bírálod vagy az előadást is? Bár a kettő az én olvasatomban is összefügg. Mindenesetre én leginkább Mácsai Pál Porfirij-alakításán, tehát Porfirij tekintetén keresztül láttam olyannak Raszkolnyikovot, ahogyan te jellemzed őt. Vagyis nekem úgy tűnt, hogy Porfirij látja Raszkolnyikovot elvetemültnek. Ami különbözött minden eddig általam látott Bűn és bűnhődéstől és saját regény-olvasatomtól is, mert én Porfirijben eddig mindig éreztem szeretetet is Raszkolnyikov iránt, mint aki jó pedagógus módjára átlátja öncsalásait, ugyanakkor értékeli a tévedés léptékét, bátorságát és – igen – az igazságérzetet, amely szintén mögötte van és amely alapvetően megkülönbözteti a nietzsche-i elmélettől. Hiszen az elv, ami alapján Raszkolnyikov osztályoz, etikai és autonóm: szembe megy társadalommal, elismertséggel, megbecsültséggel és azok mellé áll, akiket mindenki magára hagyott. Egy ilyen Raszkolnyikov számomra mindenképp izgalmasabb, mint egy sima bűnöző, ennyiben hiányoltam Porfirij tekintetéből ennek megerősítését. De nem látom be, miért ne lenne őszinte Polgár Csaba Raszkolnyikovja részéről a felháborodás a társadalmi egyenlőtlenségeken, még ha megbocsáthatatlan utat is választ a feloldására. Hajduk Károly Luzsinja például számomra azért hitelesen undorító ellenpontja Polgár Csaba a többség szeretetéről lemondó, autonóm diákjának, mert ez a Luzsin őszintén nem érti, miért felháborító, hogy nincstelen menyasszonya hálájára apellál. Ezt a karaktert a néző eltartja magától, de közben az Örkényes felsők is utalnak rá, hogy ez az attitűd amilyen ellenszenves kiemelve a színpadon, annyira köznapi, akár még bennünk is lehet egy csipetnyi belőle. Gáspár Ildikó rendezésének számomra legnagyobb értéke, hogy ha radikálisan nem is olvassa a fejünkre, de egy klasszikusban megtalálja ugyanazokat a – társadalmi szolidaritás hiánya és az erre való színházi reflexió feszültségéből keletkező – dilemmákat, amelyek ma a kortárs színháznak is fontos kérdései, lásd Cigány magyar (A Tudás 6alom – Mentőcsónak Egység) vagy a belőle készült film (Háromezer számozott darab). Vagyis számol vele, hogy egy relatív jól szituált közönséghez szól, akik számára a társadalmi szolidaritás még leginkább Raszkolnyikov, de még inkább a többi, relatív jómódú szereplő pozíciójából vetődik fel – egyszer még mintha ki is szólna hozzánk az egyik szereplőn keresztül, hogy ma már nem csak az alsóbb társadalmi rétegekben fordulnak elő gyilkosságok.

Bosszantó módon azonban ennek a megjelenítése nem folyamatszerű, inkább szaggatott ugrásokban történik, és az előadás három felvonásnyi hosszát még mindig leginkább a három különbözőképp sivár színpadkép indokolja. Az Izsák Lili tervezte térben az első felvonást kezdetben főleg a szárazjég díszletezi, a második felvonásban a színpadot teljesen bevonja a sárgászöld fólia, a harmadik felvonás pedig füst híján még az elsőnél is kietlenebbnek tűnik. Nagyon látványos, ahogy a gyilkosságra készülve Raszkolnyikov egy fóliatasakba lélegezve próbálja megnyugtatni magát, majd a színpadon heverő, gyűrött fóliahalmot hatalmas léggömbbé pumpálják, amely buraként betölti a színpadot mintegy a megváltozott tudatállapotot jelképezve, amelyben majd megtörténhet a gyilkosság. A fólia felületére vetítik ki a gyilkosságot megelőlegező álmot, ahol a gyerek Raszkolnyikov apjával együtt végignézi, ahogy a fóliabuborék belsejében, az álomtérben agyonvernek egy lovat, majd ugyanide kivetítve látjuk a gyilkosság pillanatait, a többieknél semmivel sem alávalóbb zálogosnő szerepében Pogány Judit kínálkozó tarkóját és arcát.

Ez a remek vizuális megoldás azonban mégis éles ellentétben áll, vagy ami rosszabb, alig kapcsolódik ahhoz a szenvtelen Raszkolnyikovhoz, akit Polgár Csaba játszik. Azzal, hogy a sárga fóliával kitapétázott második felvonásra mintegy Raszkolnyikov belső világába invitál az előadás, éppen arra lehet ráeszmélni, hogy nincs ott semmi. Pláne nem olyan amplitúdójú megrázkódtatások, amelyek ágynak esést, napokig tartó eszméletlenséget indokolnának. A gyilkosság megúszása is egyre tét nélkülibbnek tűnik, ahogy világossá válik, hogy nincs semmi ennek a férfinak az életében, amit el lehetne veszíteni a lelepleződéssel, sőt éppen a gyilkosság az a „lufi”, ami kitölti az űrt. Bűntudatban pácolódás helyett Raszkolnyikov szinte tobzódik a nyomozásban, amit jól meg is ragad az, ahogy Polgár Csaba gúnyos öltáncot imitál Vajda Milán rendőrjével, miközben szinte évődik vele annak mentén, hogy akár ő is lehetne a gyilkos.

PT: A gyilkosság vetített képes megoldása valóban szerencsés. A korábban általam említettek miatt (Raszkolnyikov nem szenvtelen és üres) viszont nem áll ellentétben a Polgár Csaba megformálta figurával. A mindent beterítő sárgászöld fólia – amely éppúgy tekinthető Raszkolnyikov belső közegének, mint a mindent behálózó bűn metaforájának – látványos ugyan, ám meglehetősen direkt utalás ahhoz, hogy ne tűnjön túlzásnak. A „bűntudatban való pácolódásnak” szerintem éppen hogy része a kényszeres nyomozás, a kettő nem áll szemben egymással.

Nem érzem üresnek Raszkolnyikov lelki-szellemi világát, a feltevést nem támasztják alá Raszkolnyikov tettei, viselkedése, alakuló-változó kapcsolatrendszere.

A harmadik felvonás kietlensége a bűnnel való szembenézés, a bűnhődés felé tett első lépést kísérő belső kiüresedés színpadi kivetülése. A sárgászöld fólia egyértelműségéhez képest hiteles, egyáltalán nem tolakodó szimbólum, amely megfelelő kísérője Szaplonczay Mária és Polgár Csaba közös színpadi jelenléteinek.

De Raszkolnyikovon kívül sincsenek ép emberek ebben az előadásban, és nincsenek valódi kapcsolatok sem, talán az egyetlen Porfirij az, aki legalább figyel: Mácsai Pál kezdetben izgága, oda nem illő narrátorként szakítja meg a történet folyamát, majd Porfirij szerepében olyan öncélú érdeklődéssel vizsgálgatja a bűnelkövetőt a nagyítója alatt, mint egy különös rovarfaj hobbikutatója.

Friedenthal Zoltántól Marmeladov csodálatosan visszataszító monológja az isteni megbocsátásról akár egy rehabon vagy Anonim Alkoholisták-gyűlésen is elhangozhatna. Nemcsak Patkós Márton és Novkov Máté, illetve Vajda Milán maradnak érdemi karakter nélkül kisebb szerepeikben, Borsi-Balogh Máté erőfeszítései ellenére Razumihin is fájdalmasan üres marad. Szvidrigajlov szerepében Terhes Sándor rokonszenvesen visszafogott játékstílusával, könnyedén hátborzongató, és a rémes férfiak közül ő az, aki legalább érthető, átlátható, Szvidrigajlov minden lépése saját alantas vágyai kielégítését szolgálja. Közte és Raszkolnyikov között Luzsin karaktere a híd: Hajduk Károly feszes, erőteljes alakítása tökéletesen vegyíti a kisszerű kontrollvágyat és a köré telepített filozófiát, ez minden kényszeres, szögletes mozdulatát, lefojtott indulattól zöngés mondatát átitatja, és képes olyan fenyegetően kínálni a karját a neki ígért Dunyának, hogy abban a mozdulatban minden benne van.

Matkó Tamás zenéje a szöveghű narrációt ellátó karénekre összpontosít az elektronikus zene, rapszerű beszédének és a capella részletek vegyítésével. A színes arcmaszkjaikban a Pussy Riot megidézésére ítélt női kar ad némi egyensúlyt ebben az előadásban, amely a világot menthetetlenül aljas, agresszor férfiakra és tehetetlen mártírnőkre, mártíranyákra osztja fel.

HN: Igen, ez a felosztás egysíkúnak tűnhet, bár nem áll távol sem az anyagtól, sem pedig a rendszerszintű törésvonalaktól, amelyek meghatározzák a mai társadalmakat. Ráadásul az általam eddig látott Bűn és bűnhődésekben látott női szerepek mindegyike ennél sokkal inkább hordozta az ártatlanság nőkhöz társított, mesebelien tiszta princípiumát nem csak Vidnyánszky Attila, de akár még Horváth Csaba esetében is. Ezzel szemben itt végre hús-vér szereplőknek láttuk a nőket is. A regény és az előadás lényegi állítása szerintem egyaránt az, hogy a társadalmi keret magyarázatot ad Raszkolnyikov dühére, nem pedig felmentést. Én ezért találtam szépnek a „görög” kart, amely a színpadon látványosan jeleníti meg, Matkó Tamás zenéjével pedig érzékien hangosítja ki azt a rendszerszintű elnyomást, amelynek napi szintű megtapasztalása a „görög hőst” (Raszkolnyikovot) hübriszre sarkallja. A hübriszre mint megbocsáthatatlan vétekre a kar mint formai elem utal szavak nélkül.

A Pussy Riot maszkok viszont egy másik kérdést juttattak eszembe. Hallottam róla, hogy most a Bécsi Ünnepi Heteken Milo Rau is ezzel a motívummal operált, és ott sokan fanyalogtak, mintha a női aktivizmusnak ez már túl könnyen adódó, jóléti ikonjává kezdene válni. Azt viszont kifejezetten bátor döntésnek találom, hogy Gáspár Ildikó annak ellenére orosz klasszikust választ és részben mai orosz ikonográfiát, hogy otthonosan mozog a német nyelvterületen és tisztában van azzal, hogy amióta Oroszország lerohanta Ukrajnát, minden orosz referencia – beleértve az ellenállókat is –, mennyire megosztó a német kultúrkörben. Én ebben is autonóm döntést érzékelek, mert nem értek egyet azzal, hogy Putyin háborújának kritikáját Dosztojevszkij átmeneti kiiktatásával kéne kifejeznünk. Sőt, az olyan típusú városi színháznak, mint az Örkény, szerintem feladata klasszikus adaptációkat bemutatni. A Bűn és bűnhődést egy másik, az Örkény színpadára terített nagyregény olvasatának a József és testvéreivel elkezdett sorozat folytatásának tartom, amely remek választás lehet iskolák számára, ha színházba vinnék a diákjaikat. Ugyanakkor Az ajtó vagy a Solness számomra személyesebb, rendezőibb színháznak tűnt, míg itt én is úgy érzem, hogy a rendező inkább alárendeli magát Dosztojevszkijnek; miközben észrevétlenül és érzékenyen minden lényeges ponton hozzásimítja a mű hangsúlyait a mához.

Ahogy a meggyilkolt zálogosnőt játszó Pogány Judit a kar leírása szerint ül a székében a ragyogóan tisztának leírt szobában, abban a szintén Gáspár Ildikó rendezte Az ajtó idéződik fel egy pillanatra. Ez a barátságtalan vénasszony még csak gonosznak sem tűnik, a vele együtt meggyilkolt, Avonnal házaló Lizaveta pedig egyenesen szánandó Takács Nóra Diána szűkre szabott alakításában, de ugyanez az áldozattípus sejlik fel Szvidrigajlov elhunyt felesége kísértetében is, csak Marmeladovék parodisztikus akcentusú főbérlője lóg ki a sorból. A dühöngő, széteső Katyerina Ivanovna Józsa Bettina nagy amplitúdójú játékában ugyanaz pepitában, mint a Dunya és Raszkolnyikov anyja a derűsen, hosszan fecsegő Kerekes Évától: Marmeladov felesége kihajtja a gyerekeket koldulni, Raszkolnyikov-mama eladná Dunyát az első szembejövő férfinak.

HN: Egyetértek, Kerekes Éva parodisztikus-reflexív alakításában erőteljesen jelennek meg ennek az anyának az önellentmondásai, végső soron saját gyerekeinek elárulása, de például éppen ezért ez a feleség sem egyszerűen „mártír”.

Kókai Tünde Dunyája legfeljebb néhány másodpercig tűnik önfeláldozó testvérnek, aztán inkább magakellető mártír beszédesen passzív-agresszív arcaival. Szaplonczay Mária tiszta hang az áldozatszerepbe legalább még nem teljesen belekövült, őszinte törődéstől hajtott Szonyaként.

HN: Érdekes, hogy nem csak a Szonyára eső színpadi idő, de a szerep dramaturgiai súlya is kisebb, mint azt máshol-máskor láttam. Szaplonczay Mária vitt már figyelemre méltó főszerepet Gáspár Ildikó Solnessében, sőt, Szonyát is játszotta Varsányi Péter tantermi Bűn és bűnhődésében Budaörsön, amelyben egy három színészre adaptált változatot láthatunk (írta: Marilyn Campbell – Curt Columbus). Egyetértek Molnár Zsófia értelmezésével, hogy az Örkényben Raszkolnyikov „együttérző”, nem pedig „szerelmes”. Talán ezért sincs Szaplonczay Mária Szonyájának itt akkora drámai súlya. De játéka valamivel közelebb áll a hozzá életkorban is közelebb álló, a színpadon feltűnő gyerekszereplők eszköztelen, ezért minden modorosságot nélkülöző, erős színpadi létezéséhez, mintsem az Örkényes színészek játékához (mely játékmód ezzel együtt jóval sallangtalanabb, németes letisztultságot mutat, mint jelenleg bármely általam ismert kőszínházi együttesé Magyarországon). Ez különösen a Dosztojevszkij-féle „perditák” mint „ártatlan bűnösök” émelyítő játékhagyománya totális, tökös elutasítása felől fontos.

Nasztaszja szintén nem létezik önjogon, csak Raszkolnyikov holdudvarát gyarapítja, de Gellért Dorottya alakítása legalább társít ehhez némi fanyar öniróniát.

PT: Az előadás legerősebb részei, ahol Szaplonczay Mária mint Szonya és Polgár Csaba mint Raszkolnyikov együtt vannak a színpadon. Az egyetemi hallgató Szaplonczay Mária játékának nagy érdeme, hogy mer szakítani a látványosan és ezért mesterkélten emelkedett Szonya-alakítások sorával. Szaplonczay mint Szonya üdén természetes, romlatlansága, tisztasága magától értetődő, talán eszköztelensége miatt is.

Az első két felvonás vontatott, elnyújtott tempója után a harmadik felvonás jóval tömörebbnek, kerekebbnek érződik. Sem a nyomozásnak, sem a várható büntetésnek nincs súlya, saját felsőbbrendűsége bizonyításának kudarca az, ami elhozza Raszkolnyikov bukását. Az utolsó jelenet nagyszabású, körülményes gesztusai, a kar által felfokozott feszültségszint előkészíteni látszik egy nagy, katartikus bűnfelvállalást, amely ezúttal Polgár Csaba játékával tökéletes összhangban elmarad. Kulcsfontosságú, amikor mintegy a nők és egy talán mégis figyelő, mégis törődő társadalom fikciójaként a kar jelentőségteljesen ránéz Raszkolnyikovra. Ami ebben a dramaturgiailag tökéletesen mértéktartó pillanatban történik, a legnagyobb büntetés, ami elképzelhető: maga a jelentéktelenség.

Mi? F. M. Dosztojevszkij – Gáspár Ildikó: Bűn és bűnhődés
Hol? Örkény Színház
Kik? Rendező: Gáspár Ildikó. Szereplők: Polgár Csaba (Raszkolnyikov), Mácsai Pál (Porfirij), Kókai Tünde (Dunya), Kerekes Éva (anya), Szaplonczay Mária e.h. (Szonya), Friedenthal Zoltán (Marmeladov), Józsa Bettina (Katyerina Ivanovna), Terhes Sándor (Szvidrigajlov), Borsi-Balogh Máté (Razumihin), Hajduk Károly (Luzsin), Pogány Judit (Aljona Ivanovna), Takács Nóra Diána (Lizaveta, Amalia Lippewechsel, Marfa Petrovna), Vajda Milán (Zamjotov), Novkov Máté (Zsukovszkij, rendőr), Patkós Márton (Mikolaj, Lebezjatnyikov), Gellért Dorottya e.h. (Nasztaszja), valamint Mátyássy Kála Cecília, Szilágyi Aliz, Jancsa Hetény, Markó Berzsián, Rátkay Ábel, Balázs-Magyar Nimród, Deim Lorina, Harmati Tímea. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlet: Izsák Lili. Jelmez: Szabados Luca. Zene: Matkó Tamás. A teljes színlap itt olvasható.