A bábos társulatok nyár eleji seregszemléjét két évente rendezik meg Kecskeméten (már ha világjárvány éppen nem szól közbe). A fesztivál remek találkozási lehetőség az együttesek számára: lezárult az évad, nincs tehát akadálya, hogy jó pár napot együtt töltsenek. Alkalomról alkalomra rácsodálkozom: a színházi szakma ezen szegmensének alkotói milyen őszinte érdeklődéssel nézik egymás előadásait, követik a többiek pályáját.

Kritikai észrevételek is elhangzanak persze, de a hangnem baráti, a kérdések kreatívak. Kis szakma lévén a legtöbben jó párszor dolgoztak már együtt, így az alkotók közelről ismerik egymás gondolkodásmódját, stílusát, munkamódszerét. Az is jó, hogy a fesztiválon nem folyik verseny. A szakmai eszmecserékre a nap végén kerül sor. A szervezők az idén két korábbi beszélgetéstípust ötvöztek: az előadásközpontú közös vitát és a csoportokban zajló, problémafókuszú megbeszélést. Nagy asztalokat ültek körül az alkotók és az őket választó nézők, és az így kialakuló csoportoknak ugyanazokon a hol játékosabb, hol komolyabb feladatokon kellett közösen végigmenniük. Nemcsak tanulságos, hanem mozgalmas és szórakoztató beszélgetések alakultak ki, csak azt sajnáltam, hogy az egyik csoportban ülve a többiek megbeszélésébe nem hallgathatok bele – bár tudom, reggelig is eltartana a program, ha a csoportok egymás után kerülnének sorra.^[1]

Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza, r.: Székely Andrea, Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház. Fotók: Éder Vera

Az idei találkozó öt napja alatt huszonöt előadást mutattak be – magam az első két nap programját, összesen kilenc előadást láttam. A produkciókat a társulatvezetők nevezik a fesztiválra, általában az előző találkozó óta eltelt időszak bemutatói közül. (Ugyanakkor a szervezők nem szabnak időbeli korlátokat; ezúttal például a Kolibri érkezett korábbi bemutatóval.) A látott előadások leggyakoribb jellemzője volt, hogy bábok és hús-vér szereplők együttes színpadi játékára épültek, és tipikusan többféle bábtechnikát kombináltak, amelyek közül egy (esetleg kettő) meghatározó, a többi kiegészítő jellegű. Társulati és egyszemélyes produkciók hasonló arányban voltak jelen.

A gyerekelőadások egyik része hétköznapi tárgyakat hozott játékba (Szegény Dzsoni és Árnika, szombathelyi Mesebolt; A mindentjáró malmocska, miskolci Csodamalom), vagy a mindennapi tárgyak által ihletett asztali bábokat szerepeltetett (Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza, Kolibri).

A Szegény Dzsoni szerelmespárjának próbatételeiről szóló mese egy felújítás alatt álló lakásban játszódik, ahol egyszer csak életre kelnek a különböző szerszámok és az ilyen-olyan tárolóhelyekről előkerülő konyhai eszközök. A főhős egy szomorúzöld bádogbögre, szerelmese kis porceláncsésze, a mellékszereplők közül pedig a tátogó csőkulcsok lettek a kedvenceim. Lukács Gábor élvezetes alakításában szellemes fantáziaelőhívást látunk (rendező: Kovács Géza), amelyben apa és lánya (a csak a hangjával jelen lévő Varga Bori) online kapcsolat útján formálják-értelmezik együttesen a mintegy spontán megszülető játékot. Termékeny ötletnek bizonyult, hogy a regény eredeti szerkezetét Kolozsi Angéla megtartotta a színpadi változatban. A mindentjáró malmocska a szerencse forgandóságáról való példázat, amelyet Kaszás Villő szedett versbe (az azonos című magyar népmese alapján). Önmagában egy efféle bölcsesség talán nem tudna nagy izgalmat kelteni, de szerencsére nem is csak ennyiről szól a Fekete Dávid rendezte előadás. Cservenka Ferenc ugyanis nagyszerű vásári komédiás, aki zenél, énekel, és könnyedén életet lehel bármibe, amit csak elővesz óriástalicskára hajazó szatócsboltjából. A Csücsök világa közel áll a tárgyanimációk miliőjéhez, még ha itt textilfigurák adják is a bábszereplőket (tervező: Bodnár Enikő). Keresztesi József rímes-időmértékes versben írt [!] meséjében az ocsmány Vérpuding (mindközönségesen: véreshurka) elrabolta és fogva tartja a kívánatos Csokis Minyon királykisasszonyt (és hát melyik gyerek ne utálná az előbbit és rajongana az utóbbiért?). Kiszabadítására hiába vonul fel megannyi önjelölt vitéz, a befutó nem más lesz, mint egy apró, de roppant hősies kiflivég. A fordulatos mesét nagyi (Sallai Virág) és unokája (Fehér Dániel) eleveníti meg egy gyerekrajzokra emlékeztető konyhában. (Dramaturg: Horváth Péter, rendező: Székely Andrea.) Sodor a szöveg humora és a színészek dinamizmusa, akik hangszeres játékkal és énekkel is színesítik történetüket (zeneszerzők: Balog Zita Mária, Borosi Gábor). Kár, hogy a végére nemcsak az utálatos hurka tűnik el, hanem Csücsök hűséges segítőtársai is valahogy feledésbe merülnek.

Lenka és Palkó, r.: Cseri Hanna, Bóbita Bábszínház

A gyerekelőadások másik részében bunraku bábok voltak a főszereplők (Lenka és Palkó, pécsi Bóbita; Erzsóka, SZFE végzős bábszínész osztálya).

A Lenka és Palkó egyszerű, de nagyon szeretni való történet két kisiskolásról, akik végtelenül magányosak, amíg egymással meg nem ismerkednek, hiszen a többiek állandóan kicsúfolják őket, mert nem néznek ki elég menőn, ráadásul nem is a legmenőbb dolgokkal szeretnek foglalatoskodni. Cseri Hanna egybedolgozta Szegedi Katalin két meséjét, bábszínpadra adaptálta és megrendezte őket (Zrínyifalvi Eszter dramaturg közreműködésével). Virág Vivien tervező Szegedi könyvillusztrációit három dimenzióba vetítette ki, és felrakta egy többszintes bábszínpadra; a népesnek gondolható szereplőgárda mindössze négy játékosból áll (Arató Máté, Szalai Barbara, Papp Melinda, Matta Lóránt). Szeretetvágy és szeretetlenség, kirekesztés és elfogadás – ha a gyereknézőknek csak egy része is elgondolkodik a látottakon, már betöltötte szerepét a játék. Az Erzsókát Fabók Mariann írta saját gyűjtései alapján, és ő az előadás rendezője is (bábok: Mészáros Gábor és a hallgatók). Fabók jellemzően egyszemélyes színháza kivételes színfoltja a kortárs bábos palettának, erőteljes népmesei ihletettségével (tájnyelvi jelenségek megőrzésével), kreatív anyagkezelésével, kedves humorával. Most mindezt társulatban mutatja meg; színpadi világában – ahol ezúttal a bunkraku bábok és a maszkok is fontos szerephez jutnak – nagy kedvvel játszanak a hallgatók (Barabás Biborka, Dömötör Anna Viktória, Hus Laura, Lajhó Máté, Novák Beáta Flóra, Russa Karina, Simon András, Szakács Nadin, Zöldi Ákos Tamás). Két gonosz nővére ellenében a legkisebb lány váltja meg a varangyot, és nyeri el boldogságát – az előadásban új életre kelnek az untig ismert mesepanelek. Ha a fesztiválon látott összes figurából csak egyetlen kedvencet választhatnék, az maga a béka lenne: különböző testrészeit más-más emberek mozgatják, így hangulatától függően a tagjai hol szétszaladnak, hogy újra egybeállnak, az előadás fő humorforrását adva. (A „véle eszik, véle hál” pikantériáját pedig szépen megszelídíti az átirat.) Csak azzal nehéz megbékélni, milyen könnyedén átsiklik a történet a nővérek testvérgyilkosságán – még ha aztán persze minden jóra fordul is.

A látott gyerekelőadásokat egyébként alkotóik 4-6 éves kor felett ajánlották (illetve egy esetben, az SZFE-nél, nem találtam a színlapon kormeghatározást). Közismertek a besorolás nehézségei, ellentmondásai (az előző fesztiválon tematikus beszélgetés is folyt a témáról); a produkciók ismeretében azt gondolom: nagycsoportos óvodások és alsósok bármelyiket bátran megnézhetik. A szakmai találkozóknak viszont velejárója, hogy a legkisebbeknek szóló előadások közönsége is felnőttekből áll, akik – lelkükben bármennyire fiatalok is – nem pótolhatják a valódi célközönség reakcióit. Kedves színfoltja volt a fesztiválnak, hogy előadásonként három-négy gyerek azért megjelent; ennyien máris be tudtak csempészni valamennyit a kisebbeknek szóló bemutatók jellegzetes hangulatából.

Lázár Helga: (1) put the roots down (2) then push them deep into the ground – D.I.Y. kivándorlóknak

Áttérve az ifjúsági/felnőttelőadásokra, elmondható: ezek összességükben kísérletezőbb jellegűek voltak; bábtechnikájuk és/vagy műfaji besorolhatóságuk gyakran feszegette a bevett határokat. A kategóriában szereplő két monoelőadás többféle színpadi műfajt keresztezett.  Lázár Helga (1) put the roots down (2) then push them deep into the ground – D.I.Y. kivándorlóknak című produkciója a mozgásszínház, a szószínház és a performansz elemeit vegyítette, klasszikus értelemben definiált báb nem is volt az előadásban. Amennyiben viszont (érvek és ellenérvek kereszttüzében) kiterjesztjük a báb fogalmát az emberi testre, átértelmezve ezzel mozgató és mozgatott viszonyát, a bábszínházat is hozzátehetjük a kereszteződő műfajok iménti felsorolásához. A bábjátékosban pedig Nizsai Dániel (Illaberek) új bábszínházi műfaj megteremtésével kísérletezik: a dokumentarista vásári komédiával.

Lázár Helga személyes hangvételű, érzelmekkel is bátran dolgozó előadása sajátos csináld magad útmutató az itthon maradni/külföldre költözni kérdésében. (A téma igencsak benne van a levegőben: pár hét alatt három hasonló tematikájú produkcióval is találkoztam.) „Milyen szépen kivándoroltam, csak aztán elfelejtettem megérkezni” – mondja, és szarkazmusnak meg szomorúságnak ez a fajta együttese szinte minden megszólalását áthatja. Fémtraverzekre feszített kötélrendszeren egyensúlyoz-bukdácsol, próbálja megtartani testhelyzetét. Merész mozdulatokkal kísérletezik, hihető, hogy minden lépés kimenetele kétesélyes. A háttérből pedig hol egy népdal, hol a Himnusz részlete úszik be, miközben megismerkedhetünk a Hogyan legyünk sikeres migránsok? nevű táblajáték szabályaival (hármat visszalépsz, kimaradsz a következő körből; ritkán jó neked), és a mehetnék, a kalandvágy transzgenerációs összefüggéseivel is. A Kecskeméten töltött két nap alatt engem ez a sokrétű, izgalmas produkció érintett meg leginkább. Nizsai Dániel előadása a jeles elődnek, Kemény Henriknek állított tiszteletteli emléket. Kiterjedt kutatómunka után rendhagyó színpadi életrajzot írt úgy, hogy a játékban a legfontosabb keményi alkotásnak, Vitéz László bábfigurájának is fontos szerepet szánt. A tényirodalmat és a fikciót vegyítő műalkotások mindig sokféle kérdést felvetnek. Bár nyilván kevésbé mélyen ismerem az életrajzi részleteket, az előadás meggyőz, hogy a tényszerűség és a Vitéz László segítségével behívott alkotói fantázia harmóniába hozható. A bábfigura a tragédiák sorát megélő, sokszor alig elviselhető körülmények között dolgozó Kemény lelkének másik fele, az alkotónak afféle belső udvari bolondja. A játék meghatározó eleme egy óriási, mesebeli szekrény, rengeteg fiókkal és ajtóval, amely nemcsak gyönyörű alkotás (a lomtalanítási eklektika jegyében), hanem megannyi csodát feltáró játéktér is.

Az ifjúsági/felnőttkategória két társulati előadása egymástól gyökeresen eltérő eszközökkel dolgozott. A titokzatos című Reburn a cathredral (ESZME és – színlaponként eltérően megadott – koprodukciós partnere) meghatározó formanyelve a mozgásszínház. Jellegzetes Kovács Domokos-előadást láthattunk, amely szemet gyönyörködtető mozgásokból, a néző képzelőerejére erőteljesen építő részletekből állt, messze távol a történetmeséléstől. (Konkrétabb kapaszkodókért a színlaphoz lehet fordulni; magam viszont elsőre inkább a direkt szembesülés híve vagyok.) A cím alapján egy valódi katedrálisra asszociálhatunk, ám kezdetben a metaforikus tartalmak kerültek előtérbe: az erdő mint a „természet katedrálisa”. A szereplők Tarr Bernadett repetitív zenéjére stilizált, ötletesen felépített állatcsontvázakat mozgattak (látvány: Kárpáti Panna), amelyek hol menekültek, hol másokat kényszerítettek menekvésre. Majd Pieta- és feszületvariációk idézték a valódi katedrálist, a transzcendenciára is utalva a sokféle szenvedést felvonultató előadásban. A társulat generációkat hozott össze és színházi irányultságokat egyesített (Egyed Bea, Lőrinc Katalin, Nagy Csilla, Nagy Petra Mária, Podlovics Laura).

Tóték, r.: Szikszai Rémusz, Ciróka Bábszínház

A Tóték műsorra tűzése arról árulkodik: a Ciróka – amelyet a helyi közönség gyerekszínháznak könyvelt el – fontos küldetésének tekinti, hogy más korosztályokat is megszólítson. Örkény István neve és egy gimnáziumi kötelező olvasmány címe jó eséllyel jelenthet vonzerőt. Szikszai Rémusz hús-vér szereplők játékára építő, de többféle bábos elemmel is dolgozó rendezése aprólékosan kibontja a dráma (és a kisregény) jeleneteit (szövegkönyv: Gimesi Dóra és a rendező). A fontoskodó postást alkalmazza narrátorként, sőt élő szerzői-rendezői utasításgyűjteményként – ami azonban sokszor torkollik illusztrativitásba (és milyen üdítő, amikor nem!). Olykor az élő szereplők egyikét-másikat bábok váltják fel (a megoldás számomra többféle kérdést is felvet). Az Őrnagyot a társulat egyik fő erőssége, Lendváczky Zoltán játssza; színészi alkatából is következően nem félelmetes démoni figurát hoz, hanem egy szerencsétlen, megzakkant házidiktátort. Érdekes karakter Krucsó Júlia Rita jelentős élettapasztalatokat felmutató, sokszínű Tótnéja is. (A színvonalas csapatmunka részese még Keller-Dénes Emőke, Horgas Ráhel, Fülöp József, Szekeres Máté.) Leleményes a hullámpapír/kartondoboz látványvilág (terv: Hoffer Károly), és hangulatmeghatározó a Monori András által szerzett, élőben megszólaló zene. A látott produkciók nagy része egy (élő)zene-bábelőadás témájú tanulmányhoz is bőven szolgáltathatna anyagot.

^[1] Az előző találkozó négy napjáról szóló beszámolóm itt olvasható: https://www.criticailapok.hu/2uncategorised/39738-sz%C3%ADnes-paletta

A találkozó honlapja a színlapokkal itt térhető el.