Úgy tűnhet, és van is benne igazság, hogy a magyarországi bábszínház jelenét nagyrészt még mindig egy már-már klasszikusnak mondható hármas határozza meg: meséket adaptál színpadra, a különféle bábtechnikák alkalmazását általában lenyűgöző – ennyiben az előbbieket akaratlanul is háttérbe szorító – élőszínészi játékkal egészíti ki, és alapvetően a gyerek korosztályt célozza meg. Ugyanakkor egyre harsányabban ötlik szembe az alkotók nyitottsága arra, hogy a már jól beválttól eltérő megoldásokkal kísérletezzenek, folyamatosan bővítsék formai eszköztárukat és tartalmi vonatkozásban is elrugaszkodjanak a bevett konvencióktól.

ATS – Táncoló festmények 1., r.: Ladányi Andrea, Kabóca Bábszínház. Fotók: Éder Vera

Felszabadító gondolat lehet, hogy a Mi a báb? Mit lehet a bábbal kezdeni, illetve mire jó a báb? Mitől lesz valami báb? – nem annyira megválaszolandó, sokkal inkább újbóli feltevésre érdemes kérdések. S ha többnyire komédiások, ördögök és királykisasszonyok, elnyomott és szerencsét próbáló legkisebbek, önző gazdagok és állhatatos szegények népesítik is be a bábszínpadokat, azok a parádés küzdelmek, nevelő célzatú vagy éppen csak szórakoztató kalandok, amelyek manapság a szemünk elé tárulnak, ha közelebb lépünk, mégsem válnak unalmassá. Akkor sem, ha már valamennyit jól ismerjük. Elég egyetlen ötlet, egy egyszerű, de szokatlan mozzanat, máris kinyílnak rácsodálkozásra éhes csápjaink. Keressük a megfejtést, vagy csak átadjuk magunkat a káprázatnak – ez igazából mindegy is, a lényeg, hogy a bábokkal való játék ma is működik.

Mintha a hazai bábjátszás képviselői ennek a határtalan játékmezőnek a mind körültekintőbb bejárására éreznének és kapnának rá: évről évre szembetűnően bátrabban gondolkodnak művészetüknek mind a vizualitáshoz, mind a muzikalitáshoz, mind az irodalmisághoz kapcsolódó aspektusairól. Merik hangsúlyozni a báb képi eredetét (ATS – Táncoló festmények 1., Kabóca Bábszínház, Veszprém, rendező: Ladányi Andrea), fragmentalitását, valamint a testek együttmozgásának tánc-jellegét (Ki ölte meg az apámat? FÜGE-ESZME, rendező: Szenteczki Zita és Kovács Domokos). Továbbra is szerves módon építik be az élőzenét (A tündérkeresztanya, Griff Bábszínház, Zalaegerszeg, rendező: Veres András, zene: Keller Dániel Máté), de a digitalitást is, és élnek a mindennapok használati tárgyaiban rejlő bábjátékpotenciállal is (Szegény Dzsoni és Árnika, Mesebolt Bábszínház, Szombathely, rendező: Kovács Géza, tervező Trifusz Péter). Nem félnek egyéb, mondjuk hangszer-funkciót adni figuráiknak (A macskaherceg kilencedik élete, Kövér Béla Bábszínház, Szeged, rendező: Fodor Orsolya, látvány: Illés Haibo). A közkedvelt marionettek, kesztyűs, pálcás és bunraku bábok mellett növekvő arányban fordulnak elő maszkok, protézisek, használati tárgyak, kiprojektált képek, automatizált szobrok, installációk, és lassacskán megjelennek a robotok is. De ne ugorjunk ennyire előre! Kár volna ugyanis, ha elmulasztanánk szót ejteni minden egyéb mellett arról a látványtervező szakos hallgatók szívderítő elképzeléseiből rendezett kiállításról, amely kísérőrendezvényként a fesztivál teljes ideje alatt megtekinthető volt az egykori zsinagóga épületében, s ahol – hogy csak egyetlen példát hozzak – Osgyányi Zsófia jóvoltából megbizonyosodhattunk arról, hogy néhány bontott ablakkeretből tökéletes Örkény-Pisti építhető (… a vérzivatarban).

A kecskeméti találkozó színpadi programja, még ha ezúttal nem is mutatott fel kiugró alkotásokat, afelől idén sem hagyott kétséget, hogy a bábos szcéna nem csak hatalmas kreativitást és technikai tudást mozgósító szakmai és – manapság már szinte szokatlanul – összetartó közösség, amelyhez jó tartozni, de mostanra egészen egyértelműen elindult egy ígéretes megújulás útján. Számtalan produkció bizonyította ezt társulatok és függetlenek részéről egyaránt. Ám a bábos szakma tradícióhoz való viszonya ugyanúgy dicséretes. Gondolok a Kemény Henrik-életmű feldolgozásáról beszámoló monodrámára (A bábjátékos, játssza: Nizsai Dániel) vagy az egykori vásárok hangulatának megidézésével beérő Mindent járó malmocska (játssza: Cservenka Ferenc) műsorára. Meg azokra a paravános játékokra, amelyeket a szervezők a fesztivál hétvégi napjain széles körben is szabadon hozzáférhetővé tettek azzal, hogy a város főterére és a délutáni idősávra helyezték őket.

Rászedett ördögök, r.: Markó Róbert, Napsugár Bábszínház

Az itthon Vitéz László nevével fémjelzett hagyományt „a maguk módján” őrző játékok közül külön említést érdemel a KL Színház és a Magamura Alkotóműhely együttműködésében megvalósult Patkó Bandi legendája (rendezte: Schneider Jankó). Nem csak a szövegkönyv merészsége miatt, de azért is, mert itt egy valósnak vélt személy szolgáltatott alapanyagot a főszereplő alakjához, illetve annak igencsak jelentős társadalmi problémákat feszegető történetéhez. A találkozó második félidejében naponta színre lépő Czéh Dániel lehengerlő szólója egy legendás somogyi betyár felettébb tanulságos ügyletét jeleníti meg az ördöggel, akit ez a méltósága visszaszerzéséért cserébe zsiványságra kárhoztatott, szerencsétlen „flótás” még csak meg sem próbál rászedni. Annál nagyobb sikerrel járnak a békéscsabai Napsugár Bábszínház rafinált nagyságosasszonyai, akik – legalábbis Kecskeméten – elsősorban mégis a színészet és bábművészet ragyogó ötvözésével vívtak ki megkérdőjelezhetetlen elismerést (Rászedett ördögök, rendező: Markó Róbert). A próbákat kiállja ugyan, Bandinál megnyerőbb antihőst nehéz elképzelni. A hétéves kortól való erős ajánlás így abszolút indokolt.

Szintén megtörtént eseményre alapozta több szempontból is különös produkcióját a Ziránó Színház. Annyi extrával fűszerezve, hogy itt állatok vannak totálisan kiszolgáltatva az embereknek. Ők viszont egész jól megússzák, még ha mindvégig rezgő lécen forog is körülöttük minden. Igaz, fordított perspektívából, mivel hogy éppen ők keringik – ténylegesen – körbe a mindenséget jelentő színpadot óriásléggömbjükben várva a reményteli landolást. Teszik ezt csaknem mozdulatlanul. A Veres Aliz fejéből kipattant és Egyszer fenn… címmel, Veres András rendezésében bemutatott darab a kényszerű kooperáció esetleges hasznosulásának csodáját tárja elénk. Azt a 18. század közepe táján bekövetkezett, megdöbbentő esetet dolgozza fel, amikor a Montgolfier-fivérek által frissen feltalált hőlégballont XVI. Lajos parancsára úgy tesztelték élő szervezeten, hogy egy ketrecbe zárt kakast, kacsát és juhot helyeztek el a kosarában, hogy kiderüljön, milyen állapotban térnek vissza az akár több ezer méteres magasságból. A világ első légi utasai közül állítólag egyedül a kakast viselte meg szemmel láthatóan a megtisztelő kiküldetés. De gyaníthatóan nem a légnyomás változása okán, hanem azért, mert gyapjas utastársa bármennyire is törekedett a kíméletességre, lebegés közben kibillenve egyensúlyából sajnos nem tudta elkerülni, hogy kissé megtapossa. Lévén, hogy ember nem kísérte el e készséges pionírokat, és kamerákat sem szerelhettek még fel lufijukra, senki sem tudhatja, mi minden történt Lajka kutya előfutáraival a sétarepülés során. A tudósító szerepét is magára öltő Pfeifer Zsófia és Varga Péter Róbert e helyzet, és egyáltalán, a francia királyi udvar abszurditását megjelenítő pompás összjátéka meglepően sokrétű asszociációs síkokat teremt. Még úgy is, hogy a Kolozsi Angéla tollából irigylésre méltó képzelőerővel hömpölygő eseménysor már önmagában is rendkívül gazdag. Amitől pedig különösen izgalmassá válik ez az egészen elröppent időutazás a szárnyak nyomában (alcím), az nem más, mint hogy a mozgatók szinte teljesen statikus, mindössze egyetlen aprócska, mozgatható elemet tartalmazó figurákkal (tervező: Rumi Zsófia) keltik a szüntelen és kontrollálhatatlan mozgásban levés élményét. Persze, nem kerülhető el, hogy fennakadjanak egy ragadozó általi halállal fenyegető faágon.

Mese a madárfészekről, r.: Lehőcz Zsuzsa, Takács Dániel, Vojtina Bábszínház

Figyelemreméltó finomsággal nyúlt súlyos témához a debreceni Vojtina Bábszínház is A madárfészekről szólván (Lehőcz Zsuzsa és Takács Dániel rendezésében). A hiúságát fékezni nem tudó ember áldozatául esett anyamadár rúdbábjával lejtett tánc magával ragadó, és a ritkaságszámba menő félprofilú maszkok használata is osztatlan sikert arat. Az ökológiai fejtágítás szándékával – Boráros Milada dramaturgi munkájának hála – ügyes érzékenységgel színpadra alkalmazott afrikai tanmese letisztult, de egyszersmind impozáns  (Boráros Szilárd tervezte) díszletét képező anyagok első látásra ellentmondásba ütköznek ugyan a mondanivalóval, mégsem a természet kizsákmányolásának termékei: a virágos gallyak szerencsére csak festve vannak, s ha az egyébként gyönyörűen megmunkált forgatott színpadtól, no meg a papírhasználat mértékétől – eltekintünk, fellélegezhetünk, hiszen egyedül a tartóoszlopként funkcionáló ágak lehettek nemrégiben még élő fa részei.

A didaktikus beszédmódtól kellő távolságra helyezkedve tanít, méghozzá bizonyított hatékonysággal a szombathelyi Mesebolt és a zalaegerszegi Griff BetűJátéka (rendező: Bartal Kiss Rita). Az ABC elemeivel való ismerkedés kezdeti fázisától a magabiztos szövegalkotás és -befogadás öröméig ívelő, mégis csaknem minden verbalitást nélkülöző hang- és mozdulatsor olyan fantasztikusan formálja a nyelvhez való viszonyulásunkat az alig egy órás játékidő alatt, hogy a közönség soraiból távozva azonnal írni-olvasni-beszélni támad kedvünk. Még felnőttként is más megvilágításba helyeződik a nyelvhasználat képességének életünkben betöltött szerepe. A szó szoros értelmében vett bábalkalmazás itt egy az egyben mellőzve van (s egyáltalán nem is hiányzik), így a megformált, ugyanakkor csupán elenyésző mértékben figuratív anyagokkal operáló, Góbi Rita közreműködésével koreografált előadás leginkább anyagszínházként határozható meg.

Ponttól pontig., alkotók: Csonka Maresz, Hegyi Zsolt, Iamyank, Kocsis Eszter, Pallai Mara, Szapu Dániel; Budapest Bábszínház

S ha már emberi mivoltunk, nyelvi kommunikáció, környezet és fenntarthatóság, egymásrautaltság, természeti és társadalmi viszonyok, akkor nincs más hátra, jöhet a jövőbe tekintés. Ehhez nyit meg komoly mélységeket nyújtó terepet a Budapest Bábszínház már több mint egy éve futó, az egykor nemzetközi hírnevet szerző Kísérleti Stúdió újjáélesztését célzó projekt keretein belül, egyenrangú tagokból álló alkotóközösségben fejlesztett produkciója. A Kocsis Eszter kezdeményezésére születő, s elsősorban az ő robotizált báb (animatron) tervezői meglátásai mentén kibomló animáció az absztrakcióból indul ki, azonban a figurativitást sem nélkülözi és Ponttól ponttig haladva járja körbe az emberiséget érintő aktuális dilemmákat. Nem véletlen, hogy a látványban nyakig elmerülve a Bauhaus jut eszünkbe, itt is a technológia megállíthatatlan fejlődése, illetve annak előretörő vívmányai szervezik a koncepciót. A mozgatók (mert még vannak, összesen ketten: Pájer Alma Virág és Szolár Tibor) a nézők számára beláthatatlan pozícióból táv-irányítják a geometriai formákból összeálló, majd egyszeriben táncra perdülő óriásmarionetteket és a színpad előterébe begördülő robotgolyókat is. Arra a kérdésre pedig, hogy mégis hogyan lehet az átlelkesítés érdekében tevékenykedő bábosként viszonyulni egy nonfiguratív, s ráadásul nem kevés spontaneitással kalkulálandó, önmozgásra programozott tárgyhoz, határozottan vágják rá a választ: ugyanúgy, ahogyan bármelyik másik, szerethető bábhoz.

Ami egy pillanatig sem vitatható el tehát a kortárs magyar bábművészettől, az az, hogy törődik a világunkkal, nem hanyagolja el a honnan jövünköt, de a merre tartunktól sem zárkózik el. És menet közben nagyon emberien ad számot a hol vagyunk mostról.

A 2024-es kecskeméti találkozóról szóló beszámolónk első része itt olvasható.

A találkozó honlapja itt érhető el.