Ödön von Horváth Kasimir és Karoline-je az utóbbi évtizedekben sokszor színre került Magyarországon. Gondolhatunk a Krétakör 2005-ös bemutatójára vagy Alföldi Róbert rendezésére a Centrál Színházból (2019), de többször láthattuk az utóbbi években a fővároson kívül is. A népszerűség érthető: a nagyvárosi forgatagban két fiatal keresi az útját, önmagát és a boldogságot talán egymásban, talán nem, de társadalmi, gazdasági és lelki meghatározottságok között. A mostani előadás fő érdekességét dramaturgiai és rendezői hangsúlyválasztások adják.

Fotók: Borovi Dániel

Karoline és Kasimir története ezúttal lecsupaszított, fekete térben játszódik. Az egyetlen meghatározó díszletelem egy a Zeppelin léghajók formáját idéző fémváz, amely föntről lóg be a játéktérbe, egyszerre illusztrálva és szervezve a játékot. A közvetlen jelentés meglehetősen nyilvánvaló. A Zeppelin az újdonságot, a haladás érzetét, a szenzációt, az aktuálist jelenti (még ha a léghajó már nem is volt annyira friss találmány a gazdasági világválság idején, amikor a cselekmény játszódik). Orra a közönség felé mutat, már a tér kialakításával is föltéve a kérdést, valós-e a fejlődés, amelyet szimbolizálna. A kérdés persze álkérdésnek bizonyul, minthogy a léghajó nem működik, így már az előadás elején erőteljes sejtésünk lehet a fejlődésbe vetett hit illuzórikus voltát illetően. A fémváz formanyelvi következményei izgalmasabbak, ugyanis jelentős részben ez a díszletelem szervezi a színészek mozgását. A játszók folyamatosan fel- és lekapaszkodnak a rácson, másznak benne, forognak vele együtt, közösen kuporognak és összetartanak, vagy rettegnek, esetleg ugrálnak vagy örülnek a vélt haladás távlatának. A színészek mozdulatai ezáltal önkéntelenül absztrahálódnak, és önmagukban látványossággá válnak, ami élesen elüt attól az önfeledtségtől, amelyet a főszereplők egyébként keresnek. Így az előadás ironikus beállítódást kap, ami talán leghatásosabb rétege.

Ehhez kapcsolódik a Kikiáltó (Takács Katalin) szerepének kibővülése, aki ebben a rendezésben külső megszólalóvá válik, mint egy műsorvezető, aki kívülről kommentálja az eseményeket. A dráma ismert szövegébe az ő megszólalásaiban az emberi együttélés formáinak evolúciójáról szóló passzusok kerülnek, relativizálva a fejlődést. Ezek az idézetek a színlapon is idézett Hararitól származnak, azaz az előadás tesz egy elég nyílt és kényelmetlenül direkt gesztust a kortárs filozófiai diskurzusok felé, demonstrálva, honnan tekint a történetre: hogy társadalomként miként működnek a mai városi közösségek, és azok az emberek, akik az előadást nézik. Az általánosítás igénye a már említett gesztusokkal együtt, és különösen a Torzszülöttek zenekar betéteivel kiegészítve a brechti formanyelv irányába tolják az előadást, amely itthon sem idegen a játékhagyománytól, ugyanakkor kérdés, hogy az általánosítások mennyire képesek pluszjelentéseket behozni, vagy válnak inkább közhelyessé. A Kikiáltó szerepe látványosan ironikus, mert nem csak a Harari szövegek hangütése tér el a megírt dráma tónusától, hanem a kommentátori pozíciónak a cselekménytől való távolsága is kényelmetlenségérzetet kelt a nézőben. Azaz keltene, ha ezt először látnánk. Az előadás szövege rá is játszik a brechtiségre: az idézetekben az ember saját, evolúciósan alakult kondícióitól való elidegenedettségről is esik szó. Mindezt egy olyan jelenetben halljuk, amely fölfüggeszti a cselekményt, és a társas viselkedés fejlődéséről szóló gondolatokat majomszerű maszkos alakok illusztratív bemutatója kíséri. A majomszerű figurák mosolyogtatóak, de nem elég impulzívak ahhoz, hogy harsányan viccesek legyenek. A Kikiáltó kommentátori pozíciójának további ironikus rétege, hogy a mulatságban, ahonnan a cselekmény indul, először mint italárus jelenik meg, aki szeszesitalokat pakol ki a magával hozott gurítható bárszekrényre, mintha azokat kínálná a nézőknek. A bölcselkedő hajlam így majdhogynem közvetlenül kocsmaivá válik, ahol az alkohol és az eszmék csereszabatosak egymással. A közönség kuncog is a Kikiáltó státuszának ezen a billegésén, de a hatás túlságosan áttetsző ahhoz, hogy igazán átütő lehessen.

További újítás tűnik föl egyes alakok értelmezésének hangsúlyaiban. Talán a legfontosabb, hogy a címben szereplő nevek közül a rendező előre teszi a nőét, tehát szakít azzal, hogy a pár elsődlegesen a férfin keresztül legyen azonosítható. A módosításnak egyfelől lehet egy olyan oldala, hogy az előadást magát kívánta a rendező megkülönböztetni a játékhagyománytól (mint ahogy történt ez a Krétakör pontos j-vel írt Sirája esetében), de a módosítás inkább tűnik tartalminak. Onnantól kezdve, hogy Karoline és Kasimir kapcsolatát már az első percekben repedezni látjuk, sokkal erőteljesebben követjük a nő belső életének fordulatait, mint a férfiét. Kasimir lényegében végig megmarad abban a frusztrált és csalódott állapotban, amelybe az elbocsátása taszította, csak a dac erősödik benne. A külső hatások, amelyek Erna és Szemes Franz viselkedésén keresztül érik, esetlegesnek tűnnek. Fröhlich Kristóf Kasimirében se a póz, se az arckifejezés nem mutat különösebb változást, holott a kimondott szavak intenzív belső történéseket sejtetnek. Ezzel szemben Hartai Petra Karoline-ja sokkal többrétűbb viselkedési skálát jár be, intenzíven átéli a történetet nyitó mulatság vidámparkiságát, a férfiakkal cicázva csillog a szeme, minden megnyilvánulásban erőteljes érzelmek azonosíthatók, és bár az elején nagyon megbántódik, mikor Kasimir először félreérti, aztán elutasítja, mintha még ez is a világgal való általános flörtölés része lenne. Ahogy többször mászik és ugrik fel és le a Zeppelin-vázon, megejtő, ahogy minden gesztusával az életörömöt keresi. Ez válik a továbbiakban egyre görcsösebbé.

Nagyon enyhén, de mégis érzékelhető egy ív, ahogy a cselekmény végefelé haladva Karoline egyre többször néz lefelé, míg eleinte látványosan fenn hordta a tekintetét. Mozdulatai fokozatosan kimértebbé válnak. Amikor a mű közepe táján újra elmegy táncolni, az féktelen, már látványosan erőltetett tombolásnak tűnik. Végül, mikor az összes flörtölési, önkeresési és karrierépítési kísérlete a külünböző férfiak felé zsákutcába jut, és Kasimirhez sem tud már visszatalálni, fokozatosan tör elő belőle a szomorúság. Hangja árnyalatnyit mélyül, hosszú szüneteket tart, vonásai tompábbnak látszanak, és erre ráerősít, hogy a fényeket a rendezés a zárószakaszban érzékelhetően visszafogja. Az előadás zárómozzanata is Karoline-hez kötődik, amikor a nő a fémváz nézőtér felé eső részében kezdi ismételgetni, hogy „minden egyre jobb lesz”, egyre kétségbeesettebben, amíg végül már ő maga sem hiszi ezt el, és, meg is akad a mondat közepén, mielőtt beáll a színpadi sötét. Ebben a gesztusban ér össze végleg az előadás általánosító, filozofáló rétege az eredeti történettel.

Összességében egy jól olvasható, bizonyos részleteiben és főleg Hartai játékában kifejezetten szép kivitelű produkció született, amellyel szemben olyasmi emelhető kifogásként, hogy mintha a rendezés és a dramaturgia minden gesztusa túlságosan is elvszerű volna. Minden egyes mozzanat a társadalmi előrejutás, haladás, modernizáció kudarcát volt hivatott demonstrálni, ami értékesnek tetsző emberi kapcsolatokat szét tud forgácsolni, és olyan délibábszerű képzeteket idéz az emberek elé karrierről és boldogságról, amelyek zsákutcába viszik. A Zeppelin nem jut sehova, a karrier nem indul el, a szerelem elhal. Nem az a zavaró, mintha ez ne lehetett volna általánosságban is meggyőző, bár az, hogy minden ebbe az irányba mutat, több helyütt felvetette a közhelyesség gyanúját, mert a gondolat nem bővült vagy árnyalódott, inkább csak illusztrálta a tézist a történet. Itt  inkább az a zavarba ejtő, hogy ezeket a következtetéseket már az első néhány percben lehetett sejteni, és onnantól semmi nem térített le a gondolatmenetnek erről az útjáról. Vagyis a struktúra a cselekmény megszakításával együtt is meglehetősen kiszámítható. Mindenesetre a modernizációval szembeni iróniának bőven van helye ebben az értelmezésben, és talán az tudta volna oldani a egyirányúságot, ha a rendező bátrabban és harsányabban felvállalja a komikumot. Mintha a néző túlságosan egy Kasimiréhoz hasonló szemszögből figyelné Karoline-t, és így  éppen az a veszte, hogy nem tud vagy nem mer nevetni se az ő sorsán, se a sajátján. Pedig ez az egész épp annyira lehetne vicces is, noha így sem tanulság nélkül való.

Mi? Ödön von Horváth: Karoline és Kasimir – Gáli József fordítása alapján a szöveget írta Zsigó Anna és Hegymegi Máté
Hol? Budaörsi Latinovits Színház
Kik? Hartai Petra, Fröhlich Kristóf, Mert Tibor, Ilyés Róbert, Chován Gábor, Sas Zoltán, Bohoczki Sára, Takács Katalin, Szőts Orsi, Koós Boglárka. Valamint a Torzszülöttek nevű zenekar: Reiter Zita, Simon András, Tóth Norbert. Dramaturg: Zsigó Anna. Díszlettervező: Antal Csaba. Jelmeztervező: Pető Kata. Világítás: Hegymegi Máté, Sokorai Attila. Zeneszerző: Urbán Kristóf. A rendező munkatársa: Szekeres Vanda. Ügyelő: Urbanek Attila. Súgó: Szabó Brigitta. Rendező: Hegymegi Máté.