Halmazokat rajzolgatok az Orlai Produkciós Iroda idei évadának első három bemutatójából, hova férnének be ezek együtt. Az eredmény semmitmondó, ráadásul csupa olyan kijelentést találok, ami kettő előadásra lehet igaz, mindháromra nem. Az egyik például strukturális sérelmek banalizálásával tálalja a jókedvet, a másiknak ugyanezek a sérelmek, legalábbis mindennapi megjelenésük az egzisztenciálisan fontos kutatási területe, a harmadiknak vannak egzisztenciális kérdései, de nem hánytorgat sérelmeket – jobb lesz őket külön tárgyalni.

A legenda háza. Fotók: Orlai Produkciós Iroda

A legenda háza kortárs brit kamaradráma öt emberre. A történetgyártás körül kering: egy harminc éve rejtélyesen eltűnt legendás színésznőről, Ellenről kitudódik a holléte, és hogy hajlandó lenne megosztani – várhatóan közérdeklődésre számot tartó (botrányos) – történetét a nyilvánossággal. Az első interjú elkészítésére egy „erős nők történeteire” szakosodott ügynökség, pontosabban a gigantikus méretű whiteboard előtt tipp-topp tapadós nadrágokban köröző Sue (Ullmann Mónika) kiküldi egy fiatal tartalomfejlesztőjét, Kate-et (László Lili), aki – késős-aranyos harmincas anyuka lévén – váratlan szintlépést lát a feladatban.

Terepen, vagyis a kajla dekorációban fürdő lyonesse-i lakban aztán mást kezd jelenteni a jó teljesítmény vagy a jóllét: az Ellen (Hernádi Judit) és Chris nevű költő szomszédja (Járó Zsuzsa) közti évődő-gondoskodó véd- és dacszövetség nem adja csak úgy ki az Ellen veszteségtörténetéről közösen kifundált DIY-performanszt, csak miután megtudták, kivel is van dolguk. A két nő életvitelének megfigyelése változásokat indít Kate-ben: hülye ruhákba bújik, bulizik, flörtöl Chrisszel, elkezd sérelemként tekinteni rossz szülésére, s hogy ezek után még „kistestvért” várnak tőle, válni akar, és odaköltözni Ellen házába az óceánpartra. Ekkor jelenik meg a férje, a Schruff Milán játszotta filmrendező, Greg: tipikus, az újragondolás esélye nélküli pressziógyakorlás, és végül az a kompromisszum születik, hogy Kate hazamegy, cserébe nem tervezik tovább a második gyereket. Aztán az utolsó jelenetek egyikében Kate terhesen megy vissza az irodába, kedvesen végighallgatja Sue-t arról, hogy a film rendezői jogát a férje kapta, s tényanyagát vagy narratíváját tekintve alig fog hasonlítani arra, ami Ellennel harminc éve megtörtént.

A színlap a brit írónő, Penelope Skinner darabjáról „a 2024. évi londoni színházi szezon nagy eseményeként” tudósít, ami a források után kutatókat kissé zavarba hozhatja, hiszen a Lyonesse – eredeti cím – nemhogy 2023 októbere és decembere közt volt Londonban műsoron, de a visszhangja sem nevezhető túlzottan elragadtatottnak. Nem mintha a napilapok az „ajánlom–nem ajánlom” tengelyen mozgó szerzőinek – egyébként szellemes – szófordulatait kéne mértékül venni, hogy megítéljük a darabot a gyakran felmerülő szempontok szerint: megíratlanok-e a karakterek, elég árnyalt-e a #metoo-ügy ábrázolása, és így tovább. Csak drámai elnézni, hogy míg a londoniakat látszólag azért fizetik, hogy kritizáljanak, a magyarországi sajtó konkrétan arra érzi felszólítva magát, hogy hanyatt vágódjon a ténytől, hogy színpadra kerülnek a nőügyek. Az ügy vélelme önmagában szavatol a kritikátlanságért, s ez egyfelől ugyanazzal a szépreményűséggel szemlélteti az előadást, mint ami Kate-et magával ragadja Lyonesse-ben, másfelől kötelező jellegű zsurnaliszta moralizálást provokál ki, mely beköltözve az előadás simulékony kódjaiba csak ráerősít a képzetre, hogy a nyilvánosság az autenticitás halála, akár egy kétdimenziós férj térnyerése, akár a kulturális újságírásnak betudott marketingfunkció okozza ezt.

Az elragadtatottság mechanizmusa egyszerű: a lyonesse-i furcsa szerzetek bevallatják Kate-tel, hogy bizony lenne mit rendbe tennie a háza táján, ha fel akarna érni az ő szabadságsztenderdjeikhez. A vendég (legyen az Kate vagy a felé érkező felszólításokat ugyanúgy végighallgató, magában is végigkövető nézőközönség) belerészegedik a hírbe, és fogadalmakat tesz (legközelebb a sarkamra állok!), de mielőtt megfogalmazhatná őket, már be is bizonyosodik, hogy a megszokás meg a külvilág az első adandó alkalommal el fogja gáncsolni őt a megvalósításban. E három lépés nagyjából annyit visz színre, hogy „árral szemben nem lehet úszni”, és véletlenül sem úgy, hogy több akarna lenni exhibicionista bohóckodásnál. A Belvárosi Színházban játszott Lyonesse legnagyobb rejtélye, hogy miféle hitelességre tart számot és miféle hitelességet nyer el, mikor par excellence legendás színészekkel mondatja el a kis történetek elnyomásának egy szórakoztató paraboláját.

Halál Velencében. Fotó: Éder Vera

Az egyfelvonásos Halál Velencébent Csuja László rendezte Kulka Jánossal, aki 2016-os stroke-ja után először játszik egyedül. A színlap három műfajba sorolja az előadást: performance (mivel Kulka magát viszi színre színpadi időt kihívó lassúságban), hangjáték (mivel a címadó Thomas Mann-novella az utolsó heteit egy lengyel kisfiú szépségének csodálatával töltő Aschenbach-ról a színész 2006-ban felmondott hangoskönyve formájában van jelen) és monodráma (a kompakt, egyszemélyes újrakeretezés miatt).

Mahler V. szimfóniájának lassú tétele az első inger a színpad felől, és egy keresztben elforgatott téglatestnyi szállodai szoba narancs fényei. Hiába nem ül kint zenekar, a figyelem hangversenytermi: a zene hatására a látvány – egy franciaágy, kisebb szekrények oldalt, három rémesen idegenül lehelyezett bőrönd középen, felcsippentett függöny körben – átalakul, mintha vonósokat és hárfát látna, aki igazán figyel. És ha ez így van, a zene formálódik benne, formálja a látását, a néző gyakorlóvá válik. Betud, odaképzel, megteremt – a figyelemtől, amit ez követel, az előadás is inkább egy gyakorlat lesz, mint fogyasztásra kész termék.

A rendezői ötlet szerint Kulka egy koncertjére váró karmester, akiért elfelejt jönni a taxi; egy keveset tesz-vesz a szobájában, és hallgat: felváltva hallgatja a hangoskönyve bejátszott rövid részleteit és hallgat valóban – sok a csend is. A zenekarát vesztett karmester kézenfekvő párhuzama a beszédképességét vesztett színésszel szerepalteregók hármasává, négyesévé növekszik a Mann-szöveggel, az abban szereplő író és a csodált fiú alakjával együtt. Ahogy ez a képlet – a hangsávban – tágul, annál evidensebb és idegenebb lesz Kulka szótlan, térbeli jelenléte. Kipakolja a bőröndjeit, lefőz két presszót, vezényel kicsit a csendben. De főleg csak ül, és akár egy karmester – aki csendben van, mégis az elejétől a végéig megtestesíti a zenekari műveket –, egyszerre adja az ütemet, és reagál rá: kineveti, elmereng rajta, emlékezik és várakozást kelt. Néha furcsán üres, néha kibírhatatlanul intenzív előadás – valószínűleg minden alkalommal más és más pontjain válik ezzé vagy azzá.

Mély levegő. Fotó: Horváth Judit

Pálos Hanna monodrámája, a Mély levegő Halász Rita 2020-ban megjelent, egy harmincas nő, Vera válását feldolgozó regényének adaptációja. Erősen szövegközpontú előadás, eleinte alig él más eszközzel, mint a közönséggel vádlón-fagyosan szembefordulva elmondott mondatokkal s Csizmás András vagy Ajtai Péter ezeket érzékenyen kísérő nagybőgő-effektjeivel. A szöveget előkészítő Zsigó Anna dramaturgi munkája egészen pompásan sikerült, a komoly húzások ellenére koherens és sűrű az alapanyag, s olyannyira életre kelnek a regény feszes-feszült mondatai, hogy nehéz elhinni: nem eleve ebben a formában, erre az alkalomra íródott.

Vera az előadás indulásának pillanatában épp két kislányával költözködik. Nem lát sokat előre, és épp annyit rögzít, amennyit lát, amennyi egy kocsiút alatt vagy egy régi-új konyhaasztal mellett üldögélve felidézhető. Szigorú alapállását a beszűrődő csevegések, bátorítások, konfliktusok oldják, s Pálos ezek forrását, tehát a környező személyeket is mind jelzi, kommentálja, pillanatokra beléjük bújik. Megjelenik a zavartalanul éldegélő, de elhúzódó nagypapa, akinek a lakásába beköltöznek, érezzük, hogy a függetlenségét épp felfedező nagymama kísérletező korszakát éli, a barátnő hívásai új lökést adnak a darab vérkeringésének, az exférjre együtt tanulunk külső szemmel nézni, s mikor a kislányok aggodalmaskodó kérdéseiket teszik fel, a következő pillanatban mindig ott a felelőtlenség félelme miatti önvád. Pálos Verája kiszabadítja a regény monoton bekezdéstömbjeibe kódolt személyeket. Ettől a helyzete ugyan nem kevésbé fullasztó, de legalább nincs egyedül – még ha narrátorként mi rá is támaszkodunk, ő valójában minden erejével a környezetére.

A hosszabb-rövidebb kitekintésektől és afféroktól van állandó hullámzásban a darab: a középiskolás osztálykirándulás, a kokainfüggő szerető, a családi ebédek és a bensőséges, barátnős kiruccanás közti ívet Pálos szinte partitúraszerűen feszíti ki és kontrollálja. Minden téren gazdaságosan használt erőforrások teszik szigorúvá és fókuszálttá az előadást: a sötét dobozba zárt minimáldíszlet egy székből és egy írásvetítőből áll, mellyel a nő porba rajzolt emlékeket vagy vízben keveredő tintafoltokat vetít a háttérbe. Mozdulatai, ha vannak, visszafogott illusztrációk. Ruhadarabjai – maszkulin ing, kabát, trikó – váltogatása szintén kevés, de határozottan az állapotán alakító gesztus. Vera dühének és szomorúságának legszélsőségesebb állapotai mégsem maradnak meg az elegánsan válogatott minimalizmusban, néhány szituációban a fojtogató kilátástalanból törnek elő.

A Mély levegő tehát a maga nemében egészen figyelemreméltó produkció. Feszültségkeltő ugyanakkor a megérzés, hogy pont annak a decens módon „középre” kalibrált budapesti értelmiségi ízlésnek felel meg tökéletesen, amelyik szereplőjének tulajdonképpen meghaladhatatlan szenvedést okoz. Mert jó, jó, sőt meglehetősen hatékony Verával (vagy a másik előadásban: Ellenékkel) kiengedni a gőzt péntek este, jól kifundált hatású produkciók ezek zuhanással, nevetéssel, ún. profizmussal. Mégsem színházként borzongatók, inkább csak az marad meg, ahogy a másfél óra letelte már a kötelező csattanó közeledését jelzi, és a kimért-berendezett idődoboz teátrálisan magára zárul, tovább nincs mit mondania. Ebben persze Kulkáék előadása más, de hát ezzel is kezdtük: Magyarország „legjelentősebb magánszínházának” produkcióit egy összevont kritika tárgyaiként sem tudja egymás mellett más motiválni, mint a mecenatúra.

Mi? Penelope Skinner: A legenda háza
Hol? Orlai Produkció – Belvárosi Színház
Kik? László Lili, Hernádi Judit, Járó Zsuzsa, Schruff Milán, Ulmann Mónika. Fordító, dramaturg: Zöldi Gergely. Díszlettervező: Khell Csörsz. Jelmeztervező: Szakács Györgyi. Korrepetitor: Gellért-Robinik Péter. Rendező: Szabó Máté
Mi? Thomas Mann: Halál Velencében
Hol? Orlai Produkció – Jurányi Inkubátorház
Kik? Kulka János. Dramaturg: Zabezsinszkij Éva. Látványtervező: Ágh Márton. A rendező munkatársa: Hornung Gábor. Rendező: Csuja László
Mi? Halász Rita: Mély levegő
Hol? Orlai Produkció – Jurányi Inkubátorház
Kik? Pálos Hanna. Nagybőgőn közreműködik: Csizmás András/Ajtai Péter. Színpadra alkalmazta: Zsigó Anna és Pálos Hanna. Dramaturg: Zsigó Anna. Látványtervező: Keresztesova Veronika. Zene: Csizmás András